Egyperces Leonard Cohen emlékére.....

 

Félünk táncolni. Ez az első dolog, amit el kell ismerjünk magunknak. De ugyanakkor vonz is minket a tánc. Mintha táncra lennénk teremtve. A kérdés az, van-e valaki, aki táncra hív. ...
- Táncolj velem!
És láss csodát, bizonytalan léptekkel elkezdünk táncolni, mint a csecsemő, amikor megteszi az első lépéseit. Lassan feloldódik minden gátunk, félelmünk, és belekerülünk a tánc vonzásába. Meglepetéssel fedezzük fel, tudunk táncolni. De mielőtt megszoknánk, hogy partnerünkre támaszkodjunk, szép lassan kisiklik a kezeink közül, búcsút int és magunkra hagy a végtelen nagy táncparkett közepén. És táncolunk tovább látszólag egyedül. A saját szívünk és a zene ütemére. A pillanat valósága beszippant, eltűnök ÉN, és marad a tánc, a tánc, a tánc. 
Veled táncolok, míg az életem véget nem ér.

 

 

 

A kép forrása