Balage - Mi Atyánk - (Csúcs)forgalom 14.rész

 

 

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved;

 

Reszkető kezekkel nyúlok be reverendám belső zsebébe. A sokak számára halált hozó cigis doboznak rutinszerűen pattintom fel a tetejét. Mintha csak engem utánozna, szinte vacogva rázkódik az ujjaim közé csippentett Pal Mal. Még az öngyújtó lángjának fénye is csak úgy táncol a vége körül. Hatalmas slukkot tolok le tüdőm kérges járataiba. Szemem egyenesen az égnek, a zuhogó esőnek szegezve tartom benn a gomolygó füstöt. Érzem, ahogy elernyed feszültségem, s egyik pillanatról a másikra kitör belőlem hosszú évek gyűlölete, megkönnyebbülése és hálája. Összeroskadok. Könnyeim az égi áldással keverednek. Guggolva temetem kezeim védelmi bástyái mögé arcomat és felzokogok.

Már jóideje, hogy elhagyott hitem. Soha nem is gondoltam volna, hogy még valaha is visszatér. Szemem már rég felnyílt. Ha csak a mai világban folyó vérengzést nézzük, melyek során ártatlanok millióit képesek lemészárolni, több ezren válnak erőszak áldozatává, és a híradóban nincs olyan nap, hogy ne az értelmetlen kegyetlenségé lenne a főszerep, már az is elég lenne az Úrban való kételkedéshez. Egy olyan Földön, ahol a szülő, vagy sokszor maga a diák verheti a tanárt, mert nem kapja meg a számára elegendő jegyet, ahol a sikkasztókat jutalmazzák, és maximum kényelmes háziőrizetbe dugják, és ahol a terrorizmus már nem egy ritka jelenség, ott Istennek nincs helye. Hogyan is őrizhetné meg bárki a vallását, mikor a papok sokasodó bűneitől, a gyermekek molesztálásától, a hirtelen eltűnő egyházi jövedelmektől és a belső hit-politikai harcoktól visszhangos maga az egyház is?

Szodoma és Gomorra vétkei mára már csak gyermeteg csínynek tűnnek. Kérdem én, csoda hogy hitem elhagyott? Miért nem csapott már rég le ránk is Ő a haragjával?

 

jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.

 

Az ember nap, mint nap látja az utcákon a csöveseket, a koldusokat, kiknek többsége nem is tehet jelenlegi helyzetéről. Több millióan vannak világszerte, akik állás nélküli létben próbálják túlélni napjaikat. Az utcán hatalmas plakátról néz rám most is egy kisírt szemű gyermek, teste csont és bőr szegénynek. Hogy hihettem volna egy olyan Istenben, mely engedi ezt a mérhetetlen szenvedést? Aki ahelyett, hogy a bűnösöket eltiporná, hagyja hogy az ártatlanok éhhalál küszöbén sorvadjanak csontvázakká? Aki nem segít azoknak, kiknek már a napi betevőre sem futja, és itt-ott elbújva, emberségüket már rég feladva várják a nagy kaszást?

 

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

 

 

Már egy ideje nem hiszek Őbenne. Felhagytam az imádkozással is. A miséket lecelebrálom, de annyi. Magamtól egy ideje már meg sem próbálok beszélni Vele. Beleuntam. Minek? Úgyse válaszol.

Éppen ezért ma reggel papi hivatásom felmondását fontolgatva indultam utamnak. Mintegy utolsó mentsvárként még egyszer kértem az Urat, hogy mutasson egy jelet, egy miniatűrnyi csodát, melybe belekapaszkodhatok. Csak annyit, hogy ne érezzem feleslegesnek az elmúlt húsz évet. Egy aprócska bizonyítékát annak, hogy nem a semmit éltettem oly sok éven át. Kértem, de nem vártam már rá semmilyen választ. És ekkor szavaim meghallgatásra találtak.

Uram, kérlek bocsáss meg, hogy kételkedtem!

 

és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

 

Szavaim meghallgatásra találtak, de előtte még megmérettettem. Reverendám alját kissé felemelve, a tócsákat kerülgetve jöttem ide, a buszmegálló felé, mikor fiatal lányok csoportja haladt el mellettem. Azok a hosszú combok, azok a bársonyos, tenyérbe illő keblek és a selymes hajkoronák fiatalként is majdhogynem letérítettek papi pályámról. Mindig is foglalkoztatott a gondolat, milyen lehet egy igazi nő ölében álomra hajtani fejem. Ezek a lányok kacéran, kalandokat elevenítettek fel egymásnak. Megszaporáztam lépteim, hogy még halljam randevúik miképp fúltak unalomba, vagy épp miként fordultak át... Hogy is mondjam... Az ő szavaikkal élve: „egetverő szeretkezésbe". Csodálkozva... Nem is... Inkább irigykedve hallgattam licitjeiket, hogy melyek voltak a legbizarrabb helyek, ahol valaha is együtt voltak aktuális kedvesükkel. Tíz perces sétámat beszínezte meséjük. Ám közvetlenül a megálló előtti sarkon egyikük megunta nem épp indiszkrét hallgatózásom és hátrafordult:

- Mi az atyám? Csak nem akar minket megváltani, vagy épp feloldozni, hogy ennyire a nyakunkban liheg? Bár lehet, hogy inkább csak a nyála csorog? Csak nem ezt szeretné?

Azzal felhúzta amúgy sem túl méretes szoknyáját és rám villantotta vadítóan piros bugyiját.

 

és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!

 

Leblokkoltam. Megálltam, és csak néztem, ahogy nevetve távolodik el eddigi „társaságom". Fél percig dermedten bámultam utánuk, magamban hivatásom feladását végleg eldöntve, majd újra a buszmegállónak vettem az irányt. Már messziről láttam, amint beért a 173-as. Kisebb tömeg vált le az addig elrejtett kutya környékéről. A leányzók is e tömeg közt voltak. Egy galamb feküdt törött nyakkal, vérben ázva az aszfalton. Nyíltak az ajtók és egy ifjú titán robbantott le a lépcsőkön. Nyomában egy olyan nő, akitől biztosan nem esnék még én se kísértésbe, majd a tömeg felszállt és a busz elindult. És ekkor megtörtént a csoda! Egyre halkuló kutyaugatással fűszerezett isteni csoda. Mintha csak Ő küldte volna le angyalát, hogy átadja üzenetét egyszerű, halandó fejemnek. Egyértelműbb nem is lehetett volna ennél! Mintha csak egy levelet küldött volna az alábbi szöveggel: Vagyok, létezem - és aláírásként az Úr neve szerepelne. Magától értetődő volt, hogy nekem szólt e jel.

Ugyanis ahogy eltűnt a busz a távolban, az addig az aszfalton fekvő, vérben ázó galamb szép lassan feltápászkodott. Meg mernék esküdni, hogy miután felkelt, egyenesen rám is nézett. Örökre beleégett tekintete az enyémbe. Végignéztem, ahogy elszállt felettem, s közben hálát adtam Istennek, hogy segített döntenem. Végre visszatért hitem és megköszöntem neki ezt a nem mindennapi csodát.

Hiszen csak Neki van hatalma és joga dönteni élet és halál között.

 

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

 

 

 

A csúcsforgalom saga előzményei és folytatásai