Összebújós mese

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelmes gerlepár. Mind a kettő világosszürke volt, fekete gallérral a nyaka körül. Egyformák mind a ketten, a gerlicenemzedékhez tartozók.

Szerették egymást, és a szerelmük egy életre szólt. Esőben, szélben egymáshoz bújtak, és a testük melegével oltalmazták egymást a viszontagságoktól. Megvédte őket a sírig tartó szeretet melege. Sosem volt egyikük sem magányos. Ketten voltak mindig. Nem ismerték az elhagyatottság érzését.

Hogy miért nem egy másik gerléhez ragaszkodtak? Hiszen minden gerlefiú és gerlelány szakasztott mása volt egymásnak. Elmondok egy nagy titkot.

A gerlicék látják egymás lelkét. Ott hordozzák sugárzóan és tisztán a tekintetükben. Felismerik egymást a szívük dobbanásából, meglátják a másikban azt a különös és varázsos fényt, amelyet csak egy szerelmes gerle láthat, ember sohasem.

Pedig az Ember kíváncsi volt. Sokat gondolkodott rajta, hogyan is lehet ez a nagy és állhatatos gerleszerelem, ha a gerlék emberi szemmel teljesen egyformák? Vagy talán mégsem?
Különös ötlete támadt. Kelepcéket állított fel és befogott annyi gerlét, amennyit csak tudott, köztük a szerelmes gerlelányt is, magányra kárhoztatva a párját.

Napokig gubbasztott a magányos gerlefiú az ágon. Várta a különleges érzést, amely mindig eltöltötte, ha a párja közeledett. Várta a fényt, amely átöleli és megmelengeti a lelkét. De hiába várt. A párja nem jött. 

Csontig átjárta a hideg és párás éjszaka. Az esti szél felborzolta a tollait. Szerelméhez bújt volna, de ő nem volt mellette. Sok gerlicét látott elrepülni, de érezte, egyik sem az elveszített párja. Ismeretlen madarak voltak. Más színű varázslattal, és más hőfokú lélekkel. Idegen gerlék szerelmei.

Meglátta magányát az Ember. Megszólította.

- Nálam van a párod, gerlice, ha igazán akarod, visszaadom neked. Elviszlek hozzá, és újra veled lesz, de csak akkor, ha száz gerle közül is felismered őt.

Elvitte hát a többi gerle közé. A gerlefiú azonnal megérezte a jól ismert melegséget, a furcsa fényt, amit kedvese közelségében átélt. Kiválasztotta elsőre a párját.

- Áruld el nekem, kérlek, az örök szerelem titkát! - kérlelte csodálkozva és meghatottan az Ember.
- A párom lelkét szeretem, ami örök. A szívemmel látom őt - válaszolta a kismadár. - Ezer közül is felismerem, mert szeretem.

Szabadon engedte őket hát az Ember.

Végre összebújhattak újra az ágon, együtt voltak, jöhetett vad szél, jöhetett vihar, nem számított. Együtt voltak.