Dezső Ilona Anna: A Himnusz


- Húzd le a fejed, meglátnak... - suttogta sejtelmesen, s máris hallani lehetett a nagy robogást, kutyák ugatását, csizmák susogását, a gumibottal való csapkodás zaját.
- Keresd... keresd... - Ordította románul egy kegyetlen, erős férfihang.
A szívem a torkomban dobogott, hallani lehetett, amint a vér befelé tódult, de ki már nem.

Behunytam a szemem, és aludni akartam, nem hallani, nem látni, nem érezni, amikor keresztülmennek rajtam. Nem félni, elvégre csak egy kutya. Semmit sem tettünk, énekeltünk. Zsoltár a Himnuszunk, miért ne énekelhettem volna? Kinek ártanék vele?! Magamnak, hallom bentről a figyelmeztető hangot. A fülemben az áldott zene, s egy másik, s egy újabb, újabb... majd csend.
- Gyere már, kelj fel gyorsan, hátulról futunk le, a többiek már úton vannak, miért nem válaszolsz?
- Bocsánat, elaludtam - válaszoltam zavarba jötten, és már futottam is, átugorva a sírokon keresztül-kasul. Hová lettek a rendőrök?
- Elmentek, nem akartak azok megfogni, csak ránk ijesztettek egy kicsit
Ránk ijesztettek? Rám? Hiszen nem is félek, na, jó, az elején persze, na de már most? Minek... kitől? Hencegve szaladtam haza, hajnali hármat mutatott az óra. Belopóztam a konyhába, villanyt se gyújtottam, gyermeteg, naiv módon azt gondoltam, az apám már rég alszik.
- Hol voltál? - És már kaptam is volna a jobboldali arcomra, ha nem lett volna sötét, de elugrottam. Apám bal keze mozdult, máskor soha se szokott.
- Buliban - válaszoltam csöndesen, szelíden, belepirultam a saját hazugságomba.
- Ilyenkor? - kérdezte - Hallottam, az egész város tőletek zengett itt lent a völgyben.
- Tényleg? - és a csodálkozástól tágra nyílt a szemem - nem gondoltam volna.
- Nem? Mit akartok ti egyáltalán? Minek nem fértek a bőrötökbe? Felmenni éjfélkor a temetőbe és ott acsarkodni a magyar Himnuszt le a völgybe? Mi lesz, ha kirúgnak miatta a munkából? Miből élünk meg? Téged is kivágnak az iskolából... te gyerek... ilyen butaságokat csinálni... - de már nyoma sem volt a haragjának, felkapcsolta a pislákoló égőt. - Látod? Villanyt nem adnak, te meg játszod az agyadat itt nekem. Na, jó, gyere ide - és átkarolt, a térdére ültetett. - Megérdemelnél most egy jó nagy pofont, szerencse, hogy nem találtalak el.
Hallom, ahogy anyám az előszobába settenkedik, hallgatózik, kíváncsi. Félt, érzem, tudom. De nem kell, mert apám csöndes, kimért, komoly hangon így folytatta.
- Tudod, egyszer, legénykoromban én is csináltam egy hatalmas marhaságot. Ezért bocsátok meg.
- Mit? Elmeséled?
- El. Az úgy volt, hogy akkoriban a háború után kicsit szabadabbak voltunk mi, legények. Egyből nagyok lettünk, felnőttek, azzá tett a háború. Sokan oda voltak fogságban, hát mozgott bennünk a magyar virtus, de nagyon. Összegyűltünk vagy nyolcan, már mindannyian udvaroltunk, dolgoztunk 13-14 éves korunktól, otthonunktól távol, Resicán, meg a fővárost építettük, mikor merre hívta el a magyar ács embereket a munka, arra mentünk el. Ha hazajöttünk, nagy volt a szánk, meg büszkék is voltunk magyarságunkra nagyon. Bennünk volt még a magyar világ szele, azt hittük, egyszer újra bejönnek a magyar katonák, és mint akkor, felültettek a lóra, úgy fognak velem lovagolni még egyszer. Persze, ezek csak gyerekes képzelgések voltak csupán. Volt a városban egy erőskezű csendőr. Nem kellett több belőle, az jól nyakon csapta a rendetlenkedőt, fenéken billentette párszor, és rend volt. Hát fogadtunk egy hordó borban, hogy nekünk van ám merszünk. Elmentünk a vendéglőbe, ki-ki a maga párjával.
- És?
- Akkor otthagytuk a lányokat, már húzták a cigányok, mint minden szombaton este, a többiek táncolgattak, nótázgattak, elborozgatott a város apraja-nagyja. Akkoriban ez így volt szokás, nem volt televízió, az emberek együtt éltek jót és rosszat, no persze a város egyetlen közösségi helyén, a vendéglőben. Ez volt a szombat esti program, majd vasárnap délután a mozi. Hét közben semmi, munka orrvérzésig. Találkozni sem volt szokás a szerelmünkkel, majd szombaton este, addig csak a karikagyűrűseknek illett egymással hétköznap is szóba elegyedni. No, fogtuk magunkat és futólépésben mentünk a négy km-re lévő első román falu széléig. Ott szépen levetkőztünk anyaszült meztelenre, és komótosan énekelve gyalogosan vonultunk végig a város központjában lévő vendéglőbe. Be a söntésbe, fel az asztal tetejére, a lányok majd elsüllyedtek szégyenükben, egyik jobban sikongatott, mint a másik, majd ott elénekeltük szép férfihangon a magyar Himnuszt. A csendőr állt az ajtóban, és hagyta, nem szólt bele. Román ember volt, de akkor nem mondott semmit sem. Mikor vége volt, megpederte a bajszát, majd megszólalt:
- Ide, csürhe!
Kimentünk, a ruhánk még mindig a hónunk alatt volt, kezemben tartottam a lyukas talpú cipőmet.
- Kivel kezdjem? - kérdezte mosolyogva.
Együtt léptünk elé, és egyszerre mondtuk - velem.
Elmosolyogta magát, valami cifrát mormogott románul a bajusza alatt, legyintett egyet és elindult a csendőrség épülete felé. Szótlanul követtük.
- Állj csürhe! - kiáltotta el magát - de meg sem fordult. - Máris öltözzetek fel, és menjetek megnyugtatni a kislányokat.
Azonnal felöltöztünk, nem tartott talán egy percig sem, és már szaladtunk is mulatni. Ott várt a hordó bor, épp verték azt csapra. Anyád nem akart megbocsátani, de a vidámság az ő szívét is megenyhítette. Na, csak azért meséltem, mert nem jött össze, amit akartunk. Lázadtunk. De miért? És ki ellen? Hiszen akkor már, nem is volt ellenség.
Elszégyelltem magamat, milyen igaza volt, minek is tettük? Mi nem fogadtunk, nem bántottak, akkor miért? Fiatalos virtusból? Igen, azt hiszem, vagy csak azért, mert olyan jólesett magyarul, magyar Himnuszt énekelni azon a hegycsúcson, ahol valamikor igazi honvédek masíroztak. Ott álltunk az ismeretlen katona sírjánál. S most? Az apám nyugszik a lábánál, s már nem virtuskodik soha többé.