Dezső Ilona Anna: Asszonyok III. (3/1)


Szorgos kezek csomagolják a több száz kötetre felduzzadt családi könyvtárat. Dobozolnak ismét, költözik a család. Ki tudja, ott mi vár rájuk? Itt minden szép volt. Meghitt otthon, béke... csak a lakás tűnt annyira aprónak, akár egy gyufásskatulya. Változtatni kell. A sok éven keresztül hőn áhított lakáscsere most végre valósággá válik. Az asszony leül egy percre az egyik, már leragasztott csomagjára, és körbenéz. Szemét elhomályosítja a könny. Lesz-e még egyszer az életében ilyen meghittség, mint amilyen itt volt? Körülötte némaság, szürkének, ápolatlannak tűnnek, az amúgy fehérre festett falak. Későre jár, ideje lepihenni. Holnap új nap, új élet és egy másik világ vár rájuk. Itt hagyják a szegénységet, ami különös tartozéka volt ennek az apró babaháznak. Ó de sokat trillázott benne az amúgy meglehetősen sápadt nő...

 A gyerek lassan felnő, komolyabb iskolába kell adni, így teljesen természetes igényként fogalmazódott meg a városba való beköltözés. A falusi idillnek amúgy is régen vége, minden elvárosiasodott az elmúlt években. A lakosság ingázik, bejár dolgozni. Földművelésből ugyan ki tudna ma már megélni? Kár, annyira szép volt ez a letűnni látszó világ...

- Baj lesz ebből fiam -, szokta mondogatni az anyósa, akinek egyáltalán nem tetszik a költözködés, itt jól érezte magát. Olyan volt, akár az a régi kisváros, ahol korábban lakott. Nincsen más választása, már nem képes önmagáról gondoskodni abból az egérfarknyira zsugorodott nyugdíjából, hát el kell tűrnie a gyerekek elhatározását. - Lesznek-e ott is ilyen drága jó szomszédok? - kérdi menyét naponta többször is, mire az még idegesebben válaszol neki:

- Természetesen lesznek mama, ott is emberek élnek?

-  Jaj lányom... csak hát, itt már mindenkit ismerek.

- Nem férünk el mama! Mindenkinek járna egy aprócska.

- Igen - válaszolja az idős asszony, csak hát ő már tudja azt, amit a fiatalok még nem. Annak is meg vannak a maga rossz oldalai. Falak azok, falak, semmi egyéb. A tartalom nem a szobák számának függvénye. Elvégre lehetnének boldogok itt ebben az aprócska kis lakásban is, és boldogtalanok majd ott, a méretes belvárosi, háromszobás, cselédszobás néhai nagypolgári lakásban. Na, de ha egyszer már azt is megengedhetik maguknak, miért ne?

Éjfélre végeznek, útra készen a sok holmi. Hajnalban megérkezik a teherautó, s pár óra alatt sikerül mindent felrakni a platójára. Irány a város!

A jót hamar megszokja az ember, így nekik sem kell sok idő, s hozzászoknak a hirtelen jött szabadsághoz. A gyermek új barátokra lel, a mama is jól érzi magát az ódon falú négyemeletes társasházban. Csak az asszony szenved irgalmatlanul. Valami nagyon elromlott, amióta jobb lett a férje fizetése. Egyre magasabbra araszol a cég ranglétráján, havonta többet és többet hoz jutalékból a konyhára. S ahogy nő a bevétel, úgy csappan a házastársi összetartás. Más elvárásokkal érkezett ez a kedves asszony ide. Azt gondolta, minden helyrejön, újra közel kerülnek egymáshoz a férjével. Többet lesznek együtt, úgy fognak élni, mint bármelyik másik középosztálybéli család. Munkát ígért neki is, oly rég zárta magába a háztartása, szinte el is felejtette milyen volt, amikor még könyvelőként dolgozott. Csak álmaiban tér vissza egy-egy képfoszlány abból az időből, amikor még nőnek érezhette magát, s megfordultak utána a fiatal írnokok.  Reggelre azonban szertefoszlik minden, ismét fel kell ébredni, a valóság teljesen mást mutat. Hiába volt a költözködés. A férj új barátokra lelt, kimaradozik, mondván ez természetes velejárója a munkájának. Elvégre, ha fel akarnak kapaszkodni a magasabb körökbe, úgy kell viselkedni, ahogyan azok elvárják tőle. Egyetlen szórakozás maradt amolyan közös családi programnak, a heti egyszeri színházban való megjelenés. Már annak sincsen meg a varázsa, olyan, akár egy ruhabemutató. Az előadás teljesen lényegtelen, szinte mindég ugyanarra a darabra viszi el a férje, így élvezhetetlen önmutogatássá zsugorodik az egész. Ott aztán karolja nejét, akár egy szépre formázott babát, úgy vezetgeti a büfébe, s mutatja be merevebbnél, merevebb arcú, ránctalan, színtelen nőknek. Luca természetes bájjal megáldott asszony. Magasabb valamivel férjénél, ami egyáltalán nem teszi ormótlanná a párt, inkább tekintélyt parancsol egyenes fejtartásával. Kissé teltebb, gusztusosan húsos teremtés, aki semmi kincsért sem hajlandó kifesteni magát. Így aztán elég furcsán néz ki a már sokadik plasztikai beavatkozáson is átesett asszonyok társaságában.

- Mama - mondja egyik reggel, miután férje elindul a munkába -, már meg se csókol, elegem van!

- Látom, hogy baj van, de nem akarok még nagyobbat, ezért inkább csendben várom, hogy elmond.

- Mama. Nem bírom tovább... - sírva öleli át a hatvanas évei vége felé járó anyósát.

- Ne sírj már te kis butuska! - próbálja vigasztalni - hányszor mondjam még, hogy az ilyen alázatos feleségeknek törvényszerűen ez lesz a sorsuk.

- Mit tegyek, hogyan hódíthatnám vissza? Annyira szeretem...

- Először is, ne vitázz vele. Ha megint részegen jön haza, zárd ki a hálószobából, ne állj vele szóba. Másodszor, tégy úgy, mint akit már nem érdekli a férje, oda mehet, ahová akar. Éld az életedet úgy, ahogyan ő teszi veled.

- Már hogyan tudnám megtenni, mama?

- Ügyesen kicsim. Ha szót fogadsz nekem, visszakapod. Ha nem, elveszik a barátok.

- De jó lenne újra szeretve lenni...

- Igen, fiam. Ilyen az élet. Amíg nincs vagyon, az emberek összetartanak. Miután van, elmegy az eszük. Egy idő után nem ismerik fel még saját korlátaikat sem. Nincsenek határok. Vagy megteszed, amit tanácsolok, vagy elveszíted. Bármi is történjen, kérlek, engem el ne dobj! Veled akarok maradni, meg az unokámmal. Sajnos, én nem tudtam megtenni, el is veszítettem a férjemet ideje korán. Elment az égi angyalokhoz egy átmulatott éjszakát követően. Elütötte a villamos, miközben jobbról-balról ölelgették az utcalányok, kotorták szaporán ki zsebéből a maradék aprót. Sebaj, gondoltam akkor, legalább magával vitte őket. Ez volt az én elégtételem a sok szenvedésért, amit a pénz okozott az életünkben. Igen ám, csak ami utána jött, az még a képzeletemet is felülmúlta. Sokkal rosszabb volt. A jó után kegyetlen megpróbáltatás megszokni a szűk esztendők sokaságát. Nem tartalékoltam. S most itt nézem végig a fiam életében mindezek megismétlődését. Csak, hogy most nem hagyom. Te sokkal erősebb vagy tőlem. Hallgass rám, visszavesszük azt az ostoba fajankót a nagyúri társaságától, de vissza ám!

- Úgy legyen mama!

A két asszony aznap kedvetlenül tesz-vesz. A gyermek sem jön pontosan, hol egyik, hol másik barátjánál időzik. Az ebédje rendre kihűl, mire hazavánszorog.

- Ha még egyszer elcsavarogsz - fenyegeti meg nagyanyja - esküszöm, én megyek érted a suli elé.

- Ne má'! - tiltakozik a majd tizenhét éves kamasz.

- Minden a feje tetejére állt mama! - siránkozik a nő.

- Ugye, mondtam én! Látod fiam, ma sem jött haza. Ki tudja, merre csavarog az újabb barátaival ez az ember... - ezzel még idegesebbé teszi az amúgy is gyötrelmes éjszakát átélt asszony napját. A delet is elharangozzák, mire nyöszörög a zár, a kulcs igencsak sokáig forog benne, míg végre enged annak szorítása, s betántorog a konyhába a férj.

- Te istentelen! - ripakodik rá az anyja, meg sem várva menyének reagálását - már megint hol tivornyáztál? Míg falun laktunk, ilyet sohasem tettél. Nem aludtunk egyetlen szemhunyásnyit sem az éjjel! - s mondaná a magáét tovább, ha Luca be nem lépne a konyhába.

 

Folytatása következik... (02.26-tól)