RD - A csenden túl

 

Elmesélek neked egy történetet fiam. Téged illet. A születésed történetét.
Egy igazi csoda volt azt hiszem. Mert hiszek a csodákban, és akkor csoda történt.
Talán a nyolcadik hónapban kezdődött, egy rutinvizsgálaton. 
Nem gondoltam a holnapra, minden olyan természetessé vált akkor. 
Egy hónap múlva szülni fogok. Nem aggódtam, valahogyan meggyökeresedett, sziklaszilárddá vált bennem a hit, minden rendben lesz.
És akkor....
- Csak az anyai szívhangot hallom. - mondta az orvos, és elállt a lélegzetem.
És akkor meghallotta a tiédet is fiam.
- Harántfekvéses. - mondta szűkszavúan és írta a kórházi beutalót.
Könnyeimmel küszködve hallottam, ez kizárja a spontán szülés lehetőségét, és veszélyesebb műtét, mint a farfekvésnél, mert ott csak egyetlen, vízszintes sebet vágnak, de harántfekvésnél hosszanti, függőleges sebet is. 
Bármelyik percben bekövetkezhet a műtét, egy rossz mozdulatodnál kiszakadhat a magzatburok. Ez nem tette lehetővé az apás szülést, hiszen ez egy műtét.
A születés nagy csodáját nem láthatja majd apád, és én sem, mert nem leszek tudatomnál. 
Nem élhetjük át mi, a szüleid, a számos örök pillanatot, az első sírásod feledhetetlen hangját fiam.
Sírtam. 
Megrohant a tengersok gondolat, feladásra ítélt vágy.
- Semmi remény? Talán még megfordulhat....
- Csodák mindig vannak. De még soha nem történt meg. Túl nagy már a magzat. Nincs elegendő helye megfordulni. Meg fogja próbálni, de már nem fog neki sikerülni a burok repedése nélkül.
Akkor furcsamód megnyugodtam. 
Azt mondták meg fogod próbálni. És én hittem benned. Hirtelen, és irreálisan azt gondoltam, neked sikerülni fog.
Te meg tudsz születni. 
Az első komoly, nagy feladat, ami előtted áll.



Az utolsó hónap csendben telt el. 
A kórházi folyosó visszhangzó lépései, a fertőtlenítőszag, és a remény ölelt akkor magához.
Passzív híd. 
Így nevezték azt a pózt, amely még senkinek sem vált be, de halovány kis reménysugarat adhatott. Meg fogsz fordulni. 
Egy henger alakúra sodort törülköző a derekam alatt. Azt mondják, ilyenkor megfeszül a has, és a pocaklakó kényelmesebb pózt választ.
Minden mozdulatod hordozta a lehetőségét, a következő percben műteni kell.
De én hittem neked. Nem lehet már az első pillanat kudarc az életedben.
Furcsa, de nem volt bennem kétely, bizonytalanság, sem félelem. 
Csak a hit.
Mély meggyőződés. Azóta sem tudtam ennyire hinni semmiben.



Aztán, azon az éjszakán rugdalózni kezdtél. Határozott, erőseket. Egész éjszaka mozgolódtál.
Meg fogja próbálni... de nem fog neki sikerülni....
A reggeli vizitnél a szokásos mozdulattal vizsgált az orvos. Egyetlen tapintás, amely tudja, ismeri milyen az, ha a magzat befordult a szülőcsatornába. 
És milyen, ha nem. Egyetlen hosszú hónap alatt, tapintotta párszor, a gyermek harántfekvéses, minden nappal soványodva a halovány kis remény, ma sem fordult meg.
Rutin mozdulat volt. Olyan semmire sem számító.
És akkor... soha nem felejtem el a szemét...
Megtörtént a csoda.
- Megfordult. - mondta halkan.
Nővérek sereglettek össze, őszinte örömmel a tekintetükben.
- Ugye hisz Istenben? - kérdezte az egyik.
Igen. 
Talán kimondtam. Istenre gondoltam.



- Nem méri a gép a fájásokat.
Fájásaim vannak.
- Alacsony a fájdalomküszöbe. A gép nem téved. - húzta be a nővér a zöld paravánt.
A szülésről látott filmélményeimet sorra szedve, arra gondoltam, valóban meglehet, hogy nem szülök. 
Hiszen annyira más volt a kép, a fájdalomtól üvöltő kismama, pár perc múlva boldog mosollyal karjába veszi a gyermekét. 
Ez tényleg nem olyan volt. 
Görcsös, gyomorba markoló, hosszú fájdalom.
Lassan feljött a Nap és vakító sugárral tűzött rám, a függöny nélküli ablakon keresztül.
Órákon át, egy háztetőn szökdécselő madarat néztem. Milyen madár lehetett?
Nem tudom.
Aztán, amire emlékszem, az a szomjúság. Nem ihattam, mert ha mégis műteni kell, nem ihatok.
Hallottam a falióra tik-takkolását. Órák teltek el. Hosszú, és fájdalmas órák.
- Csináljon valamit! - könyörögtem a nővérnek. Vagy legalább, hadd igyak teát!
Bekötöttek valami infúziót.
Dél volt. 
Kongtak a harangok. Mennyi idő telt el? Tíz óra vagy húsz? Fáradt voltam. Kiszáradt a szám. Fájt mindenem.
- Hívja fel a férjét! - mondta az orvos. - Ha apás szülést akar.
Hát eljött a perc. 
Ott feküdtem a szülőágyon, anya leszek, amiért teremtve lettem, a te anyukád kisfiam.
Apukád is ott volt, fogta a kezem, de a fájdalom túlnőtt mindenen. Aztán hirtelen otthagytam a testem. 
Olyan minden mindegy érzésem támadt. 
Akkor azt hiszem, meghaltam egy pillanatra. Messzi jártam, egy másik világban. Az égben jártam a lelkedért azt hiszem. Különös lelkiállapot volt ez, és különös érzés.
Amit nő soha nem felejt el, éppúgy, mint a születés pillanatát. Amikor a világra jöttél. 
- Hát fiú...
Csend volt.
A hideg víz alatt sírtál fel, erős hangon. Tudtam, férfi leszel fiam. Sikerre termett, erős férfi. Amikor pólyába tettek, azt hiszem az első emberi arc, amit megláttál. apád arca volt.
Kinyújtottad felé a kezed. 
Az első simogatás ez volt.
Aztán a karomba adtak. Ihletett csend volt. Ismerkedtünk. Először láttuk egymást. Te meg én. Arra gondoltam, új világ jön ma el. A csenden túl.