Dezső Ilona Anna: A nádi sárkány (2/1)

 

Jaj! Jaj! - üvöltözik Figyimicsi, miközben szaporán tépi fel a kocsma ajtaját. Olyan feldúlt, mint akit száz Belzebub üldözött volna a házától idáig. A zaj hirtelen kínos csendbe megy át, minden tekintet rászegeződik.


- Jaj! Jaj! - üvölti magán kívül. - Ha tudnátok, milyen szörnyűséget láttam, nem értetlenkednétek ennyire...


- Hát mit láttál? - kérdi felbátorodva a kocsmáros, amolyan fiatal, köpcös, piros képű falusi legényemberféle kinézettel.


- Ott, ott, az utca végében! A nádasban! Onnan jött ki felém az imént!


- Ki? - kérdik szinte egyszerre, mosolyukat már elrejteni sem bíró irodalakók. Így nevezik errefelé az ivókat a gazdaemberek. Áll is jó néhány traktor a szomszédos utcában, ki erről, ki arról látogatja meg becses munkahelyét estére, mikor földjeikről hazafelé menet, betérnek elfogyasztani egy-két noszogatót. Merthogy a sört, amit korsóban jó habosra eresztve mérnek errefelé, nevezik annak. S miért noszogat? Kérdeztem egyszer az egyik irodalakót, mire azt felelte nagy viccesen, hogy „azért, mert ha ebből megiszom párral, bizony az asszonynak igen csak noszogatni kell, hogy megkapja esti édesgyökér adagját". Alaposan megszégyenített ez a semmi kis ember, bosszankodtam, de mára már kiismertem a falusi embereket. Szeretem is minden élcelődésüket. Utánozhatatlan a humoruk, amit az urbánus társadalom nem ismerhet.


- Azt hiszitek, viccelek? - nyitja tágra szemeit Figyimicsi.


- Mennyit ittál? - kérdi az egyik röhécselő idősebb ember, jókorát húzva öblös korsójából. Ízesen beszél, majd kabátkája ujjával csak úgy, egyszerű módon végigtörli száját, eltávolítván a hab maradékát is. De még az sem olyan egyszerű mutatvány, mint aminek az ember gondolná!


- Dögöljek meg, ha nem igaz, amit mondtam - vágja földhöz a kezében szorongatott újságot, amit még reggel óta rejthetett postaládája.


- Mondja már ki, mit látott? - utasítja a sarokban ülő, látványosan is jobb módú társaság egyik tagja.


- Mit? Mit? Sárkányt! - vágja rá magabiztosan Figyimicsi.


Óriási hahotába torkollik a kocsmai zűrzavar. Valami jópofa vicc, gondolják magunkban, hiszen az eddig elfogyasztott itóka megtette hatását, könnyen megy a nevetés ilyentájban mindenkinek.


- Na, csak ne kacagjatok olyan vidáman, mert igazat mondtam!


- Persze, persze - vágja rá a kocsmáros. - A múltkor valaki fekete párducot látott épp, kereste is az egész ország marhája, most meg sárkányt fogunk eregetni... - de erre csorog is a könnye az egész bagázsnak.


- Az is igaz volt ám! - sértődik meg a tegnapi ivászatból még ki sem józanodott ember. - Ott volt az, nem mi láttuk, hanem az a család. A gyereküknek indult volna neki az a dög! Még jó, hogy befogta, aki elengedte... - erre aztán még nagyobb derültség támad, majd leesnek székeikről, úgy mulatnak a férfiak.


- Persze, persze... kit mutogathattak akkor is a tévében? Hát az ilyen naplopókat, mint te is vagy! - vigyorogják bele a szájába többen is. - Már az is elég nagy hülyeség, hogy a falu elhitte ezt, de hogy még a tévé is, meg még helikopterrel is keresték... No meg az egész rendőrség, hatóságok... Elég nagy baj, hogy ilyen buta világban élünk!


- Nem szégyelled magadat! Megkérdőjelezed tisztes emberek szavahihetőségét? - háborodik fel Figyimicsi.


- Meg ám! Csak olyan volt az a párducos baromság is, mint minden egyéb mostanában... - válaszolja neki bátran az imént szóló férfi.

 

 

Folyt.köv... (nov. 4-én)