Dezső Ilona Anna: A színház

 

Olyan furcsák az álmok. Néha teljesülnek, néha meg...

 

Azon a télen is ilyen fagyos, zimankós volt az Advent, mint most. Az aprócska, kövér asszony, túl életének javán, egyetlen dologra vágyott, még egyszer átélni, megnézni kedvenc operett előadását, a Mágnás Miskát. Ennek érdekében mindent bevetett, amit csak lehetett, hogy gyermekei szívére hasson.

Meg is lett az eredmény, hogy ezt ők, vagy csak a véletlenek játéka adta így, nem tudni, de azon a héten, abból a faluból három bérletes nem tudott elmenni a városi színház, a mama által épp hőn óhajtott előadására. Havonta egyszer busszal vitték be faluról, a városi kultúrára kiéhezett népeket. Izgatottan várta a napot. Amikor reggel felébredt, meglátva a dátumot, hirtelen kipattant az ágyból, jó időben elkezdte a készülődést. Felvert egy tojásfehérjét, abba korpát, pár csepp citromlét és csipetnyi élesztőt kevert, fölkencézte arcára, hogy estére sokkal fiatalabbnak és szebbnek látszódjon. Ez afféle régi családi receptje volt az öregedéstől szenvedő asszonyoknak. Persze hajdanán még ez is másként volt, mert akkor még elég volt két szelet uborka, vagy ha jobb időt éltek, néha futotta kozmetikumokra is. A patikus remek krémet készített, mindig olyat, amilyet kért tőle.

- Mi ez a borzalmas szag? - kérdi a befűteni igyekvő középkorú ember.

- A.. ö... az élesztőnek van egy picit kellemetlen illata, fiam - válaszolja zavarba jötten az idős nő - mindjárt lemosom, elnézést kérek érte.

- Semmi baj anyuka - válaszolja gyorsan, hiszen neki sem kisebb zavartsága, amikor megpillantja a darabos maszlagtól kővé száradt arcot. Anyósa szépül, jut el a tudatáig, mire csak kitör rajta a nevetés. Elfordul, nem akarja megbántani azt, aki amúgy minden reggel befűt helyette, amikor ő nincsen itthon. Legalább ennyi megértést, próbálná magára erőltetni komolyságát, de miután ez sehogyan sem sikerül, gyorsan kimegy a szobából, szalad a hálóba elmesélni nejének az imént látottakat. Picit még kuncognak, majd két ölelkezés között megejtett gyors szeretkezést követően, mit sem törődve a szépítkező mamával, elvonulnak a fürdőszobába testüket feléleszteni a várva várt délutáni előadásra.

- Jaj, csak ne esne ilyen nagyon ez a vacak hó! - siránkozik a mama, az időközben hazatérő gyereknek.

- Olyan szép! Nézd csak! - mutatja fagyos kesztyűjét, s mikor nagyanyja odanéz, alaposan megdörzsöli vele frissen mosott, a ragacsos kencétől, nehezen megszabadított arcát.

- Te csibész! - üvölti, mire végre valahára előkerül lánya és veje is a fürdőszobából.

- Már azt hittem, belefulladtatok a kádba! - jegyezi meg epésen. Tudja ő... már hogyne tudná, hiszen mikor még a férje élt, nekik is de jók voltak ezek a lopott órák... Csak, hát most ő a mama, akit ilyen furcsán magára hagytak ezen a jelentőségteljes, nagy napon. Ráadásul kénytelen volt egy konyhakendő segítségével a mosogatóba lemosni magáról a megdermedt kovászos tojást, mert egész délelőtt zárva volt a fürdőszoba ajtaja.

- Hány óra kell nektek, mire elkészültök végre?

- Mama drága, mi már készen vagyunk! Útra készen...- kuncogja sokat mondóan veje, aki közben csak úgy kisgatyában rohangászik egyik szekrénytől a másikig, mert nem találja egyetlen nyakkendőjét semerre sem.

- Hová tettem?

- Mit fiam?

- Hát azt a vacak kultúrmadzagot, amit a tavaly karácsonyra ajándékozott nekem - válaszolja félig viccesen, félig szemrehányóan.

- Na hiszen, szépen vagyunk... ha száz volna, megérteném, hogy épp ezt az egyet nem találod meg, no, de amikor nincsen másik, akkor miért nem az öltönyöd vállfájára teszed, hogy mindig kéznél legyen?!

- Ja?! Hogy az öltöny...- jut eszébe a lényeg. Akkor neki ma estére nem lesz elég az ing, nyakkendő, kardigános téma... ma öltönybe kell préselnie magát.

- És, ha lehet - szól utána a mama - ne csizmát vegyél az öltönynadrághoz, hanem a félcipődet...

A férfi mérge gyorsan elszáll, az anyósának igaza volt, minek is kereste ő azt a fránya ruhadarabot, amikor ott van az, a zakó alatt elbújva a fehér ingbe belegabalyodva ugyan úgy, mint ahogyan azt még a tavaly beakasztotta a szekrényébe.

- Te Lia! Legalább az inget kimoshattad volna - jegyzi meg feleségének, de csak úgy, félvállról, mert már bújik is bele szaporán. Nem annyira finnyás. Hiszen csak egy egyszerű gépmester, aki olajok szagához van szokva, az illatos parfümök világa számára teljesen idegen. Lia is felöltözik végre, s menetre készen toporzékolnak az ajtóban, várva a mamát. Végre ő is felbukkan. Lábán régi körömcipellője, ide-oda bicsaklik tőle bokája, míg egyensúlyozva a fiatalok elé tipeg.

- Anyuka kérlek, vegyél fel valami életszerű dolgot, mert ebben kitöröd a nyakadat. Nekem még a három jegy kifizetése is gondot okozott most így karácsony előtt... a kórházi ápolásra már nem futja.

A mama belátva rossz választásának helytelenségét, gyors mozdulattal lép ki, az amúgy meglehetősen divatjamúlt topánkából. Előkapja jól bevált bundás bokacsizmáját, olyan öregasszonyoknak, mint amilyenné vált már ő maga is, bárhová megengedett az ilyen lábbeli. Mire a lift leér velük a negyedikről, ércesen hasít beléjük a rideg valóság. Az utak járhatatlanok, időközben, a sűrű havazást felváltotta valami jégszerű dara, ami az egyre fokozódó északi szélben, azonnal jéggé dermed mindenen, amit csak elér lefelé esésének pillanatában. Még az ajtó kilincsét is nagy nehézségek árán sikerült csak becsukni. Ólomsúlyúvá dermedt a kapupánt, reccsen a zár, de végre kiérnek az utcára, már csak a lépcsőkön kell lejutni. A férj előzékenyen csúszkál le a két lépcsőfokon, majd lesegíti a mamát, végül feleségét is. A sok ruha egyre nagyobb terhet jelent, először csak a felső, későbben már az alsó gombon is könnyít. Szétnyitva azt sátrat formál belőle, hogy a két asszony sminkjét megóvhassa, a maró fagyos széltől. Kínos percek, míg végre feltűnik a lépésben araszoló színházjárat reflektora. A buszsofőrt biztosan felelőtlen elhatározásából teremthette Isten, mert ilyen ítéletidőben normális ember nem ülhetne volán mögé. Jó néhány kilométert kell végigaraszolni, de a tapasztalt ember olyan ügyesen tekeri a kormányt hol jobbra, hol balra, hogy minden különösebb probléma nélkül érnek be a városba. Mielőtt fellélegezhetnének, újra elkezd szakadni a hó. Így a már korcsolyapályának is megfelelő úttesten egyre növekvő habos lepelben nem látni a korábban, járművel által szabott barázdákat. Hol erre, hol arra dobálva a járművet, életveszélyes kalandozásuk megkoronázásaként megérkeznek a színház mögötti parkolóba. Szomorúan veszik tudomásul, hogy csak az út közepén állhatnak meg, miután az előttük elhaladó hókotró teljesen betakarta a parkoló mindkét oldalát, hatalmas fallal zárva azt el előlük. A sofőr fellélegzik, majd kinyitja a menekülés ajtaját. Leszáll, hogy segítségére lehessen a mindenre elszánt fehérnépnek. Azok nem törődve az ítéletidővel, viccesen csúszkálnak lefelé. Lassan a többi férfi is sikeresen landol a busz mellett, így kézen között emelgetik lefelé a nőket. Már minden asszony a járda szegélye előtt várakozik, csak a mama nincsen sehol. Kétségbeesetten ugrik fel a vő, s keresi az ülések alatt. Meggyőződéssel kutatja, mert csak akkor nem válaszol a mama, ha elájul. Biztosan felment a rémülettől a várcukra, vagy a vérnyomása és eszméletét veszítve kuporog valamelyik ülés alatt. De nem, a mama szőrén-szálán eltűnt. A szél egyre félelmetesebb sikolyokkal karmolássza az odakint várakozókat. Hosszas üvöltözésében nem hallani a buszból kiabáló férfi hangját. Mint a birkák a farkas elől, egyre szorosabb kört zárnak egymás köré, mindenki középre igyekszik. Olyanok, mint pár tucat megfélemlített állat, mindegyik a másik takarásától reméli menekülését. A mama meg sehol...

Mire izzadságától megfürödten lemerészkedik a buszról a rossz hírrel, hogy a mamát valószínűsíthetően, vagy otthon hagyták, vagy útközben ellopták az ufók, csúszik hatalmasat a busz utolsó fokába csimpaszkodó szétfagyott kézen.

- A büdös világát! - üvölti el fájdalmában magát. Jókora dudor nő homlokára, ahogy előre bukva, nekivágja fejét az egyik hatalmasra nőtt, megkeményedett jégbarázdának. Csak nagyon nehezen tudatosul benne, hogy az a kéz, amin megcsúszott, valószínű az általa keresett, kedvenc anyósáé lehetett. Miután felállni már nem bír egymaga, odamászik a busz mellé, s csak akkor döbben rá, hogy az idős asszony úgy járt, mint ama gyermek a sok bába között, hát kicsúszott kezükből, egyenesen be a busz alá, s most szerencsétlen pozitúrában kapaszkodna, amiben csak tud, kifelé alóla.

- Segítsenek! Emberek! Segítsenek! - üvölti kétségbeesetten. Végre csak meghallják a hozzá közelebb állók, és segítenek. Először a mamát cibálják ki, majd a vőt állítják talpra. Meredek a mutatvány, mint légtornász biztosító kötél nélkül, hol erre, hol arra csapódva, végül mégis sikeres mutatványt produkálva.

- Na, most akkor merre? - kérdi a sofőr.

- Talán jobbra kellene - válaszolja az egyik asszonyság.

Az egyre fokozódó hóviharban, nehézkes a tájékozódás. Nagy nehezen elérik a színház főbejáratát. Újabb borzalom, legalább egy tucat lépcsőn kellene felmenni, már ha ebben a borzalmas időben ez lehetséges lenne. Megindul a sofőr, óvatos láncot alakítva védelmezettjeiből. Egyenként csatlakozva, szépen, lassan felérnek a menedéket jelentő hatalmas kétszárnyas bejárati ajtóhoz. Mindenkit felsegítenek a széles elő teraszra, majd egy hirtelen mozdulattal, nagy nyöszörgések közepette sikerül kinyitni a befagyott kilincset. Micsoda megkönnyebbülés! Beérnek az aula első részébe, ahol a feljáró előtti arany rudacskákra felfüggesztett piros kötelek jelzik, az előadásnak vagy vége, vagy elmarad. Illedelmes portás kér elnézést. Közli, hogy a jegyeket vissza lehet váltani, vagy fel lehet használni az ekkor, meg akkor megrendezésre kerülő előadásra. Mire eljut az információ mindenkihez, elefántnyi nagyságúra nő a kétségbeesés. Hiszen még ide csak-csak elértek... no, de most hogyan vissza?! Terepszemle. Megvan-e mindenki? A sofőr örömmel nyugtázza, hogy szám szerint jelen az egész színházba vágyakozó társaság. Most meg kellene velük értetni a lényeget... gondolja magában, bár fogalma sincsen, mindezt hogyan is tálalhatná ehető fogásban nekik.

Hirtelen, nagy huppanással földet ér a mama. Apró, gömbölyű teste groteszk mód gurul egészen a bejárati ajtóig. Mindenki egyszerre ugrik felsegíteni, de az élettelen test, nem reagál.

- Anya! - visítja Lia- - Anyukám!

Döbbent csend. Az asszony ráborul édesanyjára, kinek térdéről cafatokban lóg a véres harisnya. Szeme nyitva, tekintete a plakáton, Mágnás Miska, rikít a színes felirat.

 

*

- Jaj! - kiáltja el magát a mama. - Már megint olyan borzalmasat álmodtam!

 Lia azt sem tudja, hogy pattanjon ki az őt meglehetősen unottan bámuló férje mellől.

- Mama! Nem tudna csak egyszer jó időben hisztizni?! - kiált ki veje, szándékosan úgy, hogy az idős asszony ezt meghallhassa.

 

 

A kép forrása