Egy mosoly története

 

 

 

Kisgyerek voltam, amikor először találkoztam angyallal. Hogy hol? Egy szentképen, és a látott kép lelkem részévé vált. Tízéves kislányt ábrázolt, aki virágot szedett. A legszebb virág, szakadék szélén nyílt. A kislány nem törődve a veszéllyel, lehajolt érte. Bármikor lezuhanhatott volna a mélybe. Csoda volt, hogy nem esett bele a szakadékba, de ez a csoda az őrangyalának köszönhető, aki ott állt a háta mögött, s óvta a veszélytől. Csodálatos kis kép volt, nagymamám imakönyvéből esett ki. Beleszerettem. És az életem nehéz pillanataiban felfedeztem belül a saját őrangyalom. S azt vallom, őrangyalok igenis vannak, nemcsak belül, hanem kívül is, és lehet ember, embernek is őrangyala. Ennek a bemutatására, és természetesen a fenti kép hatására született a következő megtörtént csoda.  

 

 

***

 

 

Kedd délelőtt nem volt nagy forgalom a könyvesboltban. Gondoltam, ránézek a tollal oldalra, milyen jó kis írások születtek. Igen ám, de tervem meghiúsult, ugyanis nyílt az ajtó, s egy kolduló kislány lépett be rajta. Először nem láttam, csak vettem Jutka néni jelét, aki olyan esetben, amikor furcsa emberek jelennek meg a boltban, jelez nekem az unokahúgáról beszélve. Most is ezért léptem ki hozzá, és a látványtól földbe gyökerezett a lábam. Egy tíz-tizenkét éves kislány rongyos ruhában jött be élelmet vagy pénzt kérni. Nem a ruhája, vagy a mosdatlan, kócos haja miatt lepődtem meg, hanem a tekintete volt, ami ledöbbentett. Annyi fájdalom, gyász, szomorúság tükröződött a szemében, na meg félelem, hogyha megadatott volna látni az auráját, a sok fekete színtől biztos nekem is elment volna a kedvem az élettől. Úgy képzeltem, mint egy képet, amire a festő a fekete-szürke színek kombinációjából szeretett volna hangulatot adni egy téli tájnak. Nem sikerült, ezért mérgében szétkente az egészet. Olyan lett a kép, mintha fekete füst szállna, hol vastagon gomolyogva, belepve mindent, hol vékonyabban, látni engedve egy keveset a fehér havas tájból. Szépen, illedelmesen elküldtem máshová, amit szomorúan tudomásul vett. Tekintete azt súgta, megint egy szívtelen ember, aki csak átnéz rajtam. Három nap múlva viszont megjelent újra, ekkor már nem küldtem el, adtam neki egy kiflire valót. Megköszönte, szemében ekkor láttam először fényt. Hogy, hogy nem, azóta hetente kétszer megjelenik nálunk, egyszer elutasítom, ilyenkor szenved, arca gyászban van, egyszer pedig segítek neki. Szégyen ilyet mondani, hiszen milyen nagy segítség egy kiflire való. És azt vettem észre, ekkor az arcán megjelenik valami más is a fájdalom mellett, egy kis melegség. Ha a képi hasonlatnál maradok, a festő nekilátott, a szétmaszatolt képből hátha sikerül valamit kihozni. Megjelent a sok fekete szín közt néhány piros, rózsaszín folt.

 

Egy nap, amikor újra megjelent, elmentem vele a közeli üzletbe, vettem neki egy szendvicset. Menet közben megkérdeztem tőle.

 

- Mondd, te félsz az emberektől?

 

- Igen, félek - felelte riadt tekintettel.

 

- És tőlem is félsz?

 

- Igen - felelte, fejbólogatással támasztva alá szavait.

 

- De hát miért? - kérdeztem. - Bántottalak téged?

 

- Nem - felelte, melegség gyúlt a szemében.

 

Egy hét múlva éppen tele volt a bolt, amikor újból megjelent. El is voltam foglalva, ezenkívül nem vagyok szociális munkás vagy olyan ember, aki az életét mások szolgálatába állította, viszont támadt egy ötletem. Odamentem hozzá, és hangosan hogy mindenki hallja így szóltam:

 

- Nincs pénzem, ezt most nem tudok adni, viszont adok valami mást, amire neked igazán szükséged van. Szeretetet. - Azzal magamhoz öleltem, megsimogattam, és elküldtem.

 

El is felejtettem ezt az apró jelenetet, nem is gondolva arra, ami bekövetkezett. Három nap múlva újra megjelent. Amikor megláttam, aprópénz akartam keresni, mire megszólított:

 

- Bácsi, nem pénzért jöttem. - Meglepődtem, nem is annyira a szavai miatt, hanem az arca... nyoma sem volt rajta gyásznak, fájdalomnak, egy kis keménységen kívül sugárzott a boldogságtól. Ránéztem s vártam, mit fog mondani, kíváncsi is lettem. Ő pedig így szólt:

 

- Van egy tál ételem - fel is emelte, hogy lássam - nincsen, amivel megegyem, egy kanál, vagy villa kellene.

 

Hogy mit éreztem magamban, arról most nem írok. Megsimogattam, lelkére kötöttem, várjon, átmentem a szomszéd vendéglőbe, ahol kértem magamnak két egyhasználatú evőeszközt. Amikor meglátta, épp úgy örvendett, ahogy én is magamban. Elvette, megköszönte, és elment. 

 

Azóta hetente egyszer jön be, megáll az ajtóban, nem kér semmit, csak néz és mosolyog, olyan gyönyörű nő néz rám, nem hiszek sokszor a szememnek. Visszatérve a képi hasonlathoz, a festőmester szenzációsan kijavította az elrontott képet. A fekete-szürke színek szinte eltűntek a képről, csak az aljában lévő kis füstgomolyag jelzi jelenlétüket.

 

Láthatóvá váltak a téli este rózsaszín, piros színei, amelyek eddig nem látszottak a ködben. Egy-két zöld szín is megvillant, az elsuhanó taxik lámpájának a fényei. És kék színek is feltűntek, emberek kabátjainak színei ezek. Meg a parkot borító hófehér hó is jobban látszott.

 

Egy szó, mint száz, a mester gyönyörködött az alkotásában.

 

 

Ui. Azt, hogy ebben a csodában, ki kinek volt az őrangyala, döntse el a kedves olvasó.

 

 

 

 

Az ihlető mű