Balage: Vakon születve


Volt egy ember, ki azt mondta, az élet apró pillanatok sokasága. A boldogság pillanatait ne feledjük soha! Én e szerint élek. De hogy ti is megértsétek, mik ezek a pillanatok az én életemben, elmondanám saját történetem.

Vakon születtem. Vakon és süketen. Sötétségben, némaságban jöttem erre a zord világra. Talán ezért is finomult ki jobban többi érzékszervem. Talán ezért emlékszem arra a bizonyos napra, mikor édesanyám életet adott nekem, hisz szemeimbe, füleimbe nem áradt tömérdek feldolgozandó információ. Nem láttam semmit, csak a rideg ürességet. Nem hallottam semmi mást, csak saját gondolataimat. Egyedül voltam. Legalábbis így éreztem. Emlékszem, visítottam félelmemben, s éhségemben, aztán megéreztem anyám közelségét. Először csak puha, selymes teste ért az enyémhez, majd emlőjéhez dörgöltem apró kis pofikámat, s már próbáltam is magamba szívni az oly áldott nedűt. Persze, nem ment minden elsőre. Kellett hozzá egy kis idő, mire rájöttem az ivás technikájára, viszont mikor ez sikerült... Félelmem a másodperc töredéke alatt elpárolgott, eltűnt a messzeségbe. Belélegeztem szülőm semmivel össze nem téveszthető illatát. Mintha a rózsa, a fű és még valami, valami más is keveredett volna benne. Tudtam, hogy benne bízhatok. Rá számíthatok. Aztán megéreztem egy másik testet magam körül. A testvéremét. Ikerfelem is csatlakozott a falatozáshoz.  Boldog voltam.


Ez volt életem boldog pillanatainak egyike, az első megjegyzendő pillanat.


Azóta? Azóta sok minden történt velem. Először is, alig pár napos koromban anyám is, testvérem is eltűnt mellőlem. Ekkor kezdtem megérteni, hogy valami nem stimmel velem. KI LETTEM DOBVA! Hiába ordítottam, ahogy a torkomból kifért, hiába sírtam, hogy jöjjenek vissza, csak a némaság fogadta nyekergésem. El tudjátok képzelni, milyen érzés, ha az ember nem hall mást, csak a saját sírását? Ha ott van körülötted a nagy sötétség, és közben senki nem válaszol? Vagy ha válaszol is, te azt úgyse hallod? S még csak nem is tudod mit vétettél? Miért hagytak itt? El tudod képzelni azt az ürességet, melyet akkor érezni, mikor már tudod... Mikor már tisztában vagy vele, hogy nem kellesz a saját anyádnak, csak mert olyannak születtél, amilyen vagy? Ahogy érzed, miként hasad vagy ezer darabra szíved??? És azt, mikor a fejedben saját ordításod visszhangzik, és visszhangzik még akkor is, ha már nem is kiabálsz, hisz nincs rá erőd? És ha mindehhez az éhhalál közeli éhség is párosul? Ezt mind el lehet képzelni?


 Mert én ezt átéltem! A magány és az éhség egyszerre mardosta testem, s lelkem. Már épp feladtam eme sötét, kétségbeesett harcot értelmetlen létezésemért, mikor a feketeségből egy halk hang kúszott felém. HALLOTTAM, azt a hangot!!! Süketségem mint a tóba esett kenyér, úgy kezdett eloszlani.  Utolsó energiámmal e felé a tompa zörej felé kiáltottam. Vagy inkább csak megeresztettem egy halk nyivákolást, hisz többet nem tudtam kipréselni magamból, majd a sötétség duplán lett úrrá rajtam, ezúttal az eszméletvesztéssel párosulva.


Akkor álmodtam először. Legalábbis olyat, melyet nem lehet elfelejteni az ébredés örvényébe lépve. Alámerültem ebben az álomvilágban. Kezdetben csak a virágok illatát éreztem, majd a sötétség kezdett eloszlani szemem elől. Eleinte csak homályos foltként tárult elém a nagyvilág, majd ahogy hirtelen minden kitisztult, megláttam egy rétet. Egy pipacsokkal zsúfolt mezőt, melyben testvéremmel, s anyámmal fogócskáztunk. Először én futottam előlük, majd miután utolértek, ők kezdtek el menekülni. Örömteljesen rohantam utánuk. Élveztem az életet. LÁTTAM őket. HALLOTTAM nevetésüket. Ám, mikor már kezdtem elfáradni, ők nem lassítottak. Kiálthattam utánuk, hogy várjatok! Ők csak nevettek. S közben egyre inkább távolodtak. Összeszedtem utolsó tartalékaimat, s még egyszer megpróbáltam utánuk iramodni, de hiába. Szép lassan eltűntek a messzeségben. Szemem köré könny gyülekezett. Nem sírok, gondoltam magamban. Erős leszek! Ám minden igyekezetem ellenére, ez a kissé visszatartott sós vízpatak utat tört csipáim közt, és szép lassan elhomályosította előttem a nap fényét, lassan sötétségbe vonva mindent.


Kiáltva ébredtem. Egy kéz puhaságát éreztem fejem alatt, „ANYA!" - volt az első gondolatom. De nem... Éreztem, hogy ez nem ő. „Nyugalom, kis árvaságom" - mondta. És én ezt már hallottam! Igaz, csak tompa suttogásként, de akkor is HALLOTTAM! Nem tudom, milyen lehetett anyu hangja, de biztos nem ilyen. És az illata... Mintha egy öreg pincéből jött volna elő ez a kedves asszony. Doh, és zöldségszag keveredett ruhája körül. És amúgy is... Még csak bőre tapintása sem volt anyuéhoz hasonlítható. Eltűnt minden selymessége és csak az ÉRDES BŐR volt, mindaz ami hozzámért. Arról nem is beszélve, hogy ez a nő hatalmas volt hozzá képest! Megijedtem. El akartam volna menekülni. Futni bele a semmibe, rohanni szülőm felé... De mindez csak vágyként tört a felszínre, hisz izmaim nem engedelmeskedhettek. A hölgy, talán látván félelmemet, szép lassan számhoz emelt egy kis üveget. Tej volt benne. Ránéztem, vagy legalábbis arra néztem, merre a mozdulatsort sejtettem, s a sötétség fátylán keresztül, mintha némi fény is átszűrődött volna. Még hetek kellettek ahhoz, hogy látásom kiteljesedjen, hallásom kiélesedjen, de egy idő után már láttam is és hallottam is. S mire ez az idő eljött, addigra már teljes voltam. „Látod, anci, csak várnod kellett volna! Látod? Én se vagyok többé korcs. Én is jó vagyok!"


Az volt életem második boldog pillanata. Az, melyben egy vadidegen nyújtotta kezét, hogy segítsen nekem. Nekem, egy akkor még félig vak, félig süket lelencnek.

Emma, így hívták az idős asszonyt, nevelt fel egészen addig, míg tejen kívül mást nem ehettem. Ő tanított meg járni is. Ő látta első, suta mozdulataimat. S az ő ölében hajthattam nyugovóra fejem, mikor elfáradtam. Azonban egy idő után ő is elhagyott! Nem is... Nem elhagyott! KIDOBOTT! Mint egy használt ruhát, úgy adott át másnak. Sírva magyarázta nekem, hogy nem tehet mást, nekem ez lesz a legjobb. Átölelt, mielőtt továbbadott volna egy kopasz, zord embernek. Hiába kapaszkodtam foggal, körömmel az én Emmámhoz, nem volt vita. Hiába sírtam, ordítottam, hogy én maradni akarok, mennem kellett. Láttam szemében a megtörtséget, s ugyanazt a fájdalmat, amit én is éreztem. „Nem volt választása" próbáltam nyugtatgatni magam. „NEM... VOLT... VÁLASZTÁSA!".


A férfi egy olyan helyre vitt, ahol velem egyidős árvákkal lehettem. Minden reggel együtt keltünk, együtt feküdtünk, és minden nap mások maradékán éltünk. Minden egyes nap a felnőttek felénk dobott ételcsonkjait kellett, hogy megegyük. Abból is csak keveset kaptunk. NAGYON KEVESET. A nagyok, mikor már nem bírták az éhezést, gyakran fogtak egy-egy patkányt, vagy egeret, és azzal csillapították éhségüket. Ezekből a rágcsálókból pedig akadt bőven azok közt a falak közt! Igazából nem voltak ezek olyan rossz napok. Nagyon sok barátra tettem szert. Mondjuk furcsa volt, hogy alkalmanként vagy új taggal bővült csapatunk, vagy pedig valamelyikünket kivitték a szobából. És akik kimentek, azokat soha többet nem láttuk viszont. Különböző teóriákat gyártottunk, hogy mi lehet eltűnésük oka, merre mehettek, s csak remélni tudtuk, hogy egy jobb helyre kerültek. Ettől függetlenül rettegtünk, hogy mi leszünk a következőek, kik kisétálnak ebből a szobából. Márpedig előbb-utóbb mindannyiunknak ki kellett OTT mennie.


Lassan lecserélődtek azok a tagok, kiket idekerülésemkor megismertem. Kezdtem érezni, hogy már én se maradhatok soká. Egyik nap odamentem a többiekhez, s meg is mondtam nekik, hogy hamarosan odébbállok. Megmutattam nekik, hogyan kell egerekre vadászni, s mi a legjobb módja az elfogyasztásuknak. Minden, az elődeim által összegyűjtött tudást átadtam nekik. S mikor legközelebb jöttek értünk, már magamtól mentem. Tudtam, hogy én leszek, kinek mennie kell. Nem is tévedtem. Én lettem a következő, akit kivittek azon a bizonyos ajtón.

Amint kiértünk, szemembe csapott a nap vakító fénye. Örültem ennek a kis szabadságnak. Végre nem egy komor szobában, fülledt levegőben kellett lennem. Mélyen szívtam magamba a friss levegő boldogító ízét, aromáját. S ekkor... Ekkor egy ismerős illat csapott arcomba. Hasonló volt anyuméhoz. Bár nem az övé volt, ez kétségtelen. De NAGYON hasonlított rá. Egy kislány közeledett felém. Rózsa, fű, s valami más ivódott virágmintás ruhájának rojtjai közé. Felém nyújtotta kezét, s én örömmel mentem hozzá. Szeme kéken, vidáman tündökölt, szőke tincsei csak úgy lobogtak a szélben. S a hangja? Ezernyi csengő gyönyörű szólamán mondta nekem:

- Te leszel az enyém! Te vagy a világon a legszebb kiscica. 




Ez volt életem harmadik legboldogabb pillanata.



Kép forrása