Karola menetjegye

 

    Érdekes és csodálatos dolog a vers! Egy-két rímes, vagy akár rímtelen sora képes mély érzelmeket ébreszteni az ember lelkében, könyvcseppet varázsolni a szemébe, mosolyt csalni az arcára, vagy ablakot nyitni a természet csodálatos szépségeire. A romantikus lelkületű olvasó a könyvet becsukva, még napokig hatása alatt áll az olvasottak által ébresztette érzelmeknek, rendszerint nem kutatva az író eszközeit, amikkel ezt elérte: azaz „költő hazudj, csak rajta ne kapjanak!".

    Én alapvetően vidám alaptermészetű, a világot optimistán szemlélő, és szemléltetni próbáló emberke vagyok, aki gondolatait - bár sokszor szeretné - nem tudja míves versekbe ötvözni. Az, hogy nem tudok verseket írni, az nem jelenti azt, hogy nem is szeretem ezeket olvasni, és átélni az általuk közvetített érzéseket!

    A Tollal.hu-t „lapozgatva" találtam rá „Életünk végén" című költeményre. Mivel én is életemnek ebben a szakaszában vagyok, kíváncsian, azonnal neki is láttam a vers olvasásának. Azonnal megértettem írója élethelyzetét, a betegségektől nehezített kilátástalanság érzetét, félelmét az elkerülhetetlen végtől.

    Hogy lehetne ezt a kétségbeesés érzetet csökkenteni?  Ezt próbáltam meg néhány bennem ébredt gondolattal tompítani. A költőnő már (elnézést, ha tévednék) nincs a tinédzser korban, valószínűleg már nem kell a közlekedési eszközökre menetjegyet váltania. De miért is kellene egy olyan vonatra, ami a végtelen, kilátástalan sötétségbe rohan? Sajnos valójában ez a vonat maga a szerző élete, amiben vele utaztak korábban a fiatal kori kedves emlékei, és most a végállomás közeledtével a halkuló gondolatok a fogyó szavak, és a vérét maró kígyóméreg.

    Hát nincs kiút? De van! „ Sötét alagút és végtelen," - írja a költőnő. Ez tévedés! Mert az barlang, az alagútnak két vége van! A bejárat lehet sötét, az alagút lehet hosszú. De éljen bennünk a remény, hogy a kijáratnál a vakító fényesség vár ránk!