Krisztinavárosi anziksz

 

 

 

Kopott mázú tányér. Ebéd.

Már ráérek.  Nyammogom.

Ízenként.

 Déli. Már vonatfüttyök sincsenek.

Vonatok?  Menetrend?

Majd, majd.  Bárhova.

 

Hangok mesélnek a külvilágról. Mindent.

 

Az ablakok közé kellene virág.

... és Ég tükre.

 

Áh!  Festményt az ablaküvegekre:

Az álmaimról.  Elvesztek.  Lázgörbéjükkel.

Az álmomban álmodottakról.

Evilágiakról.

 

Akkor az ebédnél az utcakép?

Tégla, cserép, aszfalt, rongyos vakolat?

 Pfuj!

 

Ez kiemelt zöldövezet!  Buda!

... hatsávos decibel őrjöngés!  

Bűz és por. Néhány zsebes.  Öltönyben.  Luxusok!

 

Mentőállomás, közel. Gerincklinika.

 

Gondoltam, mécsest gyújtok minden éjjel,

és lángvilágos szemhéjam belsejére

mázolok igazi zöldövezetet.

Luxusok nélkülit.

Csendet. Meditálhatok.

 

Az ablakokra is átfestem.  Tárlatom.

                                                       

Álmok mázú tányér.  Ebéd.  Falatozom.