CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: AZ ÖREG EMBER


Igaz, Tisztes Öreg, szád kedves szózatja,
Melly érző szívemet annyira meghatja,
Hogy könnyű tereh az, mellyet bár végtére
Múló élteteknek a természet mére.
Tám azért buzog ki szátokból az átok,
Hogy roskadt házatok vinni meguntátok?
Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?
Hiszem azon drága ezüstszálak nőnek.
Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak
Ősz kalászi főldre függesztetve állnak?
Semmi, hogy kezetek tágult markolatja
A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja,
Csak tartson a haza őrző csillagának
Titeket, mert sokak már leballagának,
Lám, hiszen a népek mint főldi Istennek,
Tiszteletetekre seregestűl mennek,
Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze
A ránk omló veszély ellen védelmeze:
"Tisztes Öreg, aki mindaddig tartottad
A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad.
Te, aki hajódat az omló hab között
Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött,
E koronát, mellyet a háládás keze
A tisztaszívűség gyöngyével hímeze,
Vedd el, s ó, bár légyen fáradságod bére,
Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére."