Hull az eső



érzés,
ami ön nélkül nem kell,
mégis eljött egy borongós reggel.
karc az égen, mondom, hogy nem kell,
felkelek helyette nem túl jó kedvvel.


már megint egy kábult ébredés,
már megint a tegnapi tévedés,
már megint a zaklatott érverés,
már megint csak hajnali létezés.


lobban a lélek, és dörren az ég,
esni fog biztosan, nem esett rég.
már hull az eső, sír a sárban,
alszik a tavasz, bent a nyárban,
alszik az álom, benne a vágyban,
alszik az érzés, a kisszobában.


szökik az árnyék, lopja a reggel,
hiába szegeztem ezernyi szeggel.
a fénnyel jött egyszer, a fénnyel is ment el,
helyette megint a tegnapi reggel.
kék szeme álom, kék, mint a tenger,
itt van az érzés, az ami nem kell.


zokog a szívem, hajnalban felkel,
kigyúl, és lángol magáért reggel.
velem van legalább képzeletben,
maradjunk együtt, benne ketten,
maradjon kicsit, hogyha tetszem,
legyünk most egyszer egy kicsit csendben.
két kezem ott a két kezében,
szeressen engem, hogyha kérem.


ébred az érzés rezdületlen,
szeretem magát rendületlen.
gyomromban pillangók
vannak százan,
önnél a kulcs, vagy ott a zárban.
sír az eső, lent most a sárban,
halkul a dallam, benne a vágyban.
zúg a szél is, én nem ezt vártam,
fodrozza csendem a mosolyában.


... és vágyak gyűlnek a pocsolyában.