Hulló gesztenyék - Éljen a szerelmesek napja!

Nézem a lenyugvó nap vöröslő korongját,
mint araszol lassacskán hegycsúcsok peremén,
bíborra festve juharfák sárguló lombját,
s itt lent, a járda kövére hulló gesztenyét.
Végső, elhaló sóhaját hallatja a nyár,
mígnem álnokul elnyeli ólmos szürkeség,
s az ősz mélabús csendjét alig háborgatják
a rideg földön zizzenő, száraz levélkék.
Este harmatcseppek ülnek gyöngyként a fűzre,
ragyognak ezüstösen miként csillagszemed,
hogy legördülve, alant a sápadt holdfényben
csillag-tócsáikba temessék tűnt szerelmed.
Magaddal vitted álmom, mi volt - s mi már nincsen,
mert egy könnyet sem ejtve szó nélkül elmentél,
ám szívembe égve végleg itt hagytad kincsed:
a mosolyod - mit őrzök, s őriznek örökké
a derengő fénytócsákba hulló gesztenyék.