Te. Én. - Éljen a szerelmesek napja!

 

Te. Én. (Az jó volna. Nagyon jó.)

 

Te. Én.

Két összefüggéstelen szó.

Bár nem így lenne, az jó volna, nagyon jó.

De mégsem hagyom, hogy együtt legyünk.

Nem hagyom, hogy összeérjen kezünk.

Mert utána fáj.

Fáj, hogy veszni hagytam.

Elmúlt az elmúlhatatlan.

Fáj, hogy úgyse leszel enyém.

Evezek a tömény szenvedés tengerén.

Mert ha közel engedem magam hozzád,

Egyre jobban fáj, mikor mennem kell. Mennem tovább...

 

Te. Én.

Te vagy, aki megnehezíti dolgom,

Azzal, hogy hozzám szól folyton.

Megérint, rám nevet,

Fáj, mert ő nem úgy szeret.

Te nem úgy szeretsz.

... ahogy én téged.

 

Te. Én.

Én vagyok az, aki szeret, de nem engedi magának.

Nem, mert a többiek mit gondolnának?

Hogy mondom meg neked?

Hogy fogom meg kezed?

Reménytelen,

Ezért nem is reménykedem.

 

Te. Én.

Két összefüggéstelen szó.

Bár nem így lenne, az jó volna, nagyon jó.

De ha köszönsz, beszélsz hozzám,

Szívem mélyén, ahol él a hit, reménykedem,

Hátha hazug az eszem,

És szeretsz.

Nekem pedig csak egy dolgot kell tennem:

Veled lennem.

 

De nem. Nem szeretsz.

Ha melléd jövök, magad elé meredsz,

Én pedig csak csodálkozok, hogy nem hallod szívem,

Mely ordítja rád, hogy: Légy hívem!

Szeress! Törődj velem,

S ha azt mondom, szeretlek, szó nélkül higgy nekem...

 

 

 

 

Kép forrása