Liszt -Juhász Anikó: Külvárosom - egy Liszt Ferenc halála utáni korban

 

 

 

 

Reggel volt, s hagytam, hogy

a cipőm összes pórusát átjárja

az álomból ébredő város lehelete.

 

 

Az utcán egy guberáló már derékig

megfürdött a ködben, s egy lámpazsinórt

szorongatva azon tűnődött, hogy

zsinórja már van, s ily gazdagságra

alapozva tán lámpát is ad neki

egyszer ez a kukázókat is

szponzoráló városi birodalom.

 

 

A rakparton egy horgász

üldögélt, csaliját már rég

kidobta a világnak, s most arra

várt, hogy a vízből kiemelkedjen

a számára elrendelt, horgára

harapó hal, és ő megkérdezhesse

magától azt is, eljött-e végre

az ideje annak, hogy az üres

zsírpapírra néhány jól átsült

pikkely alatti húst is rátegyen. 

 

 

Egy mellékutcában, mely már

évtizedek óta ott bujkált a város

színházának közelében, a

közeli étteremből három éve

hulladéklistára tett muzsikus

cigány igyekezett óvni a portól a

hangszert, amelyen egykor

oly szívesen játszott mindent,

igen, mindent, amit a vendég

a hús után magába tölteni és

aztán rövid ütemekre tagolva

a szívtájék alatt megemészteni,

jól mondtam, megemészteni kívánt.

 

 

Ah, a magyarok nagy zenésze,

köpte oda elfutóban valaki,

miközben CD-jén bömböltette

DJ Valakit, s a liszt meg Liszt Ferenc

közötti különbségtevés zátonyos

útvesztőit e percig minden bizonnyal

gondosan elkerülte. A hegedűs

meg csak dörzsölt, dörzsölte a

hegedűjét azzal a maroknyi

ronggyal, amit előző nap mentett

ki a villamos vágányai közül,

s miközben dörzsölt, porszemként

szitáló álma is egyre lejjebb, egy

koszlott ablak lécfogai közé került.

 

 

S indulni látszott a közmunkások

menete is; lassan ringó csípők felett

a szemek aranytálkái, a darócruhák

tömegében néhány virágra éhes

szem. Ásó, gereblye kezükben,

hadra fogott fegyverek és

vágyak, füvek kuszaságát

megtisztítani akaró

városi gondolatok.

 

 

A Dóm előtt egy kanyar, majd egy

mellékutca tévelygő árnyait

megkerülve végre maga a tér,

az aznapi létezés induló terepe.

Mindenütt eldobott műanyag palackok,

csikkek félig égett terepzubbonya,

a tegnapi színházi bemutató kislányos

főpróba szemérmét eldobó érett női figurák:

színésznők sokat látott parókája és

egy-egy akarva elhagyott, ledobott

rúzsfolt a papír zsebkendő végeken.

 

 

Ez itt Szeged. Szeged megviselten is

mindig újraéledő városi élete és akarása,

a hajnal-polgárok igyekvő, áradó,

sodródó menete. A lábuk alatt kő,

beton, a természethez visszaosonó

macskakő, igen, a macskakövek

öreg, fiatal, egeres világa, a

macskakövek nesztelensége és

aztán réseikben a bodza, igen, egy

elárvult városlátogató, a kicsit

talán még beteg, de itt, ... még itt is

megkapaszkodni akaró, az éjszaka

sötétjét ismerő, ernyője alatt felnövő,

feketénél is feketébb bodza.