Egy pedofil farizeus nyöszörgései


Előjáróban megemlíteném, hogy hithű katolikus vagyok, és a Ferencesek a többi rendből kiemelve, nekem képletesen olyanok, mint a IX. kerületieknek a Ferencváros focicsapata. Ehhez nagyban hozzájárult Achilles-testvér, aki másodikos elemista koromban a ministrálás rejtelmeibe próbált bevezetni minket. Ha jók voltunk, megkaptuk az ostya kivágásakor keletkezett maradékot, vagy megengedte, hogy besegítsünk a harangozásnál. Itt találkoztam először a Mesterrel, amikor az áldoztatásnál földre esett ostyát udvariasan fölvettem, és átnyújtottam az áldoztató papnak. Na, kaptam én hideget-meleget, akkoriban ez még meg volt tiltva. Az ostyához csak a pápa engedélyével nyúlhatott világi ember. No, a pápa nem volt ott a közelben, ezért bőséges szenteltvizes kézmosással próbáltak vétkem alól feloldozni. De ez a víz képletesen nem eloltotta, hanem megalapozta a hitemet. Talán elmondhatom, ekkor kapott lángra az a mécses, ami jelképezi a hitemet, és ami még ma is pislákol bennem.
Aztán eljött az idő, amikor magyar nyelven kezdtek misézni. Attól kezdve megértve a lényeget, templomjáró lettem, és mint a szivacs a vizet, úgy szívtam magamba a tanítást, melynek alapja a szeretet volt. Az volt az az idő, amikor nagy távolságokról is eljöttek a hívők a kassai téri templomba, ahol egymást váltva, vasárnaponként a legjobb prédikátorok tartották a szentbeszédet, olyanokat, amit a lelkes hallgatóság magnószalagra vett, és terjesztett, hogy mindenkihez eljuthasson.
Sok baj, betegség ért engem, de a mécsesemben mindig volt olaj, és eddig mindig erőt adott a nehéz pillanatokban, hogy ne féljek, épségben kikerüljek belőlük. Aztán eljött az idő, amikor a templomban nem a szeretetről beszéltek. Olyan pénzeket mutogattak, amelyiknek mind a két felén a császár képe volt. Amikor megtiltották a magnó használatát a prédikáció alatt, - mintha Jézus Urunknak azt mondták volna, ne prédikálj itt nekünk, fogd be a szád, nem akarjuk meghallgatni, amit itt tanítasz. Vagy amikor a pap szentbeszédébe beleszövődött egy kis poénkodás, hogy valaki megjelent a rendház kapujánál, és azt mondta ő Jézus. Majd vidáman elmesélte, milyen trükkel szerelte le, a nyilván lelkibeteg embert. Mindjárt az jutott az eszembe, mikor a templomban Jézus felolvasta a tanítást, és így fejezte be valahogy: eljött az ő színrelépésének az ideje. És ekkor elkezdenek tanakodni, ki ez az ember, aki ilyeneket mer mondani. És szidjuk ezeket a farizeusokat. De mit mondanánk mi, ha ez napjainkban történne meg? Igencsak sok farizeus lenne itt hirtelen! És az utolsó eset, ami aztán betette a kaput mögöttem. Az oktatásról volt szó, a következőképen fogalmazva: A vörös bárók elviszik a pénzt a katolikus iskoláktól. Én ezt nem vitatom, de erről beszélgetni nem a szószékről kell, hanem egy templomon kívül szervezett gyűlésen. Mert ez nem a szeretet hangja, ami a vallásunk lényege, amiről tanítást várunk. Elképzeltem, hogy a templom utolsó soraiban ott ül bibliai vámosként egy „vörös báró" aki meg akar térni. Hát erre úgy kifordul az ominózus templomból, mint a vöcsök! Az itt felsorolt enyhén szólva kellemetlenségek persze nem általánosíthatók! Ezek csak engem keserítettek el annyira, hogy már nem járok templomba. Ha politizálni szeretnék, azt nem ott csinálnám. Hanem sehol sem! Őszintén imádkozni, a „Nagyfőnökkel találkozni és elbeszélgetni - bár ezt sokan tagadják - otthon is lehet rendszeresen.
Remélem nincs gyűlölet ebben az írásban. Csak egy jó nagydarab keserűség, ami már régen dolgozott bennem. Igaz, az is egyfajta pedofilia, ha az ember széthúzza a nagykabátot, ami mögül kilátszik a puszta életének egy darabja. De ez nem büntethető. Ugye?