Mistletoe:Mini mesék XXI.

 

Lidérc Lipót látszólag olyam volt, mint társai. Születése követte a hagyományokat: fekete tyúk szárnya alól pottyant ki, mint éjfekete tojás, édesanyja trágyadombon költötte ki. Rendesen kijárta az iskolát, ahol megtanulta az ijesztgetés fortélyait. A sikeres vizsgák után, megkapta a maga kis lápdarabját, amit védenie kellett a betolakodóktól. Erre a feladatra meg voltak az eszközei: átható szaga, amely a büdösbanka és az ázott kender szagának sajátos elegyére emlékeztetett. Ezen kívül, ha muszáj volt megjelent, ami szintén hatásosnak bizonyult, mert gnóm alakja és izzó szemei mindenkit taszított. Végső fegyverként ott volt még a lápi fény, amelyet egyetlen ujj csettintéssel elő tudott hívni. Ez a fegyver nagyon hatásos tudott lenni, mert az emberekben babonás félelmet keltett.

Lipót az első perctől kezdve nem szerette a munkáját. El nem tudta képzelni, hogy mi lehet az a nagyon fontos, ami miatt olyan értékes ez a terület. Ezen kívül, utált ijesztgetni, jobban szeretett volna barátkozni, elbeszélgetni az emberekkel. Hiába közeledett mosolyogva, mindenki hanyatt-homlok menekült előle.

Egyik nap délután a zsombékos felöl szipogást hallott. Óvatosan odasompolygott és kilesett. Egy kislány itatta az egereket. Zavarba esett, hogy mit tegyen, nem akarta még jobban megijeszteni. Mivel a keserűség nem hagyott alább, kilépett a rejtekből és megkérdezte:

- Mi a baj, kicsi lány? A megkérdezett felemelte a fejét. Most jött volna az a rész, amikor mindent hátrahagyva az áldozat elrohan. Ehelyett megtörölgette a szemét és válaszolt:

- Tudod, figyelmetlen voltam és eltévedtem, anyukám már biztosan nagyon aggódik értem.

- Ha gondolod, segítek hazatalálni. – vágta rá gyorsan Lipót.

Bandukoltak egymás mellett, beszélgettek. Egyszer csak a lidérc megkérdezte a kislányt:

- Hogyan lehetséges az, hogy nem ijedtél meg tőlem?

- Tudod belenéztem a szemeidbe, és láttam, hogy a lelked mélyén Te tiszta és jó vagy. – jött a válasz.

 

Hernyó Pisti fülig szerelmes volt Orsikába a legszebb hernyólányba. Mindent megtett, hogy szerelme viszonzásra leljen: virággal kedveskedett, elvitte Orsikát moziba és a nemrég megnyílt puccos erdei étterembe, a „Haraptalak”-ba vacsorázni. Úgy érezte, hogy sínen vannak a dolgok, de valami még kellene, ami egyértelművé teszi érzelmeit. Sokat agyalt rajta, mi is lehetne az. Sorra vetette el a jobbnál-jobbnak vélt ötleteit: a kirándulást a kalandparkba, a tandem ejtőernyő ugrást, vagy a mélytengeri búvárkodást.

Érezte, hogy itt valami személyesebbre van szükség.

Egyszer csak fény gyúlt a fejében: Ez lesz az! – ugrott egy nagyot, majd mindjárt neki is állt a meglepetés megszervezésének.

A másnapi randevún Orsika megkérdezte:

- Mit csinálunk ma?

- Az meglepetés! – válaszolta izgatottan a hősszerelmes.

A taxi a kilátó feljáratánál állt meg.

- Most komolyan, ide fogunk felmászni? – kérdezte a lány.

- Hidd el, megéri majd! – lelkendezett a fiú.

Elindultak. Kemény túrának bizonyult, az utolsó lépcsőfokokat már lógó nyelvvel tették meg.

- Ajánlom, hogy tényleg megérje, amiért ide felmásztunk. – pihegett Orsika.

- Nézz csak le! –mondta felvillanyozódva Pisti. A lány oda araszólt a korláthoz és lebámult. A fiú figyelte az arcát, várta a hatást, de nem történt semmi változás. Pisti odarohant és lenézett. Kigúvadt szemekkel állt egy pillanatig, majd összetörten a kilátó sarkába roskadt. Ha nem szégyellte volna magát a lány előtt, biztos elsírja magát. Orsika odacsusszant és vigasztalni próbálta. A fiú nehezen szólalt csak meg:

- Tudod, meglepetést készítettem neked. A barátaimmal egész éjszaka dolgoztunk, hogy sikerüljön. Belerágtuk a lapulevelekbe nagy betűkkel, hogy SZERETLEK! Erre valami pákosztos bagázs lelegelte az egészet. Ezt nem hiszem el!

Orsika megsimogatta és így szolt:

- Nekem nem kell a felhajtás, elég lett volna, ha egy romantikus estén a fülembe suttogod ezt a varázslatos szót.

Felállt, majd így folytatta: Én is… Most pedig felhívom apámat, hogy küldjön egy szitakötő helikoptert, mert nincs az, aki rávegyen, hogy innen learaszoljak…

 

Hagyományos, szegecselt, horganyzott öntözőkannának született. Formás alakját virágcsokor mintázat díszítette, büszkén viselte levehető zuhanyrózsáját. A Vasboltba került, hogy gazdára leljen. Nem kellett sokat várnia, mert egy öreg, kérges kéz megvásárolta. Elválaszthatatlan barátok lettek, együtt ápolták a kicsiny kert veteményesét és virágait. A kanna egy nap megérezte, hogy a kéz már egyre nehezebben emeli meg vízzel terhelt súlyát és eljött az a nap amikor, már nem jött érte többé. A locsolatlan föld kiszáradt, a benne élők elenyésztek.

Újgazda jelent meg. A kanna örömmel vette tudomásul, hogy újra szükség lehet a szolgálataira. Ám az új tulajdonos a divatos, színes műanyag kannák megszállottja volt, így az öreg a lomkamra mélyére került. Egy ideig hánykolódott, aztán egy csomó használaton kívüli lommal együtt az utcára került. Guberálók jártak arra, de egyikük sem tartotta értékesnek, így elkeseredetten várta, hogy így fejezze be az életét. Már befordult a begyűjtő teherautó a sarkon, amikor egy fiatal lány állt meg előtte. Felemelte, körbe forgatta, megcsodálta íves tagjait, majd boldogan magával vitte őt.

Az új otthonában, megtisztogatták, majd kapott egy gyönyörű piros festékruhát. Száradás után egy díszkertbe került, ahol több mívesen kidolgozott tárggyal együtt hirdették a régi szakmák dicséretét…

 

Mindig is tisztelte a költészetet. Ezért nem írt soha verseket, és különben is olyan sok önjelült fűzfapoéta létezett, hogy a legbővizűbb folyón is gátat lehetett volna belőlük építeni.

A történetmesélés szépsége érdekelte. Meséivel messzi vidékeket bejárt, az apró törpenemzetségtől az óriások földjéig. Mindenkit elvarázsolt különös világával.

Egy nap érezte, hogy elfáradt. A mesélők ilyenkor visszavonulnak egy seholnincs csodálatos helyre. Magukra csukják a magány kapuját, de mielőtt végleg eltünnének a világ szeme elöl, magukhoz hívják kiszemelt utódjukat és elmondják utolsó meséjüket. A követő megjegyzi azt, és ez lesz majd az ő első meséje, aztán elbúcsúzik mesterétől és elkezdi járni a saját útját…