Eredeti népmesék - A szárdiniai király fia

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vén szárdiniai király, s annak egy gyöngyadta 24 éves fia. Ez a királyfi oly gyöngyörves volt, hogyha valamelyik fehérszemély rávetette a szemét: jobb lett volna annak vakon születni; mert azonnal elvesztette az eszét; mind utána bolondult.

Egyszer a vén király maga elé hivatja a királyfit s azt mondja neki:

- Édes fiam! az én vállamra és mellemre két teher nehézkedik, mint a ki elől is, hátul is terhet visz: az egyik hetvenesztendő, a másik pedig a királyság.

Azért fiam, te még fiatal vagy; könnyits vén apád terhein: vedd el az egyiket, vedd el a király­ságot. De minthogy itt az a törvény, hogy addig senki sem uralkodhatik, mig magának illő társat nem szerzett: azért fiam azt mondom, házasodjál meg.

A királyfi bevette az öreg király tanácsát s elindult a nagyvilágba házasodni, feleséget keresni.

A mint megyen, mendegél, egyszer oly királyi rezidenczia mellett haladt el az ő ebhűségű inasával, hol a kertben három királykisasszony varrogatott egy parapli-ágáczfa alatt.

A három királykisasszony látta az országúton jőni a királyfit, s a kert mellett elhaladni; de a királyfi nem látta meg a három ékes virágszált, mely egy tőről hajtott ugyan, de mégis a leg­kisebb volt a legszebb. Olyan volt mint az esthajnali csillag, vagy tán még ennél is szebb!

De az ebhűségű inas elmaradt a királyfitól s ez kihallgatta a három madár, a három ékes virágszál csevegését.

- Ha az a királyfi, mondja a legnagyobb királyleány, valami háztűzhely-néző lenne; ha az en­ge­met elvenne: egy szál gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, hogy egy egész ármádiának elég lenne, s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon.

- Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg egy gírba-gurba kalászból sütnék-főznék neki annyi kenyeret, hogy egy ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék, világéletében soha meg nem éheznék.

- Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyik­nek a nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja....

Hogy kihallgatta a három királyleányt az ebhűségű inas; gazdája, a királyfi után loholt, kit utol érvén, szót szólt hozzá:

- Felséges királyfi! mondanék én felségednek valamit, csak bántódásom ne lenne?!

- Óh, jó Jancsi, hisz nem ugy szegődtünk mi egymáshoz, hogy titok legyen köztünk; hanem azt mondtuk: hogyha én hallok valamit, azt én mondom el neked, ha pedig te hallasz valamit, azt te mondod el nekem: azért itt van parolás tenyerem, hogy bármit mondasz, még a hajad szála sem görbül meg.

- Hát a mint az imént hátra maradtam, hát látom, hogy három ékes virágszál, három szép király-kisasszony varr egy parapli-ágáczfa alatt, s egyszer csak elkezdi a legnagyobb: „Ha az a királyfi, már mint felséged, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, mely egész ármádiának elég lenne s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon. Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne, s ha az engemet elvenne: egy gírba-gurba kalászból sütnék-főznék neki annyi kenyeret, mely egy egész ármá­diának elég lenne, s a ki csak abból ennék, világéletében soha meg nem éheznék. Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.

- Igaz-e ez Jancsi?

- Oly igaz, minthogy az a fényes nap süt az égen!

- Úgy forduljunk vissza.

Visszafordul a királyfi ebhűségű inasával s még a parapli-agáczfa alatt találta a három ékes virágszált, a három királyi hajadont.

Hogy meglátta a kisebbiket, tetszett személye személyének s azt mondták egymásnak: Én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól!

Azzal lakzit laktak, fagyat hoztak, azzal világitottak, hordót fúrtak, szenet vágtak, tökkel kolompoztak, faharanggal harangoztak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesbe, s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!

Itt a királyfi hazaviszi nagy parádéval a feleségét s a vén király húsz évvel lett fiatalabb, hogy ily szép menye volt.

Már jó darab ideig boldogul élt az egy pár cseléd, de az ördög megirigyelte ezt a nagy boldog­ságot: azért saját képében elküldte a török zultánt.

Azaz, nem is maga jött el személyesen a török zultán, hanem csak a levele. Az volt pedig a levélbe irva: Hogy te emilyen, amolyan szardiniai király, ha van bátorságod: állj ki a sikra; ha pedig nincs, majd megtanítlak én keztyűbe dudálni!

Erre a vastag pennával írt levélre, az volt kivül írva: hogy ezen levelem adassék a szardiniai királynak.

Mint már mondtam, a szárdiniai király vén ember volt, de különben is már a fiának adta által a királyságot, ennek kellett tehát a háborúba menni; pedig ép legrosszabbkor, mert a királyné várandós volt.

De el is felejtem mondani, hogy volt a királyi rezidencziában egy vén asszony, vénebb a Sz. Gellért hegyénél, öregebb az országútnál s az ördögnél csak félgrádussal szebb. Ezt a vén bűnt rikácsoló hangjáért, melytől majd mindenkit imhogy a hideg ki nem tört, Kuviknak nevezték.

Ez a Kuvik, ez a halálmadár, ki ott szokott huhogni a haldokló ablakánál, s a ki felett egyszer elkiáltotta magát, az már olybá tarthatta mintha meghalt, eltemették volna, mondom ez a halál­madár, gonosz egy vén csont volt. Megérdemelte volna a jó meleg fördőt: forró zsírból, olvasztott ólomból, felforralt olajból; meg még azt a tiszteletet is, hogyha, mint az afféle jó lelkeket szokták, büdöskő-tömjénnel füstölték volna is körül.

Hej, sok viz lefolyhatott addig a Dunán, mikor ennek a Kuviknak, ennek a halálmadárnak azt mondta volna valaki: szivem szép szerelme!....

S ez a Kuvik bejáratos volt a királyi rezidencziába; mert habár - patvar vigye! - vén csont volt is, de nem volt vén a tudománya! ezért hát szerették is, meg nem is!

Egyszer hívatják a Kuvikot. A ki pedig hivatta, nem volt egyéb mint az ifju király; tanácsot akart tőle kérni: hogy nem tud lelkének hova lenni, kire bizza várandós feleségét?

- Hacsak ez a baja felségednek, mondja a Kuvik, bizza reám, úgy se bizná jobb kezekre; mert én anyja helyett anyja, bába helyett bába, dajka helyett dajkája leszek.

- Hej nagy kincset bizok rád, mondá a királyfi, azért jobban őrizd mint a két szemed világát!

A Kuvik égre-földre igérte, hogy ugy fogja őrzeni, mintha a királyfi saját két szeme világát állitaná oda, de még az sem őrzené meg jobban. Igy az ifjú király, mintha legjobb rendben volna a szénája, egészen megnyugodva ment el a háborúba.

Hej pedig, dehogy volt jó rendben; akár a macskára bizták volna a tejfeles fazekat, akár ebre a hájat, mint erre a Kuvikra a várandós királynét; mert ez is tojt egy szép madarat, de milyent?! No de, mint a szóbeszéd tartja: nem esik messze a gyümölcs a fájától! de biz ez sem esett! S mi több, ezt az égi csodát-facsomót szánta a királyfinak hitestársul.

Itt eljön a szülés ideje: a vén Kuvik, a halálmadár elámitotta, szép szóval, kéréssel és fenye­ge­téssel rávette a királynét, hogy ő nálok az a szokás, hogy a terhes asszony a padlásra megyen szülni. A szegény királynét felvitte a padlásra, hol is a kémény mellett holmi ócska bunda darabokon helyet csinált neki és lefektette.

A királyné nagy fájdalmak közt elszülte az isten áldását. Valóban isten áldása volt! mert a királyné, mint virágzó hajadon korában előre megmondta, két olyan szép gyermeket szült, hogy még a rosz szemnek is kár lett volna ránézni! az egyik fiú, a másik leányka volt; az egyik­­nek a homlokán ragyogott a nap, a másiknak pedig csillag s mindkettőnek sarkigérő aranyhaja volt.

Mig a királyné a nagy fájdalom miatt el volt ájulva: addig a Kuvik, a halálmadár, a már előre elkészitett, vesszőből font, szurokkal bélelt kosárkába belefektette az egypár cselédet, s aztán belevetette a mélységes tengerbe; helyettük pedig egy pár kopókölyköt tett a királyné kebelére.

Itt a királyné felocsúdik nagy fájdalmából s kérte a Kuvikot, hogy adja oda a gyermekeit, hogy hagy ölelje, hagy csókolja meg.

- Ott nyivákol melletted, mondja a Kuvik, megis ölelheted, megis csókolhatod, akár megis sütheted, mert két kopókölyköt szültél!

- Én, felelt a királyné, a nagy fájdalomban nem tudom hogy mit szültem, de világéltemben mindig hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet lelketlen állatot.

A Kuvik aztán egyet kuvikolt s ott hagyta a királynét a faképnél, hogy csináljon gyöngyö­rű­séges magzatjaival azt a mit akar; a királyfinak pedig levelet írt, melyben őt erős kegyetlenül elvádolta, hogy az aranyhajú gyermekek helyett két kopókölyköt szült s hogy tegyen vele a mit akar.

Olvassa a királyfi az ördögi fortélylyal írt levelet és ekkor azt gondolta, hogy saját halálos itéletét, vagy tán még annál is rosszabbat olvas.

Haragjában azt akarta visszaírni: vessék a királynét a két kopókölyökkel együtt a mélységes tengerbe halaknak, tengeri férgeknek eledelül; de ebhűségű inasa ép ekkor lépett be a sáto­rába, ki, midőn elolvasta a levelet, azt mondta a királyfinak:

- Felséges király! bizony bizony mondom, hogy nem jól cselekszik felséged akkor, mikor ily levelet ír; mert világéltemben mindig hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet lelketlen állatot: azért irja felséged: varrják a szegény királynét hét bivalybőrbe s állítsák ki szégyen szemre az utczára oda, hol legtöbb járókelő megfordul, országot követni s egy katona álljon mellette sirbakot, a két kutyakölyköt pedig vessék a tengerbe.

Ugyis lett. Miután a király megírta s elküldte a levelet, melyet ebhűségű inasa dictált neki: a szegény királynét hét bivalybőrbe varrták, kiállitották az utczára, még pedig oda, hol legtöbb járó-kelő megfordult, országot követni s egy katona állt mellette sirbakot, a két kopókölyköt pedig a tengerbe vetették.

Itt, hazajön a királyfi a háborúból, bár megverték az ellenséget, de azért nem volt az ő szivé­nek semmi gyöngyörűsége és semmi öröme; olyan volt mint a férges oltvány, mely mindennap sárgább, sárgább lesz. Az ő férge volt pedig a búbánat, ez rágódott élte gyökerén.

A Kuvik pedig csufnál csúfabb leányával megigézte, megbabonázta a királyfit s azt kötötte a nyakára, - és ő ezt is csak azért cselekedte, hogy annál több terhet akasszon a nyakába, hogy annál több oka legyen a busulásra.

Az egy pár cselédkét pedig a mélységes tenger vette pártfogása alá s vitte az ölében csendes ringatással mintha dajkájok lett volna. S addig-addig ringatta, addig-addig danolgatott felettök, mig azok álomba nem merültek. Mikor aztán álomba merültek, kitért minden ellen­sége elől; még a Szél királyt is megkérte, hogy most neki nyugtot engedjen és békét hagyjon, mert az ölében két kis alvó gyermeket visz s azt ne költsék fel.

A Szél király pedig oly jó volt, hogy hajlott kérésére; minden szelet haza parancsolt, csak egyedül maga lengedezett, még pedig ő is gyenge lehellettel arra-felé fújt, a merre a mély tenger vitte az egy pár gyöngyadta gyermeket. Viszi, viszi a tenger, messze, messze, túl az óperenczián, hetedhét ország ellen s ott szépen kitette a tengerpartra, hol is egy halász akadt rájok, ki nagy örömmel, hogy kitudja mi van abban a kosárban, hazavitte.

- Nó anyjuk! megadta isten nekem a szerencsét, tán egész éltemre valót halásztam: azért hozd be azt a rozsdás baltát, hagy feszítsem föl ezt a kosarat.

Behozza az anyjuk a rozsdás baltát, az apjuk pedig fölfeszíti a vesszőből font, szurokkal be­vont kosárkát. Hát, uramfia! ott fekszik az egy pár cselédke, csendesen, mint egy pár gerlicze a fészkében.

A két jó öregnek, mikor ezt a két gyönyörves gyermeket meglátták, csak úgy repesett a szive örömében; mert az ég őket magzattal sohasem áldotta meg, mert magtalansággal, meddőség­gel verte meg, mint a mely fa gyümölcsöt soha sem terem.

- Nó anyjuk, úgy-e mondtam, hogy ezt nekünk az isten adta! azért ugy bánjunk velök mint az isten adományával szokás. Tiéd lesz a kis leány, az enyim pedig a kis fiú; te megtanítod azt sűtni főzni, én pedig ezt halászni, mindkettőt pedig az iskolába járatjuk.

Az egy pár cselédke már hét esztendő óta volt a halásznál s azok úgy bántak velök, mintha tulajdon magzatjuk, mintha a testökből való test, lelkökből való lélek, mintha apjok-anyjok lettek volna.

Egyszer azonban az anyjuk egy két krajczáros butykóst vett, melyet úgy az asztalszögben levő fogason tartott. Itt az anyjuk leveszi a butykóst a szegről s azt mondja a kis leánynak: hogy izibe szaladjon a tengerpartra, meritse tele a butykóst és hozza haza; de jól vigyázzon, nehogy még eltörjön!

Szalad a kis lány a tengerpart felé, hát sarkig érő aranyhaja, mely két fontsikban volt fonva, lebomlott, megbotlott benne, s púff! a butykos összetört!

Haza bandúkol nagy sirva-riva, hogy eltörte a butykost.

- Énye, emilyen, amolyan ebadta, ördögdobta, vizhozta, gazvette fattya, hát minek törted el a butykost?!

A kis fiú ott hasalt ugy a kemencze-pánkon. Csak hallgatja, csak hallgatja, hogy mit beszél az ő édes anyja: „ebadta, ördögdobta, vizhozta, gazvette fattya?" Ilyent édes anya tulajdon magzatjának nem szokott beszélni: ez nekem nem édes anyám! ez engem nem hordozott szive alatt s nem szült fájdalommal a világra!

- Hát minek törted el, zsémbeskedik tovább az öreg halászné.

- Nem akartam.

- Nem akartad? csak még az kellene, hogy akartad volna!.... Hol az a kantárszár?! - Ezzel lekapta a kantárszárat a rúdról, mely úgy a kürtő előtt függött, hosszú aranyhaját a kezére tekerte s ütni-verni akarta.

Az öreg halász ép ekkor toppant be a házba s kivette a kis leányt a kezéből.

- Asszony! minek bántod ezt a kis leányt, he! nem megmondtam, hogy egy ujjal se merészeld illetni?!

Azzal az öreg halász a hálóból a zsineget kihúzta s meg akarta verni a feleségét. Azért akarta pedig a hálózsineggel megverni, mert minden halász azt gondolja, hogy az ő hálózsinegje a világon a legjobb fegyver.

De a két gyermek nem engedte; sirva-riva az egyik az egyik felöl, a másik a másik felöl a karjába csimpaszkodott. Igy nem verte meg a feleségét az öreg halász.

Aztán az anyjok, minthogy ez soha világéltében nem esett meg rajta, bár már ötven esztendő óta éltek házasságban, bár már kenyerének javát megette: sirva fakadt s kötényével a szemeit törülgette.

A két gyermek kontrázott neki. Végre az öreg halász sem állhatta sokáig a dicsőséget: szemei­ből két nagy könycsepp gördűlt le, végig szaladt orczáján, végig ezüstszakálán s annak végén, mint két gyöngyszem, megállott.

Mikor aztán elhagyták a sirást, csak azért, hogy megpihenjenek, csak azért hogy ujból kezdjék: megszólal a kis fiú, de elébb aranyhaját elsímítván, naptündöklésű homloka sugárzani kezdett, mely pedig nem volt egyéb, mint az anyajegy: a nap.

- De nem azt mondom én édes apám! hanem azt: kendtek nekünk nem tubus szüléink; - kend nem édes apám, kigyelmed pedig nem édes anyám; mert hát minek mondta volna az imént édes anyám, szót szólva: „ebadta, ördögdobta, vízhozta, gazvette fattya"?... nekem valami azt sugja, hogy micsoda? azt nem tudom! hogy én más fának vagyok a gyümölcse, nem a kigyelmeteké.

Átvette a szót a kis fiútól az öreg halász, mondván:

- Édes gyermekeink! mi tűrés-tagadás: ez itt nem anyátok, én pedig nem vagyok apátok; mert egyszer titeket, a mint a tengerparton halásztam, egy vesszőből font, szurokkal bélelt kosárban találtalak, mely kosár emlékezetnek okáért még most is ott van a mestergerendán. Aztán haza­hoztalak titeket, s azóta mindketten anyátok helyett anyátok, apátok helyett apátok voltunk; minthogy pedig bennünket magtalansággal, meddőséggel vert meg az isten, azt gondoltuk, gyermekeink helyett gyermekeink lesztek s öregségünkben gyámoló istápunk.

- Elhiszem biz én, ha kigyelmed mondja, szólt a kis fiú, de most nekem ez szóm és mon­dásom: mi elindulunk a nagyvilágba s ha addig megyünk is, míg a két szemünkkel látunk, míg a lábunk térdig el nem kopik; mégis fölkeressük szülő anyánkat és nevelő apánkat, kik tán most is keserű könyhullatások között keseregnek utánunk. Azért, a miért eddig minket föl­neveltek, az isten áldja meg kelmeteket; mást most jó szón kivül úgysem adhatunk.

- Ha már igy van a dolog, szólt az öreg halász, nem tartóztatlak gyermekeim.

Az anyjuk pedig azalatt megfejte a kútágast; minthogy se hajts ki, se hajts be, s kakastejjel és a hordófenéken összesöprött lisztből hamuban sült vakarót sütött s azt maga-szőtt fehér vászon-tarisznyába téve, a fiú nyakába akasztotta.

A halász pedig papirosba tekerve két kis pénzt dugott a kis fiú zsebébe; de azért ő adott leg­többet, többet egy királynál, mert mindenét odadta; de erről a kis fiú mitsem tudott.

Az egypár cselédke aztán ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl. S ha elestveledtek is, ha olyan sötét volt is, hogy a kanál is megállott volna benne: aranyhajuk világított, még se tévedtek el!

Ha az erdők vadai elő-utó találták is: csak az aranyhajukat símították el a homlokukról, s a nap és csillag ragyogástól a sűrű erdőbe futott a vad, még se ették meg!

Ha olyan hideg volt is, hogy a pipiske az uton-utfélen hullott el: aranyhajok sátora alatt soha meg nem fáztak s még se fagytak meg!

Ha úgy szakadt is az eső, mintha kannából öntötték volna, csak aranyhajok sátorát bontották ki s még se áztak meg!

Egyszer, midőn a napfényén a verőfényben sütkéreznének, száritgatnák aranyhajukat: egy koldús került elébök, ki alamizsnát kért tőlük.

- Mit adjunk, oh jó ember, szólt a kis fiú, mikor magunknak is csak a testünk, csak a lelkünk! Hamuban sűlt vakarónk van, ha kell, ebből szivesen adunk.

- Édes fiam! szólt a koldús, nem szorultam én a ti hamuban sűlt vakarótokra; hanem nyúlj be csak a te jobb oldalon lévő zsebedbe, ott papirosba tekerve két kis pénzt találsz; add ide nekem az egyiket.

Benyúl a kis fiú a jobbik oldalon levő zsebébe, hát meglelte a két kis pénzt s az egyiket odaadta a koldúsnak.

Itt térűl-fordul a koldús, újra elébe került a két szép gyermeknek s alamizsnát kért tőlük.

Most a kis fiú semmitsem szólt, hanem egyenest benyúlt a jobbik oldalon lévő zsebébe, s kihúzván onnan a kis pénzt, szó nélkül odaadta a koldúsnak.

- Nó édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok! nem vagyok én koldús, hanem rég óta csak azért űlök itt az útszélen, mert ti reátok várakoztam. Azért várakoztam pedig, hogy jó szivetekről meggyőződvén, titeket az igaz-útra vezéreljelek. Azért itt van, tegyétek el a két kis pénzt, majd még hasznát veszitek!.. Ha nem mondjátok is, hogy hová igyekeztek: ugy is tudom; de hamarább elkopnék a ti lábaitok térdig, mielőtt ily állapotban hazaérnétek, hanem jőjetek utánam, én majd haza szállítatlak.

Megyen a két gyermek a koldús-forma ember után, egyszer elértek a selyemrétre, hol is a zsombikokat egyenként egy, kettő, három stb. számlálgatni kezdte s mindaddig olvasta, mig a hetvenhetedikhez nem ért.

Mikor a hetvenhetedik zsombikhoz ért: megrúgta azt oly erősen, hogy a porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:

- Hej, Gubb, jőszte ki!

De Gubb nem jött ki az első hivásra, hanem aludt mint a gözű, mint a juhászbunda.

Megrúgja másodszor is a koldús-forma ember, még erősebben, hogy a porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:

- Hej, Gubb, vesztél volna az anyádban, jere ki!

De Gubb nem jött ki a második hivásra sem; hanem aludt mint a gözű, mint a juhászbunda.

Megharagszik a koldús-forma ember, s megrúgja harmadszor is úgy a selyemrét hetvenhetedik zsombikját, hogy a porából forgószél kerekedett és bekiált a lyukon:

- Hej, Gubb, te égi meszelő, te babkaró, te égi lajtorja, jöszte ki, ha mondom!

Itt, kiugrik Gubb a hangya-zsombikból, s hogy kinyujtózott, oly magas lett, hogy a fejével még az ég boltját is imhogy fölebb nem tolta!

- Hát te égi meszelő, te égi lajtorja, hogy adom én fel neked ezt az egypár cselédet, he?!

Azzal oldalba üti a koldúsféle ember Gubbot s az oly kicsi lett, úgy összetöpörödött mint Borsszem Jankó. S az aztán az ölébe vette a két gyermeket s akkorákat lépett óriási lábával, - hogy ha kicsit nem mondok, - hosszabb volt egy mérföldnél; ugy hogy három nap, három éjszaka múlva azt mondhatták: otthon vagyunk. Ha ugyan otthon lettek volna! ha egyenesen, hibele-Balázs, lovat ad az isten módjára bementek volna a szárdiniai király rezidencziája ajtaján.

A szárdiniai király rezidencziájától nem messze állt egy sivár, kopaszhegy. Vén volt már a kopaszhegy, mert igy híták; - itt-ott lengett a tarkóján egy-egy árvalány hajszál; de ezt sem fonta be foncsikra semmiféle természeti erő, s nem fűzött e közé szép piros szalagot, szép piros virágot. Azért csak vadaknak és csak férgeknek szolgált lakhelyül.

Gubb ezt a vadak tanyáját szemelte ki a két gyermek lakhelyéül; ez illette meg őket.

De ez a Gubb, közbe légyen mondva, ezermester volt; mert e kopaszhegy tetején egy parancs­szavára, mint varázslat, tüstént előállt egy kakaslábon forgó, réztetejű vár, s itt tartotta ő a két királyi gyermeket.

Egyszer történt, hogy Gubbnak nagy kedve jött a vadászatra. De még ebben is ezermester volt: a sok vadat neki szoritotta egy völgyszorosnak, s ott puszta kézzel egyenként fojtogatta rakásra.

Megtudta ezt a Kuvik, a halálmadár, mert közbe légyen mondva, ha Gubb ezermester volt, de ez se volt kevesebb. Azért bement a leányához, a királyasszonyhoz, szót szólván:

Jaj, be cseng a fülem! jaj, be ugrik a szemem! jaj, be ég a képem! jaj, be viszket az orrom! én leányom, gyöngyvirágom, királyasszony rosz hírt hallok!

- Jól mondod anyám! Azért cseng a füled, mert rosz hírt hallasz; azért ugrik a szemed, mert sirást érez; azért ég a képed, mert gyalázat ér; s azért viszket az orrod, mert bosszúság környékez. Igy van ez megírva a mágyiás könyvben. Hanem menj ki a keresztútra, piszkáld meg a fogad akasztófáról szakított szálkával; rakj ott szalma tüzet, ugord át háromszor, majd megjelennek neked a rosz lelkek s azok megmondják, hogy miért cseng a füled, miért ugrik a szemed, miért ég a képed és miért viszket az orrod?

- Én leányom, gyöngyvirágom, (még az ördögnek is van gyöngyvirága) királyasszony ne tanitsd anyádat, kinél magok az ördögök is csak egy kanpoltrával érnek többet; tudom én annak az okát, hogy mi búsit engemet: férjedurad első felesége kölykei itt vannak, az az őrdön­gös Gubb, - hogy a patvar vigye el! - hozta a nyakamra; de jó helyre jöttek, mintha a bárány a farkas barlangjába jőne, mintha a galamb az ölyv fészkébe repülne, mintha vaktában meztelen késbe szaladnának, mint a kinek isten elvette az eszét! Gubb most elment vadászni, azért azonnal elindulok szerencsét próbálni.

Itt megrázkodott a Kuvik, a halálmadár s azonnal átváltozott egy szép pásztorfiúvá, ki Gubb vára hegy-oldalán báránykáit terelgette. Ott somfordált, ott furugjázgatott szebbnél szebb nótákat.

Egy szerencséje van a két szép madárnak, a két gyöngyadta gyermeknek, hogy aranyos kalitkában vannak zárva: igy nem repülhettek ki, de a Kuvik, a halálmadár se nyulhatott be a kalitkába, mert annak az ajtaja be van zárva, erős lakatra van vetve, mit nem nyit fel sem a négy levelű lóhere, melyet a hetedik gyermek szokott találni, - sem a világot nemlátott gyer­mek kis-ujja.

E kalitka: Gubb vára és rajta a lakat: lángkerités, égő sövény, mely mindenkit húsz lépésre kerget vissza.

A Kuvikból lett pásztorfiú csak furugjál, csak furugjál s meghallották ezt a kalitka aranyos madarai, oda szálltak az ablakhoz, kinyitották azt, s kitekintettek rajta. Hát látják, hogy egy szép pásztorfiú az ablak alatt terelgeti kis bárányait s ott az furugjálgat.

A Kuvikból lett pásztorfiú, a mennyire csak lehetett, odament az ablak alá s megszólitotta az egypár cselédet.

- Szép gyermekek, oly szépek vagytok mint az ég angyalai, de mégsem irigyelem állapoto­tokat!

- Miért? kérdik egyszerre ketten is.

- Mert még világot sem láttatok!

- Mit kellene cselekednünk?

- Nem egyebet, mint azt: tündértükörre tegyetek szert, és abban az egész világot meglátjátok.

Azzal a Kuvikból lett pásztorfiú, mintha legjobb rendén volna a szénája, tovább terelte a nyáját.

Itt nagy haraggal jön hazafelé Gubb, s kettőt lép egy helyett. Egy lépéssel túl tette magát a lángsövényen, túl a kapu tetején s egyenesen az udvarba lépett.

- Hej! emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már itt volt a Kuvik, itt a halálmadár, érzem a sza­gá­ról; mert az ördög szagát már két mérföldről is megérzem! Mit akart itt a vén boszorkány?

- Nem vén boszorkány volt az, hanem szép pásztor fiúcska, ki azt mondta nekünk: hogy nem irigyli a mi állapotunkat; mert még világot se láttunk, - s addig nem leszünk boldogok, mig a tündértükröt meg nem szerezzük, melyben az egész világot meg lehet látni: bennünket azért ereszsz el, elmegyünk érte s hacsak lehet, elhozzuk.

- Tudom mibe sántikál a gonosz, de nem eszik belőle! nem eszik a ti gyenge húsotokból; nem iszik piros véretekből! Fogadom az istenemre, hogy nem lesz az idős!... Jertek ide gyerme­keim, figyeljetek szóm minden igéjére: én vissza nem tarthatlak, mert nem áll hatalmamban: azért tehát induljatok el; de míg mentek az úton, egymás kezét soha el ne eresszétek, hanem kézenfogva menjetek; ha ezt cselekszitek, igy az ördögnek nem lesz rajtatok hatalma; megtörik az ördög ereje, ha a testvér fogja a testvér kezét. A tündértükröt egy szolgalélek őrzi. Majd ha hozzája értetek, majd kér ő titeket, ezt mondván: Szép gyermekek! fogjátok meg a fegyveremet; haldokló apám ágyához kell mennem. De ti erre csak azt feleljétek, hogy az egyik fületeken bocsássátok be, a másikon pedig eresszétek ki. Hanem te kis fiam, nyúlj be a jobb oldalon lévő zsebedbe, vedd ki a két kis-pénzt s add oda a katonának, mondván: itt a katona lénungja. S azzal a szegről bátran levehetitek a tündértükröt és bátran, minden szó nélkül, mint tulajdon jószágtokat elhozhatjátok.

Ment, mendegélt aztán az egypár cseléd kézen fogva tüskön-bokron keresztül, soha egymás kezét el nem eresztve, mintha egy test, egy lélek lett volna, egyszer mégis elértek oda, hol a szolgalélek katona képében a tündértükröt őrizte.

- Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, jertek kis szolgáim, fogjátok meg a fegyve­remet; mert haldokló apám ágyához kell mennem.

De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s azt felelték, hogy az egyik fülökön be- a másikon pedig kieresztették.

Ezer volt a szerencséjök! mert mihelyt azt a fegyvert kezükbe vették volna, ott, azon szem­pillantásban, ízzé-porrá égtek volna!

A kis fiú benyult a jobb oldalán levő zsebébe, kivette az egyik kis-pénzt s oda dobta a szolgaléleknek, mondván:

- Itt a katona lenungja!

Azzal levették a szegről a tündértükröt s visszamentek azon úton, azon a módon a mint idejöttek és semmi bajuk sem történt.

A Kuvik, a halálmadár mérgében annyira dúlt-fult, imhogy a kezét-lábát meg nem ette; de mit használt vele, csak a magáét ette.

Gubb másnap újra vadászni ment. Alig húzta ki a lábát, alig lépte át a küszöböt; a Kuvik, a halálmadár ismét pásztorfiú képében a vár alatt sonfordált s elkezdett ott furugjázgatni.

Az egy pár cseléd oly édes örömest hallgatta a furuglyaszót, hogy szinte elcseppent bele ajkuk méze s nagyokat nyeltek utána, mint a kik száj-iznek kedves ételt esznek.

A Kuvikból lett pásztorfiú, hogy meglátta az isten-adta egy pár cselédkét: egészen odament az ablak alá s megszólitotta az egy pár cselédet ilyeténképen:

- Nó lássátok ékes virágszálak, kik beillenétek az ég virágai közé s még ott is a legszebbek lennétek, no lássátok, úgy-e hogy javatokat akartam; úgy-e van már tündértükörtök; úgy-e hogy már boldogabbak vagytok?

- Van jó pásztorfiúcska, van.

- De én azért mégis csak szánni tudlak titeket; mert mi hasznát veszitek a tündértükörnek, ha nincs igétek.

- Hát mit kellene cselekednünk?

- Nem egyebet, mint azt, hogy holnap lesz az isten napja, holnap papolnak a királyi reziden­cziában: jőjetek el oda. Majd a merre mentek, elő találtok egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot, kit minden arra jövő-menő arczul-csap, ráköpköd: üssétek ti is nyakon és köpjétek tele a szemét, mert az egy országosan megbélyegzett személy, ki két kopó kölyköt szült. - Azzal ott hagyta az egy pár cselédet.

Itt Gubb nagy dérral-dúrral jön haza a vadászatból s egy helyett kettőt lépett. Egy lépéssel túltette magát a lángsövényen, túl a vár tetején s egyenest az udvarra lépett.

- Hej, emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már újra itt volt az az ördögborda; érzem a szagáról, mert az ördög szagot már hét mérföldről megérzem.... Mit akart itt az a boszorkány?

- Nem boszorkány volt az, hanem szép pásztorfiúcska, ki bárányait terelgetve, furugjázgatott, - ki nekünk azt mondta: nem irigyli az állapotunkat, mert mi haszna birjuk a tündértükröt, ha nincs igénk: azért ereszsz el holnap a templomba.

- Tudom miben sántikál a gonosz, de nem lesz az idős! El kell menni a templomba, mert nem áll hatalmamban azt meggátolni. Ne féljetek; elkisérlek láthatlan alakban egész a templom küszöbéig, de nekem azt nem szabad átlépni, mert olyan az nekem, mint az ördögnek a tömjén. Út közben egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot találtok, ki mellett egy katona áll sirbakot; azért áll pedig ott a katona, mert ennek az asszonyi állatnak országot kell követni: ezért őt minden arra jövő-menőnek arczul kell ütni s a szemébe köpni. De ti gyermekeim ezt ne tegyétek, mert az nektek tulajdon édes anyátok, ki fájdalommal szült titeket a világra.

- Azért, folytatá Gubb, vigyetek magatokkal habszappanyt, aranyfésűt és aranytörűközőt. S te fiam édes anyád orczáját tisztitsd meg a pökésektől, s mosd meg harmatvízbe. Lehelj aztán háromszor a szemeire, s azok tüstént felnyílnak. Mikor ezt elvégezted: törüld meg az orczáját az aranytörűközőbe. Te pedig leányom bontsd ki az aranyfésűvel hosszú aranyhaját, mely már hét esztendő óta nem látott fésűt s fésűld meg.

Aztán majd meglátjátok, hogy mily napszépségű, csillagragyogású anyátok van nektek!

De legelőször, majd el is felejtem mondani, édes anyátok kezeit megcsókoljátok, s ha a katona nem engedné, ki mellette sirbakot áll: vessétek oda neki a másik kis-pénzt, mondván: itt a katona dupla lénungja! Ha pedig azt mondaná, hogy fogjátok meg a fegyverét, mivel haldokló apja ágyához kell mennie: azt feleljétek, hogy az egyik fületeken be- a másikon pedig ki­eresz­szétek. Hogy pedig a templomba legyen mibe elmenni: itt van ez az egy pár dió-szekrény, nyissátok fel a tetejét, találtok benne olyan bibor-bársony ruhát, milyent csak a hajnal, csak az ég virága visel. A templomban pedig mindenki feláll előttetek, még maga a király is, s majd kinálnak, hogy üljetek le; de ti azt ne cselekedjétek, hanem állva maradjatok; mert a Kuvik, a halálmadár, hogy odaragadjon a köntöstök, minden padot szurokkal kent be. Mikor a pap rámondja az „Ament", azonnal fussatok ki a templomból, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson. Azzal, édes anyátoknak kezet csókolván, jőjetek haza.

Itt a gyöngyadta egy pár cseléd felöltözködik a bibor-bársony köntösbe, sarkig érő arany­hajukat szépen felfodorították s homlokukon kiderült a nap és a csillag.

Mennek, mendegélnek aztán az utczán, soha egymás kezét el nem eresztve, egyszer elértek azon helyre, hol édes anyjuk hét bivalybőrbe volt bevarrva.

- Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, - jertek ide kis szolgáim, fogjátok meg a fegyveremet, mert haldokló apám ágyához kell mennem.

De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s azt felelték, hogy az egyik fülökön be-, a másikon pedig kieresztették.

S ezer volt a szerencséjök! mert mihelyest azt a fegyvert kezükbe vették volna, az, azon szem­pillantásban lobbot vetett volna s izzé-porrá égtek volna!

Itt aztán a kis fiú benyúlt a jobb oldalán lévő zsebébe, kivette a kis-pénzt s oda dobta a katonának, mondván:

- Itt a dupla lénung!

Azzal oda szaladtak édes anyjukhoz, két kezét megragadták, az egyik az egyik felől, a másik a másik felől és össze-vissza csókolták.

A bivalybőrbe varrt királyné alig tudott eltelni a csodálkozás miatt; hej, nem kézcsókhoz, hanem arczulcsapáshoz, szembe pökéshez volt ő szokva!

Minthogy le voltak szemei ragadva, hogy gyalázatát ne láthassa: nem vehette ki, hogy kik lehetnek azok, kik gyalázat helyett tisztelettel illetik: azért szót szólva kérdést intézett hozzájok.

- Kik vagytok ti kis szolgáim?

- Hát nem ismer édes anyám, mondták ketten is egyszerre: mi vagyunk a te gyermekeid, kiket fájdalommal szültél a világra!

- Megálljatok! az én gyermekeim jegyesek voltak: az egyiknek a nap, a másiknak csillag ragyogott a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja volt: azért jertek ide, hagy tapogassalak meg titeket.

- Odaborul az egy pár cseléd az édes anyjuk keblére, ki, hol az egyiknek, hol a másiknak tapogatta a homlokát és selyempuha aranyhajukat simogatta, - s aztág egyet se szólt, hanem szótlanul mindkettőt a szivéhez ölelte. Bár hét bivalybőr zárta el a királyné szivét, de azért az a hét bivalybőrön keresztül is beszélt hozzájuk hangos dobogással! s az egy pár cseléd édesen hallgatta, hogy mit beszél édes anyjuk szive.

A kis fiú aztán megmosta édes anyja arczát a harmatvízbe, habszappanynyal bedörgölte, s ime! minden szenny, minden mocsok, melyet mások oda rondítottak, mintha soha ott nem lett volna, egyszerre eltünt. Aztán leragadt két szemére háromszor rálehelt s ime! az azonnal felnyílt s újra látta az isten ragyogó napját, ragyogó csillagait, két szép gyermekét. A kis leány pedig azalatt hét esztendő óta fésűt nem látott aranyhaját oly ügyesen kibontotta és meg­fésűlte, hogy egy szál haj nem sok, de annyi sem esett le a királyné fejéről. A királyasszony aztán oly szép, oly napragyogású lett, hogy soha többé az arra járó-kelők, gyalázattal illetni nem merészelték, hanem úgy néztek rá mint valami oltárképre.

Aztán hogy ezt elvégezték: hirtelen összeszedték magukon a köntöst és siettek a templomba.

Itt mindenki, még maga a király is felállt előttük, kinálgatták, hogy üljenek le; de ők, meg­emlékezvén Gubb beszédére, hogy a Kuvik minden padot szurokkal vont be, hogy megfog­hassa a két aranyos madarat, nem ültek le, hanem mig csak az íge hallatszott, a tornáczban állva maradtak.

Mintha az egész templomnak egy szeme lett volna, mindenki ő reájok nézett; még maga a pap is, ha rájok tekintett, angyalokról kezdett beszélni.

Alig hangzott el az utolsó íge; alig mondta rá a pap az „Ament"; az egy pár cseléd azonnal kiszaladt a templomból, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson! s azonnal, mintha a föld nyelte volna el, vagy angyal szárnyakon az égbe repültek volna, eltüntek az emberek szemei elől.

A király is tüstént utánuk szaladt, de semmitse látott. Ezért nagy búsan hazafelé bandúkolt, s otthon gondolkozásba esett; eszébe jutott, hogy volt neki egy igen szép felesége, ki azt igérte neki: hogyha őt elveszi, két szép gyermekkel ajándékozza meg; az egyik fiú, a másik leány lesz, az egyiknek a nap, a másiknak csillag lesz a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja! És ő ma ép ilyent látott a templomban! És az az asszonyi állat, ki neki ily szép igéretet tett, már hét esztendő óta sinlődik hét bivalybőrbe varrva, országot követve, kit minden arra jövő-menő gyalázattal illethet, arczul csapkodhat, a szemébe pökhet, mint a legutolsó személynek, ki a szemétdombon született, ott nőtt fel, még most is ott lakik, nem pedig biborban-bársonyban, aranyos palotában mint az a királyasszony?! Tüstént parancsot adott ki, hogy azt az asszonyi állatot, ki hét bivalybőrbe van bevarrva, abból azonnal fejtsék ki s mondják meg neki, hogy menjen oda, a hová neki tetszik, csak az ő szeme elé ne kerüljön. A parancs azonnal teljesítve lőn s Gubb saját várába vitte a királyasszonyt.

De el is felejtem mondani, hogy a mint a két gyermek kijött a templomból, egyenest édes anyjuk felé tartottak s kezet akartak neki csókolni; de a katona nem engedte, mivel most nem adtak neki dupla lénungot.

A két gyermek sírva fakadt.

Oda ugrik e sirásra a mi Gubbunk s úgy vágta pofon a katonát, hogy rögtön kolimászszá változott: azóta kenik a szekeret kolimászszal.

Hogy kezet csókolt az egy pár cseléd édes anyjuknak, futottak egyenest hazafelé s elértek Gubb várához. Itt a lángsövény előttük magától ketté vált s miután beszaladtak a várba, az ujra magától becsukódott utánuk.

Ime a Kuviknak már két fogása nem lett idős s a kivetett háló nem fogta meg a királyi vada­kat; a galambok nem repültek az ölyv fészkébe. A vén banya ezért annyira haragudott, imhogy a kezét-lábát meg nem ette; de mit nyert vele, csak magát ette.

De azzal kecsegtette magát, hogy hátra van még egy fogása és az sikerül. S ha a bárány nem szaladt a farkas barlangjába; ha a galamb nem szállt az ölyv fészkébe, azon gondolatra jött, hogy a farkas keresse fel a bárányt és az ölyv röpüljön a galamb-fészkébe; mert éhes a farkas, éhes az ölyv, éhezik a bárányhúsra, éhezik a galamb piros vérére, éhezik a két szép gyermek lelkére testére. Azért alig fogamzott meg e gondolatja: azonnal beállitott királyi veje elé, ki még most is ott ült nagy búsan a bibor trónuson.

- Felséges vőm! kezdé a banya, ujságot mondok, még pedig nagyot: felséged nemis tudja, hogy birodalma egy főfő-személylyel szaporodott, valami ismeretlen gróffal, vagy tán ép herczeggel, ki a Kopaszhegyen ütötte fel sátorát, s ott pompás kakaslábon forgó, réztetejű várat épittetett. Ennek az ismeretlen személynek annyi a pénze, hogy majd fölveti; mert már eddig is láng ütötte ki magát s köröskörül ég a vár. Azért tanácsom veleje oda megyen ki: küldjön felséged a várba egy követet azon üzenettel: hogy felséged egész királyi háznépével ekkor meg ekkor látogatóba megyen hozzá. Mi pedig majd hajdúkat és a legerősb katonákat felöltöztetjük grófi-, bárói ruhába. Azért öltöztetjük pedig fel, hogy ezekkel próbát tegyünk a vár elfoglalására nézve. Mikor aztán egyszer bent leszünk, könnyű lesz az egész várat, szám­lálhatlan kincsével, hatalmunkba keriteni.

A király, hogy hogy nem, ráadta a fejét erre s tüstént egy követet küldött Gubb várába azon üzenettel, hogy holnap, ha szivesen látja, egész királyi háznépével látogatóba megyen hozzá.

Gubb pedig azt üzente vissza, hogy igen szivesen látja király ő felségét egész királyi ház­népével.

Itt, alig érkezett meg a fényes had egész királyi pompájában; alig huzta be a legutolsó a kapu ajtaját: Gubb, hogy onnan semmiféle teremtett állat az ő tudta-híre nélkül ki ne mehessen, égő sövénynyel vonta be az egész vár kerületét; pedig ott volt a Kuvik is, a halálmadár is.

A király, a mint dukál, az első székbe űlt s körülötte hosszú sorral az álruhába öltöztetett grófok, bárók és herczegek, kiknek fényes ruhájuk alatt ott volt a kifent fegyver, a kiköszörült kard.

Gubb azalatt pecsétes levél által az egész országból összegyüjtötte a valódi herczegeket, grófokat, bárókat és vezéreket, kik a szomszéd szobában hallgattak csendesen, minthogy Gubb már eleve mindent elbeszélt és fölfedezett előttük, s várták a dolog kimenetelét.

Gubb, mintha a királynak valamit akart volna mondani, valami titkosat, mit nem kötnek minden ember orrára: kihivatta őt a szomszéd szobába. Ugyan e szobában voltak az össze­hivott nagyurak, s köztök az első helyen bibortrónon ott űlt a király első felesége, mellette kétfelől pedig a két gyöngyadta gyermek állt hófehér köntösbe, hófehér lélekkel, mint égből jött két angyal, s csak a szárny hibázott. S ha tán szárnyaik lettek volna, mindjárt elrepültek volna az isten seregébe.

A király, hogy belépett, alig bírt szóhoz jőnni a csudálkozás miatt; de hogy is ne! midőn országa nagyurai között ott látta első feleségét viruló szépségben; midőn ott látta két szép gyermekét, mint szakasztott képmásait, csak azzal a különbséggel, hogy az egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.

Azonnal megösmerte rég nem látott, sokat szenvedett feleségét és két szép gyermekét. Oda­rohant hozzájuk, megölelte, megcsókolta őket, hol az egyikre, hol a másikra, hol a harmadikra tekintett. Szólni nem tudott, de beszélt a nyelve helyett dobogó szive hangos dobogással; mintha ki akart volna az oldalán jőni, azt annyira verte, hogy lássák azt a nagy örömet, hogy érezzék azt a nagy örömet, minek a terhe alatt ő majd megszakad.

Végre szóhoz jutott s az összegyült herczegekhez, grófokhoz, bárókhoz és vezérekhez fordult, kérdezvén tőlük, hogy mit érdemel az olyan személy, ki ilyen egy pár cselédet elválaszt egy­mástól?

A Kuvik, a halálmadár ép most vetődött be a szobába, s azt gondolta, hogy saját fonnyadt gyümölcséről van szó, hangosan, hogy mindenki hallhassa, felkiáltott:

- Nem egyebet, felséges vőm, mint ló farkára kötni, tűzes vassal csipkedni, hétszer meg­hor­doz­ni a beretva hídon. A mi kevés pedig megmarad belőle, azt négy felé vágatni, s az ország négy részén világ csufjára kiakasztatni.

- Nó ebadta vén boszorkánya, kimondtad magadra az itéletet!

A grófi ruhába öltöztetett hajdúk aztán azonnal lefülelték a vén banyát és a lányával együtt szilajló farkára kötözték, tűzes vassal csipkedték, meghordozták a beretva hídon, kikből aztán a mi kevés megmaradt, azt négy felé vágták s az ország négy részén világ csufjául ki­szegezték.

Most az egyszer a Kuvik, a halálmadár is magának kuvikkolt; most az egyszer maga rohant vaktában a meztelen késbe, mert az hegygyel fordult feléje.

Volt ennek a pokolpozdorjának egy varjú madara, ez holta után a Kuvik teste maradványaira szállott s mindig azt kiabálta felette: kár... kár... kár!.. azért kiabálnak a varjak még most is így: kár... kár... kár!