Megőrültem???


Kilépek az utcára. Májusi szellő csókolja arcom, ruhám lebbenti. Kedvem selyembe ágyazza, a jövő-menő forgatag rejtélyes izgalmasságával. Egy idős úr mosolyt biccent felém, bár ismeretségünket homály fedi.

Lépteim sétára lassulnak, tekintetem az azúrkék ég vonzásába mélyed. Néhol egy-egy habpamacs úszik mélán.
Minden lassított felvételként hat. Az autók, villamosok zakatolása, sistergése nem hatol át ezen az idillen. Rálibbenek a mozgólépcsőre, magába szív a hűs mélység. Az időérzékem elenyésző. Csak állok, s érzem a szellőt, lassan felemelem tekintetem, de a pamacsok elúsztak. Ja, hiszen a Metró érkezett. Észrevétlenül csukódik mögöttem az ajtó. Lehuppanok, hogy tovább ringjon elmém a tavaszi mámorban. Pilláim csukogatom, nyitogatom... s ekkor, mint egy tőr szemembe hatol nézése. Kéretlenül, gúnyosan bazsalyogva.
- Mit bámul ez a pasas? - kérdem magamtól szinte hangosan.
- Miért zavar bele világom rejtekébe? - hányom szemére. De ő csak mozdulatlanul ül szemben, és le sem veszi rólam azt a pimasz tekintetét.
- Leszállok! Talán békén hagy - morgolódom fejem elfordítva, de akkor is érzem a szúró szempárt. Az ajtó nyílik a „fogalmamsincsmelyikmegállóban". Utolsó pillanatban ugrok ki a kocsiból. Szinte érzem az ajtó csapódását bőrömön. A szerelvény elrobog mellettem. Remélhetem, hogy elvitte a szemtelenjét. Állok pár percet, szemem lehunyva fújom ki magam, majd tétován nyitom ismét.
- Jesszus! Hallucinálok? - kiáltok hangosan.
Tehát leszállt. De hogy csinálta? Hiszen láttam az elsuhanó szerelvényben távolodni. Most ott ül velem szemben, ugyanazzal a képpel, amivel az előbb. Csak bámul, le sem veszi rólam azt a pofátlan tekintetét. Nem is pislant - ijedezem.
Mozdulni se tudok. Oda a tavasz varázsa, az idilli csoda. Ez a magyar valóság. Mi következik? Nyitogatja majd a kabátját? S ilyenkor alig páran lézengenek idelent. Miért ül ilyenkor ebben a téli anorákban? Vastag sapka és hegymászó cipő. Ez igen! Eltévedt talán? Vagy itt felejtette magát télről? De miért pont engem szúrt ki? Turista? Végül is kit érdekel? Záporoznak agyam kérdései. Ő csak bámul rezzenéstelen arccal. Megiramodok a mozgólépcső felé, s majd feldöntök egy asszonyságot, aki káromkodva bár, de utat enged. Most látom, hogy milyen jó is, ha az egyik oldal szabad felfelé, pedig annyiszor mérgelődtem már a rohanókon, akik párszor lekaszáltak hatalmas szatyraikkal. Forgolódom hátra, talán szerencsém lehet.
- Megúsztam! Leráztam! Halljátok, emberek? - rikkantottam. Néhányan felém fordulva mutatják azt a bizonyos, egyezményes jelet kezüket a homlokuk előtt ringatva: „nooorrmááliiss??"
Levegő után kapkodva kilépek az újra tavaszi csodába, s tekintetem az égre emelve megnyugodva, a pamacsok igenis úsznak, az azúrkék ég is a helyén. Lassítva indulok tovább. Újra érzem az euforikus hangulatot, szinte látom a rét pipacsait, ahogyan a még zöldellő búzatáblában kecsesen hajladoznak lent Délvidéken kicsiny tanyám szomszédságában. Csak pár métert tehetek meg, amikor...
- Jesszus! Ez hogy lehet??? Nem hiszem el!!! - hitetlenkedek magamhoz térve. Szemben velem ismét ott ül ugyanabban a vastag anorákban, sapkában, túrabakancsban, és a sokadalom kellős közepén ismét pont engem kellett kiszúrjon. Hogy a fenébe jött fel, hiszen hátrabámészkodva nem láttam. Ráadásul itt kint a felszínen legalább 25 fok a levegő. Képtelenség ebben a téli cuccban elviselni. Talán egy őrült, aki folyamatosan fixíroz akaratom ellenére. Persze rendőr sehol. De különben is. Mit mondhatnék neki? Hiszen hozzám nem ért, csak folyamatosan bámul, követ, bármerre is haladok, nem pislogva, azzal a kaján mosolyával. Most veszem észre, hogy egy vörös cica is csatlakozott az elvetemülthöz, s mit látok, szintén túrabakancsban. Szerencsétlen flótást is kínozva. Tréfát űz velem a képzeletem? Pedig tényleg egy macska. Túrabakancsban? Na, ez már sok. Túl sokk!!
Szaladni kezdek, hogy merre és hova, magam sem tudom, csak el, minél messzebb innen. Már jócskán elhagyom, hátravizslantok, látom, ahogy távolodik, de még most is viselem tekintetét. Na, talán most végérvényesen eltűnhetek a látóköréből. Nem akarom ezt a szuggerálást, ezt a nézést! Elvegyülök a belvárosi forgatagban, csak megyek bármerre is. A nagy ijedelemre megszomjazom. Persze mindig lapul táskám bugyrában egy kis üdítő, de pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, sehol egy csepp. Szerencsére a túloldalon mosolyog rám egy élelmiszerbolt, hűsítő ásványvizek tárháza. Már szaladok is a zöld lámpa bűvöletében. A fotocella hangtalanul nyílik az orrom előtt. Belépek az üzletbe.
- Jesszus! Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! - ordítok. Verejtékcseppek csusszannak végig a hátamon. Az emberek megrőkönyödve bámulnak a képembe. Remek! Még ők is!
Szemben a bejárattal ott ül a pasi azzal az átkozott vigyorával, vele a vörös macsek, és csak ül, belebámulva a képembe. Győzelmi mámorral a tekintetében. Igen, legyőzött. Bárhova is visz utam, lehetetlen tőle megszabadulnom. Az egész város kicsi ehhez, hogy lerázzam. Fel kell adnom, hiszen már teljesen beleivódott az életembe, akár tetszik, akár nem. Csak állok ott sután, borzas hajjal, izzadtan az arcomba tapadt tincsekkel, és már nem is érzem, hogy szomjas lennék.

Ő pedig csak figyel...... ő, a hegymászó, és Garfield, a lusta cica az óriásplakátokról. A reklám, amit nem is akarok, de bárhol is járok, belém tapad... De pont Garfield, a szuszi cicus? Na persze, majd pont ő fog hegyet mászni ezzel a példaképpel. S jaj a szülőknek, mert a gyerekek matricagyűjtő albumát kínálják, ha kell, ha nem. Komoly példa a felnövekvő ifjúságnak: mássz hegyet, ott max. nyakad szegheted, mégiscsak jobb, mint a napi robot egy életen át, a lustaságról már nem is beszélve.

 


Budapest, 2014. 05.27. Mimmy