Az őz kimúlása - Moartea caprioarei

 

Nicolae Labiș

 

(Csata Ernő fordítása)

 

Az aszály megölt minden fuvallatot.

Elolvadt a nap és a földre csorgott.

Az ég lángoló maradt és pőre.

Csak iszapra lelnek a kutakban az őzek.

Az erdőkben gyakoriak a tüzek, a tüzek

Vadóc, ördögi táncokat ûznek.

 

Apámmal megyek a domboldali bokrosba,

Karcolnak a fenyők, szárazak és rosszak.

Elindítjuk ketten az őzvadászatot,

Az éhségvadászatot a Kárpátokban.

Döntöget a szomjúság. Egy erecske

Forr a kövön, mely a kútból szivárog.

Vállamban ver a halántékom. Egy idegen,

Hatalmas és nehéz bolygón járok.

 

Ott várakozunk, ahol még a források

Lágyabb hullámok húrjain zizzennek.

Mikor lenyugszik a nap s a hold pislákol,

Szomjukat oltani sorban idejönnek

Egymást követve az őztehenek.

 

Szólok apámnak, hogy szomjazom s inti hallgassak.

Milyen átlátszóan ringsz, szédítő víz!

Szomjammal kötődök a lényhez, mely elvész

Egy órában, mit törvény és hagyomány rögzít.

 

Fonnyadt zizegéssel sóhajt a völgy.

A mindenségben, mily rémítő este lebeg!

A láthatár vérzik s a mellem piros, mintha

Ide törültem volna meg a véres kezemet.

 

Mint oltáron, harasztok égése lila lángeső,

S köztük a megdöbbent csillagok pislognak.

Jaj, mennyire szeretném, hogy ne jöjj, hogy ne jöjj,

Erdőm gyönyörû feláldozottja!

 

Szökdelve jön és megáll,

Körülnéz némi félelemmel,

És vékony orrcimpái borzolják a vizet

Körökben, rezes lebegéssel.

Nedves szemeiben valami homály fénylett,

Tudtam, hogy kimúlik és fog neki fájni.

Úgy tûnt, hogy egy mítoszt újra átélek

A lánnyal, aki őzsutává válik.

Fentről a sápadt hold megvilágít

Meleg bundáján egy fonnyadt cseresznyevirágot.

Jaj, szívem mit először annyira áhít,

Hogy apám puskája ne találjon!

 

De a völgyek visszhangoztak. Térdre esve,

Felemelte fejét, megrázta a csillagokra,

Majd leejtette, gerjesztve a vízen

Múló, fekete gyöngyrajokat.

Az ágak közül egy kék madár röppent fel,

S az őz élete elszállt szelíden,

Sikollyal, késő égtájak felé, mint madarak ősszel,

Mikor szürkén és üresen hagyják itt a fészkeiket.

Odamentem botladozva és lecsuktam

Homályos szemeit, melyeket szarvakkal védett búsan,

És némán, sápadtan riadtam fel, mikor apám

Boldogan kiáltott felém: - Van húsunk!

Szólok apámnak, hogy szomjazom s inti igyak.

Milyen zavarosan ringsz, te szédítő víz!

Szomjammal kötődök a lényhez, mely elveszett

Egy órában, mit törvény és hagyomány rögzít...

De a törvény üres és idegen nekünk,

Mikor az élet alig szusszan bennünk,

A hagyomány és sajnálat is üresnek hangzik,

Amikor éhes húgom beteg és haldoklik.

Egyik csövén apám puskája még füstöl.

Jaj, szél nélkül menekül a lomb tömegestől!

Apám félelmetes tüzet rakott.

Jaj, az erdő mennyire megváltozott!

A füvekből, tudtom nélkül, kezembe maradt

Egy ezüstösen csilingelő kányaharang...

Apám a nyárson a körmeivel kiveszi

Az őzsuta szívét és belső részeit.

Mi van szív? Éhes vagyok! Élni szeretnék, és akarnám...

Hogy te nekem megbocsáss, te, szûz, őzsutám!

Álmos vagyok. Mily magas a tûz! S az erdő oly messze!

Sírok! Mit gondol apám? Eszek és sírok. Eszek!

 

 

 

            Nicolae Labiș

Moartea căprioarei

Seceta a ucis orice boare de vânt. 
Soarele s-a topit și a curs pe pământ. 
A rămas cerul fierbinte și gol. 
Ciuturile scot din fântână nămol. 
Peste păduri tot mai des focuri, focuri
Dansează sălbatice, satanice jocuri. 

Mă iau după tata la deal printre târșuri, 
Și brazii mă zgârie, răi și uscați. 
Pornim amândoi vânătoarea de capre, 
Vânătoarea foametei în munții Carpați. 
Setea mă năruie. Fierbe pe piatră
Firul de apă prelins din cișmea. 
Tâmpla apasă pe umăr. Pășesc ca pe-o altă
Planetă, imensă, străină și grea. 

Așteptăm într-un loc unde încă mai sună, 
Din strunele undelor line, izvoarele. 
Când va scăpăta soarele, când va licări luna, 
Aici vor veni în șirag să se-adape
Una câte una căprioarele. 
Spun tatii că mi-i sete și-mi face semn să tac. 
Amețitoare apă, ce limpede te clatini! 
Mă simt legat prin sete de vietatea care va muri
La ceas oprit de lege și de datini. 

Ca pe-un altar ard ferigi cu flăcări vineții, 
Și stelele uimite clipiră printre ele. 
Vai, cum aș vrea să nu mai vii, să nu mai vii, 
Frumoasă jertfă a pădurii mele! 

Ea s-arătă săltând și se opri
Privind în jur c-un fel de teamă, 
Și nările-i subțiri înfiorară apa
Cu cercuri lunecoase de aramă. 

Sticlea în ochii-i umezi ceva nelămurit, 
Știam că va muri și c-o s-o doară. 
Mi se părea că retrăiesc un mit
Cu fata prefăcută-n căprioară. 
De sus, lumina palidă, lunară, 
Cernea pe blana-i caldă flori stinse de cireș. 
Vai, cum doream ca pentru-ntâia oară
Bătaia puștii tatii să dea greș! 

Spun tatii că mi-i sete și-mi face semn să beau. 
Amețitoare apă, ce-ntunecat te clatini! 
Mă simt legat prin sete de vietatea care a murit
La ceas oprit de lege și de datini... 
Dar legea ni-i deșartă și străină
Când viața-n noi cu greu se mai anină, 
Iar datina și mila sunt deșarte, 
Când soru-mea-i flămândă, bolnavă și pe moarte. 

Pe-o nară pușca tatii scoate fum. 
Vai fără vânt aleargă frunzarele duium! 
Înalță tata foc înfricoșat. 
Vai, cât de mult pădurea s-a schimbat! 
Din ierburi prind în mâini fără să știu
Un clopoțel cu clinchet argintiu... 
De pe frigare tata scoate-n unghii
Inima căprioarei și rărunchii. 

Ce-i inimă? Mi-i foame! Vreau să trăiesc, și-aș vrea... 
Tu, iartă-mă, fecioară - tu, căprioara mea! 
Mi-i somn. Ce nalt îi focul! Și codrul, ce adânc! 
Plâng. Ce gândește tata? Mănânc șï plâng. Mănânc!



 

A kép forrása