Dezső Ilona Anna: Asszonyok II. (4/4)

 

 

Talán nem kellett volna előre elmondania, lehet, mégsem jönnek, s akkor ez a szerencsétlen teremtés ismét hatalmasat csalódik. Nem elég, hogy ilyen fiatalon a nyakán csüng ennyi gyerek, túl egy abortuszon, maga mögött hagyva egy goromba, erőszakos embert, még a szüleiben is csalódna... na, azt nem lehet. Gondterhelt arccal megy a többi asszonyhoz, most nem tudja eldönteni, jót, vagy rosszat cselekedett-e ezzel a teremtéssel?

Délben végre megnyugtató hírekkel tud szolgálni, szinte repül a folyosó elkerített sarkáig,

 - Margit kedves! Itt vannak a szülei. Kérem, menjen ki hozzájuk a folyósóra, addig vigyázok a kislányokra.

A fiatalasszony ösztönösen kézen fogja a lányokat, a kicsiket ölbe kapja, és remegő térddel indul el a folyós végénél található ajtó irányába.

- Nem lenne jobb először, ha csak magát látnák meg? - kérdi a nő, de ezt már meg sem hallja, hiszen ő egy ezekkel az apróságokkal. Vagy így fogadják vissza szívükbe a szülők, vagy sehogyan sem. A bejárati ajtó elé érve elbizonytalanodik.

- Mondom én, hagyja rám őket, most maga kell nekik, a többi már csak ráadás lesz, ráérnek utána is bemutatkozni...- választ sem várva emeli le karjáról a kicsiket, a nagyokat maga előtt terelve visszavezeti a részükre berendezett sarokba.

Margit kicsit vár még az ajtóban, majd szív egy mély levegőt, behúzza hasát, kilép az ajtón, amin azóta sem lépett ki, hogy ide visszahozták a műtőből. A negyedik emeleti előtér is hasonló a földszintihez. Tágas, szélén fotelszerű ülőalkalmatosságokkal. A csendet csak az öreg kávéautomata kattogása töri meg. Olyan furcsa világ lett ezen a negyediken, mint a mesében. Lent a többi szinten súlyos betegek, idefent az új élet, az új esély lehetősége. Mily nagyszerű ember lehet az, aki ezt engedély nélkül is bevállalta. A sarokban, az üdítő automata fényétől megvilágított részen ül egy öregember, s asszonya. Rendes, szegényes öltözékük pedáns, tiszta emberek benyomását keltik. A férfi erősen fogja asszonya kézfejét, imádkozhatnak, szemük becsukva.

- Anyám! - kiáltja el magát Margit. - Apám! - az idős pár felpattan, s az asszony rohan lányához. Az apa felkapja, megrázza, mint egy kamaszt, s úgy csókolják, ölelik egymást, mintha csak tegnap engedték volna el valamelyik táborba. Csak ők hárman léteznek e pillanatban, és a kintről beszűrődő fény. A nap megérezhette a pillanat jelentőségét, rájuk vetve egyik gyöngécske sugarát. Úgy állnak összeborulva perceken át, nem kérdeznek, semmire sem kíváncsiak, nincsen múlt, nincsen jövő. Csak az a jelen számít, amit itt ők ezekben a percekben átélhetnek. Nem bír megszólalni egyik sem, sírnak. Sokáig sírnak, nem merik elengedni oly sok év után visszakapott gyermekük kezét. Senki másuk nincsen a világon, csak ez az egy lányuk. Az idős ember, amíg bírt, muzsikált. Ej, de sokat megalázta az uraknak magát azért a kis pénzért, amit a vonóba fűztek be neki. Felesége egyedül éjszakázott éveken át, csak, hogy a lányuknak mindene meglegyen. S akkor jött az a fiú, elcsavarta a fejét. Se iskola, se szakma, semmi sem maradt a tervezgetett álmokból. Az öreg muzsikus azt hitte, amíg ő él, minden rendben lesz, és eltarthatja a két nőt tisztséggel. Mindennel kalkulált, csak a lánya szívét nem vette számításba. A lányok abban a világban korán érnek, s a szokások nem kímélik meg őket. Ellopták. El, még mielőtt beérett volna. Letépték zölden az almát, s most ott tartanak a kezükben egy alaposan megérettet a zsenge helyett.

- Hol vannak a kislányok? - kérdi bátortalanul az öregasszony.

- Odabent - mondja ki félve Margit. Okos volt a gondozónő, tudta, előtte nekik kell egymásra találni. A lányok ráérnek utána is, amikor már minden figyelmüket nekik tudják szentelni a nagyszülők. Az apa elengedi a lányt, s fejét csóválva, magában tartja kérdéseit. Nem mondja ki, pedig látszik rajta, kikívánkozna valami. Bölcsen elhallgat, vagy tán a lányt látja gyerekként? Lehet, bármi meglehet, az anya nem kételkedik, nem kérdez, csak az unokáit és lányát akarja visszakapna végre. Ha már így esett, mással is megesett, jó lenne túllenni ezen a bevezető részen. Margit kézen fogja őket, s kinyitja előttük a bejárati ajtót. A szűk folyosó hirtelen tágas lesz, innen is, onnan is kikukucskál egy-egy könnyektől csillogó szem.

- Bejöhetünk? -­ kérdi előtte meg az ajtó mögött álló gondozónőt.

- Persze, ez természetes - s félreállva hagyja, a nő vezesse be féltett ideiglenes otthonukba a szüleit. Félrehúzza a rögtönzött válaszfüggönyként szolgáló lepedőket. Az egyik matracon ott ül csöndben, megszeppenve az öt gyermek. Mint a gyümölcsös tál sarkában a fürt szőlő, olyanok ezek a lányok. Mosolyognak, nem mozdulnak. Annyira egyformák, valami láthatatlan fűzér tartja egyben őket, aprók, gömbölyűek, egyetlen kocsányon nőttek. Az öreg muzsikus letérdel közéjük, s magába akarja szívni bájos gyermeteg illatukat. Ekkora csodára nem számított. Amikor megtudta hány lányt kap vissza egy helyett, elképzelni sem tudta, milyen lesz. Leginkább megijedt. Kicsit haragudott is, mérges volt. Aggódott, hogy akkor most miből... meg mennyit ehet ennyi gyerek... és egyáltalán... Ám ezt a jelenetet mégsem tudta elképzelni. Olyan hatalmas erő tör fel belőle, ami ordító zokogásra készteti. A kislányok rémülten figyelnek, már megint egy üvöltöző apuka... Az öreg megérti a helyzetet, megcsóválja fejét, majd megpuszilja arcocskájukat s feláll. Elhallgat, a nagymama rogyik ekkor le melléjük, s kezdi el asszonymód az ismerkedést. Az ember megöleli a lányát, s könnyeivel mossa annak fejét, mint amikor először tartotta kezében, ahogy a feleségéből kipottyant otthon a nagyágyon.

- Ugye már nem szöksz el tőlünk soha többet? - jön ki szájából végre az őszinte kérdés.

- Nem, apám. Megbocsátasz?

- Ha nem adtál volna kárpótlást, ily sokat... - mutat le a matracra sokat mondóan -, nem biztos, na de így...- s erre csak elmosolyodnak mindannyian. Egy órán belül már úgy játszadoznak, mintha mindég együtt éltek volna. Az idős ember feje búbján összekötözve a pár szálnyi ősz haja, a kislányok fodrászosat játszanak vele. Margit az édesanyjával tervezgeti a jövőt.

- Na, megismerkedtek? - kérdi ekkor a gondozónő - lejárt az idő, a gyerekeknek pihenniük kell.

- Azt akarja mondani, hogy itt kell hagyni a lányomékat? - kérdi elcsodálkozva az idős ember.

- Sajnos azt - mondja ellenkezést nem tűrő hangon a nő. - Itt van egy házirend. Így is megszegtük, elviekben ide nem jöhetne be egyetlen hozzátartozó sem. Nekünk meg kell védenünk ezeket a bántalmazott anyákat és gyermekeiket. Képzelje el, ha a többi rokon is megtudná, merre vannak, itt mi lenne...

- Igaza van. Csókolom a két kezét. Köszönjük! - s nem csak mondja, de el is kapja azt, és megcsókolja. A nő hagyja, elvégre egy férfi miért ne csókolhatna neki kezet. Feltápászkodnak a matracról, s Margit kíséretében kimennek az előtérbe. A kislányok is velük mennek, odakint elköszönnek, megbeszélik, az öregek odahaza intézkednek, hogy minél hamarabb együtt lehessen a család. De csak titokban, mert senki sem tudhatja meg, merre költöznek el. Miután minden a helyére kerül, eljönnek ismét, és akkor már nem hagyják többet itt ezen a helyen őket. Egyik éjszaka ők maguk is elköltöznek arról a helyről, ahol eddig éltek. Megteszik a lányukért és unokáikért. Pedig dédanyjuk is ott született, a városnak azon részében, ahol a maguk fajta muzsikus családok leltek békére évszázadokon át. Most mégis útra kelnek, titkon, lopva. Margitba visszatér a remény, már nem bánkódik az eldobott kis élet miatt annyit, tervezi a jövőt. Esélyt kapott az önálló életre. Pár nappal később a többieket elviszik egy anyaotthonba. Nehéz az elválás, már csak hatan maradnak. Estére végre rendes ágyba fekhetnek. Külön ágy jut mindenkinek, csak a pici alszik a mamával, nem engedi el azt egyetlen percre sem. Még pár nap, s talán az öregek megoldják ezt a nehéz helyzetet.

Egyik reggel viszont jön egy távirat, kérik a kórház vezetőségét, legyenek még türelemmel, az öreg muzsikust szél érte, meghalt. Csak a temetése után tud az anya segíteni lányának. A negyedik emeleten rossz napra ébred Margit, gyászolja édesapját.

Pár nappal a temetést követően megérkezik az édesanyja. Nem visel gyászruhát, ünneplőben jön a családjáért.

- Anyám! - öleli magához lánya- hát nem hagytál itt?

- Nem, fiam. Az élet nekünk még csak most kezdődik. Apád vett egy kis házat az ország egy eldugott sarkában. Most szépen felöltözünk, itt vannak a vonatjegyek, az én holmimat már elvitte a kamion még tegnap. Voltam ott, minden rendben megérkezett, csak ki kell majd csomagolni. Azt majd együtt. Nem nagy lakás, három szoba az egész. Gondoltam, nekem a legkisebb valamelyik unokával majd elég lesz. A többi gyerekkel meg csak elférsz a másik kettőben. Van egy kis spórolt pénzünk, még a ház után is lesz valamennyi, ha sikerül azt egyszer eladni. Az állam is fizet neked a gyerekek után, apád is hagyott ránk némi kis nyugdíjat. Na, csak azért mondom, mert nem kell ám félni az élettől. Az most kezdődik, élni akarok ezentúl értetek - s ezzel lehajol, átöleli a kíváncsiskodó unokáit. A gyermekvédelemtől kaptak egy rendbéli öltözéket, így nincsen sok poggyászuk, de az épp elég arra, hogy elkezdjék benne az új életüket. Tisztán, télikabátba felöltöztetve viszi őket ki a hivatali autó a vasútállomásra. Érkezik is szinte azonnal, hangos füttyszótól kísérve a mozdony, maga mögött vonszolva terhét, az utasokat szállító szerelvényeit. Az anya felszáll, a nagymama feladogatja neki az apróságokat, majd maga is követi őket. A mozdony elindul. A gőz elmossa az integető kezeket, a gondozónő feladta utolsó csomagjait ennek a télnek. Mily nagy ereje van a szeretetnek, vonzza magához, akár egy mágnes az egymásért dobog szíveket.

 

 

VÉGE

Előző rész...

Első rész...