Hulló gesztenyék - Éljen a szerelmesek napja!

 

 

Nézem a lenyugvó nap vöröslő korongját,

mint araszol lassacskán hegycsúcsok peremén,

bíborra festve juharfák sárguló lombját,

s itt lent, a járda kövére hulló gesztenyét.

 

Végső, elhaló sóhaját hallatja a nyár,

mígnem álnokul elnyeli ólmos szürkeség,

s az ősz mélabús csendjét alig háborgatják

a rideg földön zizzenő, száraz levélkék.

 

Este harmatcseppek ülnek gyöngyként a fűzre,

ragyognak ezüstösen miként csillagszemed,

hogy legördülve, alant a sápadt holdfényben

csillag-tócsáikba temessék tűnt szerelmed.

 

Magaddal vitted álmom, mi volt - s mi már nincsen,

mert egy könnyet sem ejtve szó nélkül elmentél,

ám szívembe égve végleg itt hagytad kincsed:

a mosolyod - mit őrzök, s őriznek örökké

a derengő fénytócsákba hulló gesztenyék.