Még az is lehet, hogy vegetariánus leszek


Az őszi délelőtt még megcsillantotta sziporkáit, miközben kétkerekeztem a tanyavilág nyugalmában. Elméláztam ezen a valóban különleges színkavalkádon, melyet számomra talán legérzékibb hónap nyújtott. A fák sárga, bronzbarna és aranyló levelei peregtek, repkedtek, ahogy elsuhantam mellettük. Vállamon, hajamon éreztem a nap simító kezét, jól esett ezen a hűs, de mégis szívet melengető október délelőttön..
Elbódultam a hangulat románcától, amikor egyszer csak furcsa zajra lettem figyelmes. Lassítottam, s lehuppantam vaslovam mellé. Fejemmel, fülemmel próbáltam megkeresni a hang eredetét. Talán varjak? Ilyenkor csapatban szemezgetik a betakarításkor széthulló kukoricát. Mégsem. Ők érdes hangon kárálnak, de ez a furcsa zaj, nem is zaj, inkább valami madárének, mely hol hangos, hol elhalkul, mintha egy vízér bugyogna. A hangok alapján éreztem, hogy sokan lehetnek.
Forgolódtam, nézelődtem. Messze, vagy 200 méterre egy libatelepen nyüzsgő kétlábúakat pillantottam meg.
- Igen, ők azok, de a libák gágognak, és az sem mindig kellemes frekvencia - gondoltam.
Egy kis mellékúton elindultam feléjük, és akkor észrevettem, hogy majd mindannyian a szárnyukat csapkodják, lehet, hogy repülni szeretnének, de a súlyuk nem engedi őket felemelkedni. Több százan is lehetnek. Megálltam. Még most sem csak ezt a hangot hallottam. Ők határozottan gágogtak, de ez merőben más volt. Semmit sem értettem, talán a fülem csengte vissza finomabb tónusban a libahangokat?!
Csak álltam, és tekintetem megnyugvást keresve felemeltem az ég felé. Hihetetlen dolgot vettem észre, amitől még a lélegzetem is elhalkult. Egy vadliba raj, talán konvoj körözött a sokaság felett. A vezér mögött az a semmivel sem összetéveszthető V alak. Csak mondták és mondták ott fent a magasban, és hatalmas köröket írtak az égboltra. Párszor rendezték soraikat, és dél felé indultak, majd ismét meggondolták magukat, és aggódva megfordultak.
- Ott lent... a sok rokon... velük mi lesz? - kérdezgették, és folyton folyvást visszakanyarodtak föléjük. Szinte hallottam, ahogy kórusban kiáltozták csengőn-bongón:
- Gyertek velünk! Na! Mi lesz már? Emelgessétek a szárnyaitokat, menni fog! Na! Rajta! Meg tudjátok csinálni!
De ők csak rikácsoltak:
- Nem megy! Próbáljuk, látjátok? De mi kövérek vagyunk, és még sosem repültünk, csak talán gyerekkorunkba. Minket folyton etetnek az emberek, nagyon kedvesek ám hozzánk, semmiben nem szenvedünk hiányt. Csak a májunk nagyobb, mint kellene. Sokan vagyunk, és néha apad a számunk. Hova tűnnek olyankor a többiek? Biztos elrepültek már - gágogták egyre.
A vadludak megértették a rejtélyt. Ők hízó libák. A májukért tenyésztik őket, sosem repülhetnek. Szabadságuk csak több hektáros legelőjük határáig tart. Remélhetőleg ők ezt nem tudják. Jobb is így.
Még tettek néhány tiszteletkört a kedves rokonok felett, és tovarepültek dél felé. Lassan, és szomorúan a lentiek is elcsitultak, beletörődve földhöz kötöttségükbe.
Libamáj. A gasztronómia egyik „gyöngyszeme". Mennyi élet kell hozzá, hogy az asztalon csábíthassa falatozásra az ínyenceket. Mint tudjuk, elsősorban ez a méregdrága testrész kerül a pocakokba.
Ezennel lemondok eme kulináris élményről, ami egyáltalán nem esik nehezemre, ugyanis utálom a májat. Még szerencse, hogy pipikék nem repkednek fölöttünk, és jól érzik magukat a tányéromban, legfőképp rántva. Remélem, hogy ők parányi agytérfogatukkal nem figyelnek a vadon hívó szavára. Édesapám tukmálta gyerekkoromban rám a pipiagy bekebelezését, mert szerinte ettől máris több eszem lett. Ha belegondolok, eme étkek tanulmányozása következményeként az is elképzelhető, hogy vegetariánus leszek valamikor...

 

 

Kissor, 2012. 10. 24. Mimmy