Juhász Anikó: A költő nyelve, a költő csöndje, ha magyar - József Attila

 

 

Kis gyufaszálakat vettél magad elé,

s mondtad tán: egy semmi, két semmi,

három semmi... öt; aztán kilestél egy

szanatórium ablakán, és láttad, a

világ kinn robogó eszmékbe öltözött.

 

Ültél sok-sok kupéban - mint egy rendetlen,

saját idegein játszó kisgyerek -, s szétnéztél,

hol az embercsalád, kaphatsz-e még

kóros emberségtől ihletet. A külvárosban az

éj akkor jázminokat már nem talált,

a gazdag is csak magának tapsikolt

folyton, a szobádban meg üresen állt a tál,

miközben azt latolgattad, írhatsz-e még

kerekre vágott Nap-verseket a Holdon.

 

Az éj udvarában szemedre vonatok jöttek,

mindegyik mozdony sivítva neked fütyült,

arcod állomásán félve tántorogtak, horpadt sínekre

rettenve futottak - ki tudta volna eldönteni

akkor, ki lesz az érkező, és ki a menekült.

Nőket is szerettél. Ódádban belőlük lett pára-

szikla, vacsora-meleg, anyaméh, de lelked

mélyén oly magányos maradtál Te, József

Attila, ahogy a gyermek, ki még az öregkor

előtt - magába fordulva - hazatér.

 

Kis bolond voltál, s mégis érettebb

felnőtt, mint sokan mások, mielőtt benned

fekete éjjel teltek meg a vagonok,

s távol időkben is felgyúlnak a lámpák,

hogy lássuk az utat, ahol a Te Istened, ha

téged nem találna, kétségbeesve kóborog.