Mező János: Indulatok nélkül

A román-magyar társadalmi együttélést, a kétnyelvűséget, és az ezek hatására kiéleződő társadalmi konfliktusokat mutatja be a színjátszás eszközeivel a 20/20. A darabot - amelynek középpontjában az 1990. márciusában Marosvásárhelyen bekövetkezett etnikai zavargások állnak - pénteken az egri Stúdiószínházi Fesztivál keretében tekinthette meg a közönség. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió gondozásában létrejött produkció egyik szereplőjét, Sebestyén Abát kérdeztem.

 

A 20/20 című darabbal érkeztetek a Stúdiószínházi Fesztiválra. 20/20, miért ezt a címet adtátok a drámának?

Abból indultunk ki, hogy először is tisztáznunk kell, kinek és miért akarunk színházat csinálni. Marosvársárhelyi témát kerestünk, és tavaly volt éppen húsz éve, a román-magyar zavargásoknak. Az eltelt húsz év távlatából, az események színházi eszközökkel való feldolgozása volt a célunk, nem a történelmi igazságszolgáltatás. Az évforduló adta a címválasztás ötletét.

 

Milyen forrásokat használtatok fel a szövegkönyv megírása során?

A dokumentalista színház elve alapján dolgoztunk. A rendező Gianina Carbunariu és mi, színészek is ragaszkodtunk az előítéletmentességhez. Az előkészítés szakaszában körülbelül 50-60 emberrel készítettünk interjúkat. A társadalom valamennyi rétegét igyekeztünk megszólaltatni: közszereplőket, falusi embereket, az egykori események résztvevőit. Falvakról-falvakra jártunk, és az interjúalanyok a beszélgetést követően adták az ötletet, hogy kit kérdezhetnénk még meg, ki az, aki emlékezhet, ki az, aki esetleg ott volt.

 

interjú

Hogyan fogadták ezt az emberek?

Sokan nehezen vették rá magukat, hogy beszéljenek, nehezen nyíltak meg, volt, aki egyáltalán nem vállalta a beszélgetést. Minden vallomást rögzítettünk, kép- és hanganyagot egyaránt készítettünk. Érdekes, mert több mint húsz év távlatában is tartottak az emberek a dokumentálástól. Mi lesz, ha kiderül, hogy ő mondta... A félelem, az esetleges retorzió lehetősége a legtöbb emberben még mindig fellelhető. Ennek ellenére mindig iparkodtunk nyílt és őszinte hangulatot teremteni, és ez a legtöbb esetben segített.


Hogyan sikerült az interjúkból, nyilván sokszor szubjektív véleményekből, emléktöredékekből egységet alkotó szövegkönyvet létrehozni?

Ez elsősorban Gianina érdeme. Az első pillanattól kezdve jó meglátásai, lényegretörő kérdései voltak. Minden interjúalanytól megkérdeztük például, hogy ha az 1990. márciusában történt eseményeket egytől tízig terjedő skálán kellene értékelniük, hány pontot adnának annak tudatában, hogy az egyes egy kocsmai verekedésnek, a tizes pedig egy polgárháborúnak felel meg. Természetesen voltak egy-két-három ponttal értékelők is, de a megkérdezettek több, mint háromnegyede nyolc, vagy afölötti pontszámot jelölt meg a válaszában. Mindannyian megkaptuk az interjúkat, jegyzeteket, és három hetünk volt arra, hogy önállóan feldolgozzuk ezeket, és megpróbáljunk olyan momentumokat kiragadni, amelyek izgalmasan feldolgozhatóak, bemutathatóak egy dráma keretében. Ezután az egyéni ötleteket, elképzeléseket megbeszéltük. A jelenetek túlnyomórészt improvizációkból születtek, amelyeket aztán rögzítettünk, a monológokat pedig Gianina írta. Személyes élményeket is felhasználtunk. A darab egyik legfontosabb jeleneténél, egyik kolléganőnk születésnapi ünnepségének eseményeit rekonstruáltuk, amelyre a zavargások másnapján került sor.

 

Miért nevezitek anti-történelmi drámának ezt a darabot?

Talán leginkább azért, mert nem a történelmi igazságszolgáltatást vállaltuk fel, nem az volt a legfontosabb célunk.

 

A drámában öt fiatal román és szintén öt fiatal magyar színészt láthatunk. Mindannyian, a rendezőt is beleértve gyerekek voltatok még 1990-ben. Az eseményekről szülők, nagyszülők elbeszéléseiből értesülhettetek. A színészet eszközein túl hogyan lehet hitelesen és hatásosan megjeleníteni olyan érzéseket, indulatokat, félelmeket, amelyek akkor alapvetően meghatározták az emberek mindennapjait?

Valóban gyermekek voltunk még akkor, de valamilyen személyes élménye szinte valamennyiünknek van. Gianina például a televízió élő adását nézte 1990. márciusában, és megdöbbentette a diszkrimináció, az értelmetlenség. Én magam is részt vettem a gyertyás felvonuláson, és Sepsiszentgyörgyön egy kétnyelvű iskolában tanultam, ahol akkor vált külön a magyar és a román tagozat, ennek szintén részese voltam. Az egyik kollégám jelen volt a zavargásoknál, a tettlegességben is részt vett, így neki valóban hiteles élményei, emlékei vannak. Azonban ez valamennyiünkben benne van, hiszen a 90-es évek skizofrén állapotokat teremtett, amelyet alapvetően a rendszerváltás ellentmondásossága határozott meg. A próbafolyamat alatt mindenki elmondta a véleményét, gondolatait, mit gondol arról, hogy mit jelent kisebbségben élni, mit jelent a másság elfogadása. Azt hiszem így sikerült a darabot valóban nemzetivé tenni, és talán ez hozta magával a produkció nemzetközi sikereit is.

 

Milyen volt a darab ősbemutatójának társadalmi, politikai fogadtatása?

Meglepően jó volt, annak ellenére, hogy nagyon tartottunk tőle. Sokak szerint nagy szerepe volt ebben a Yorick Stúdiónak is, amely felvállalta, fel merte vállalni ezt a témát, amelyet csak egy független színház képes ennyire tisztán, érintetlenül feldolgozni, bemutatni. A premier után beszélgetést kezdeményeztünk a közönséggel, amelyen nagyon sokan részt vettek. Ott volt többek között az alpolgármester, akkori vezető beosztású politikusok, miniszterek is. Később kiderült, hogy sokan szándékosan a bejárat közelében foglaltak helyet, hogy ha kényelmetlen lesz a helyzet, hamar el tudják hagyni a színházat, azonban senki nem ment el... Az egyik közönségtalálkozón megszólalt egy vegyesházasságban élő középkorú pár, akik a zavargásokat követően egy héttel később házasodtak össze. Az előadás alatt végig egymás kezét fogták, és azt mondták, olyan volt nekik a darab, mint egy pszichoterápiai kezelés. Ők, akkor, abban az állapotban és közegben képesek voltak egy református vártemplomban magyarul kimondani az igent...

A Stúdiószínházi Fesztivál alkalmából megjelent ajánlóban, illetve más sajtóanyagokban is a következő mondatot olvastam: „A 20/20-ban nincsenek hősök, vagy eszmék, az előadásnak nem célja az igazságtevés, sem a rekonstrukció." Mi volt akkor a cél, mi az üzenet?

Őszinte dialógus elindítása a magyarság és a románság között. Egy ilyen eszme, egy ilyen üzenet lehet talán a színház legfontosabb célja. Valóban őszintén, és ami talán a legfontosabb, indulatmentesen beszélni egymással...

Terveztek e hasonló történelmi témájú darabot?

Továbbra is érdekel bennünket a dokumentalista színház. Keressük a megfelelő témákat, ötleteket, azonban konkrétumokról jelenleg még nem tudok beszámolni.

 

 

 

A darabban három nyelv, a magyar, a román és az angol váltakozik, amely nagymértékben hozzájárul a produkció nemzetközi jellegéhez. A feszült drámai monológokat, szituációkat, humoros, olykor groteszk jelenetek tarkítják, oldva ezzel a nézőben kialakult feszültségérzetet. A nyelvi és kulturális különbségek társadalmakat elválasztó ereje áll a darab tematikájának középpontjában. A produkció legfontosabb üzenete is épp ebben rejlik: a nyelvi, kulturális másság nem lehet akadálya a békés együttélésnek, amely megteremtésének legfontosabb eszköze a figyelem, a türelem és az indulatmentes kommunikáció.