RÓMEÓ BÁCSI ÉS JÚLIA NÉNI

 

    A nagyvárosi forgalomtól távol eső kis budai utca képéhez hozzátartozott az a hetven év körüli emberpár, akik 11 órakor szinte óramű pontossággal léptek ki kis házuk kapuján. A görnyedt hátú öregúr egyik kezével a járdát szegélyző kerítésbe kapaszkodva, a másik kezével egy SZTK-ból mérsékelt áron igényelhető alumínium botra támaszkodva tipegett a kis öregasszonyka mellett, aki egyik kezében egy ételhordót, a másik kezében egy könnyű, háromlábú vadászszéket tartott. Így haladtak a mindegy 100m-re levő utcasarokig. Az öregúrnak már gyenge volt a szíve, ezért 20m-ként meg kellett állnia - elfogyott a levegője. Ilyenkor a felesége letette az ételhordót a földre, gyorsan szétnyitotta a széket, és ráültette az élete párját. 3-4 percig tartott egy ilyen pihenő, és csak ezután tudták tovább folytatni ezt a mindennapos  egészségügyi sétájukat. Az utcasarkon egy széles, kerítést tartó beton lapra ült rá az öreg, a felesége meg átsietett az utca szemközti oldalán lévő iskola konyhájába, ahol olcsón, nyugdíjasoknak is megfizethető áron két ebédet vásárolt. A visszaút hasonló volt az odaúthoz.

    Az étel fölmelegítése után leültek ebédelni. Az öreg alig csipegetett valamit, rég nem volt már étvágya, igy mindig maradt még annyi az ebédből, hogy a vacsora se jelentsen gondot. Ebéd után szunyókáltak egy kicsit, majd a nagyika elment az unokáért, - mert a lányuk sokáig és sokat dolgozott - nagy segítség volt ez neki. Az estét  általában tévézéssel, keresztrejtvény fejtéssel, vagy pasziánozással töltötték ki, majd korán lefeküdtek.

    Nagy franciaágyban aludtak együtt - már az esküvőjük óta - mindig. Nagy szerelem volt az övék, nem csoda, hogy később is kitartottak egymás mellett jóban, rosszban. Így nem is tekinthető másképp, mint őszintének az öregúr hálával teli, minden esti búcsúja:
    - Jó éjszakát, szerelmem! - Majd megsimogatta a mellette fekvő kis öregasszony buksiját, és eloltotta a villanyt. Reggel aztán hasonlóképpen ébresztette az álomporos szemű feleségét:                                         

    - Jó reggelt, szerelmem!

   Egy borús októberi reggel nem jött viszonzás a jó reggelt-üdvözlésre. Az öreg erre gyorsan fölült az ágyában és ijedten észlelte, hogy a párját nem látja lélegezni. Gyorsan a lánya után kiáltott, aki azonnal kihívta az orvosi ügyeletet. A kiérkező doktor megnézte, hogy van-e pulzus, felhúzta a lecsukott szemhéjat, majd megrázta a fejét.

    - Vége, fogadja részvétem asszonyom - mondta a lánynak.

    A farkasréti temető Kós Károly termében lett fölravatalozva a kis öregasszony. A szűkebb családtagok már korábban elfoglalták a részükre fönntartott ülőhelyeket, és fogadták a lassan gyülekező gyászolók részvétnyilvánítását. A gyászolók nagy számát mutatták később a ravatalt lassan, majdnem teljesen elborító koszorúk és virágok. Nagyon sokan ismerték és szerették az elhunytat. A temetés szertartását végző papra váró tömeg halk zümmögését hirtelen egy váratlan esemény szakította félbe. Az öreg váratlanul fölállt a helyéről, és botjára támaszkodva odacsoszogott a ravatalhoz. Váratlanul teljes testhosszában felegyenesedett, háta görbesége hirtelen eltűnt, és kihasználva ezt a helyzetét, mélyen a koporsó fölé hajolva reszkető kezével megsimogatta a felesége fejét, és közben alig hallhatóan csak ennyit mondott: „Jó éjszakát, szerelmem!". Ezután néhány lépést hátrált óvatosan, keresztet vetett magára, és botjára támaszkodva, - olyan pózban, mint a nyáját őrző juhász - letérdelt. Úgy látszott, mintha mélyen imádkozott volna. Ekkor lépett hozzá a lánya, finoman megfogta a vállát, és nagy szeretettel a fülébe súgta: 

    - Gyere, apukám, vissza a székedre, mindjárt kezdődik a szertartás! - De alig, hogy elengedte az apja vállát, az elkezdett oldalra dőlni, és miközben botja éles csattanással a kőpadlóra esett, maga is lehanyatlott a földre. A dermedten figyelő gyászolók között hirtelen egy negyvenes, jól öltözött férfi tört utat magának.

     - Orvos vagyok! - kiáltotta, és odarohant a földön fekvő öreghez. A hátára fordította és hosszasan mesterséges légzést alkalmazva próbálta elüldözni a végzetet. Majd ujját a nyaki ütőérre helyezte, és megrázta a fejét. Felállt, széttárta a karját, és a mellette kétségbeesetten kezét tördelő asszonyhoz fordulva csak ennyit mondott:

     - Sajnos nem tudtam már segíteni, csak a halál beálltát tudtam megállapítani. 

Hirtelen olyan csend lett a teremben, hogy egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani! Ezt törte meg az egyik gyászoló hangja:

     - Az Isten bocsássa meg, hogy ilyet mondok, szép halála volt az öregnek. - Majd elcsukló hangon még hozzátette: ki gondolná, hogy a mai rohanó világunkban is vannak még, ilyen életkortól független Rómeók és Júliák.