Asszonyok V. (2/1)

 

Fényes csóvát vonva maga után, meghal egy csillag. A nő tekintete végig követi a zuhanó égi testet, mígnem egyszer hirtelen felgyorsulva eltűnik az a horizonton túl. Ez is elbukott, gondolja, közben letörli könnyeit. Milyen szépen látszik a világmindenség kereksége, ívében erre-arra cikáznak a haldokló napok. Aprócska porszemek, gondolja magában Kata, miközben végigsimítja ősz hajkoronáját. Fiatal korában sohasem hagyta válltól lejjebb nőni dús világosbarna haját, s most, hogy érzi, már nincsen mit veszítenie, hagyja, hogy a természet tegye a dolgát, nem vágatja le, s már nem is festeti be. Ajka sarkában még ép az a gödröcske, ami báját adta fiatalabb korában. Bizonyítékként szolgál az általánosítás ellen, hisz mutatóssága annak ellenére sem csappant, hogy jócskán túllépte azt a bizonyos kort, amire azt mondják, hervadóban a rózsa. Mi lehet az oka újra és újra megújhodni képes szépségének... ki tudja, talán ilyen szerencsés örökséget hordoz sejtjeiben. Pedig mennyi kín, szenvedés húzódik az elmúlt hat évtizede mögött. Ő és az édesanyja egy fedél alatt. Imádott férje éles kardként csorbította volna annak nemessé edzett acél természetét oly sokszor, sikertelenül. Az idős asszony sziklaszilárdan áll a család fölött, s ő ennek az akaratos, erős asszonynak árnyékában tengeti kicsinyre szabott, törékeny életét. Férje sem volt mindég ilyen alázatos. Volt, hogy annyira helybenhagyta a két nőt, hogy a rendőröknek kellett elvinniük, különben tragédiába torkollott volna az eset. Leülte. Felesége rendre látogatta, hordta be neki a túlélőcsomagot még a börtönbe is. Nem hagyták el egymást egyetlen percre sem, ha csak lélekben is, de még ott is együtt voltak. A kiszolgáltatottság, a betegség árnyéka kísérte ennek az asszonynak életét már gyermekkorától fogva. A Szabin cseppek hiánya rányomta bélyegét mindkét lábára. Lelkében égő parázsként viselte nyomát, alabástrom szobornak is beillő teste nyomorék lábakban végződött. Férje mégsem a fogyatékost látta benne, hanem a nőt. Az imádott asszonyt, akit bánt az anyja, akit meg kellene védeni mindentől és mindenkitől. Így gyereket is csak később vállaltak, féltette a szüléstől, annak következményeitől. Leginkább persze mindég az anyós festett nagyobb viharfelhőt életük egére. Még akkor sem változott meg, amikor az a drága aprócska lény megérkezett. Még jobban félrevonult a saját világába. De a szája, az nem csendesedett meg. Ugyanúgy ugráltatta lányát, mint annak előtte. A fiatalok élete mégis megváltozott, mert attól a naptól kezdve már nem érdekelte őket a mama kísérteties viselkedése.

Katus néni a belső szobában lakott, ők meg a külsőt, a kisebbiket vették birtokba még aznap, amikor végre kiutalták részükre ezt a két szobás, konyhás, komfort nélküli külvárosi második emeleti lakást. A mama azonnal a belsőt sajátította ki magának, anélkül kezdte el kicsomagolni tetemes kacatjait, hogy előtte megbeszélték volna. A pici lány már ott rúg-kapált anyja hasában, hárman kell majd osztozni az apró szobán, a mama mégsem volt tekintettel rá, csak a maga kényelmét nézte. Elvégre ő már nyugdíjas, neki kell a békesség, nehogy felébressze a vő munkába menet reggelente.

- Na meg a gyerek, ugye! - rikácsolta egyik vitájuk során. - Annak éjjel is enni kell majd adni, pelenkázni, füröszteni... Lesz járkálás, lófrálás állandóan, én már öreg vagyok efféle ingerekhez...

Mint mindég, Kata ezt is megértette, nem szállt vitába anyjával. Csak Árpit idegesítette a vén szipirtyó jelenléte egyre jobban.

- Mi lenne, ha kivennénk neki egy albérleti szobát, míg pici a baba? - kérdezte óvatosan nejét.

- Szó sem lehet róla - rázta fejét Kata. - Belehalna.

- Mi fogunk belehalni - sopánkodott a férj. Lassan kitavaszodott, megérkezett a kislányuk, Petra. Attól a naptól az ifjú apát egyáltalán nem érdekelte már anyósa. Annyira mindegy volt, ki melyik szobában lakik, tán még örült is annak, hogy nincsen annyit láb alatt, mint korábban tette. A gyermek érkezését követően Katus néni még az ajtót is magára zárta, nem tudta elviselni az apróság közeledését. Kiszolgáltatta magát, egyre sűrűbben színlelt minden féle betegséget, mígnem egyszer tényleg megbetegedett, de akkor már nem hittek neki. Legyintett még lánya is, unokája is csak mosolygott a már megszokott nagymamai bohóckodáson, így napokig feküdt az ágyban magatehetetlen. A sors iróniája, hogy végül a vő vette észre, hogy bizony a mama most nem szimulál, így mentőt hívatott hozzá. Attól a naptól visszanyerte eredeti helyét a családban, béna, magatehetetlen zsarnokként ugráltatta őket napi 24 órában. Petra hamarosan felnőtt nő lett, s a maga útját járva elköltözött a szülői otthonból. Így ismételten visszaállt a rend, a mama a nagyszobában magában, a fiatalok a kisszobában. Még akkor sem engedte az unoka bent alvását, amikor egy alkalommal az annyira szépen könyörgött neki, hogy csak addig legalább, míg talál magának valami albérletet.

- Nagymama! Kérlek... - kuncsorogta - jön hozzám egy barátom, csak azt engedd meg, hogy az ágyad lábánál lévő kishencseren aludjam, mert ciki lenne, ha rájönne az igazságra, hogy anyuék mellett nőttem fel azon a keskeny kanapén.

- Eszem ágában sincsen! Ha kellesz, így is kellesz.

- De nagymama! Mi tett téged ilyen kegyetlenné? Miért haragszol ennyire ránk? - csapta rá a szobaajtót az idős nőre. Még aznap talált magának albérletet. Árpit nagyon megviselte lánya különköltözése, de már megtanult hallgatni, elvégre nagy árat fizetett azért, hogy élete szerelmével együtt maradhasson.

Talán mindezeket eleveníti fel Kata, ahogyan kezével simogatva követi azt a hullócsillagot. Árpi érti, nem szól, csak hátulról karolja át imádott asszonyát.

- Ne sírj - vigasztalja nejét - meggyógyul a mama, meglásd.

- Most nem - tör fel belőle elemi erővel a kétségbeesés - azt mondta a doktor úr, órái vannak már csak. Annyira szeretnék mellette lenni, fogni a kezét, de nem hagyja.

- Ha becsukod a szemed, akkor érezni fogod bőrének illatát, képzeletben a kezedben tarthatod kezét. Makacs asszony, nem akarja, hogy gyengének lásd.

- Pedig tudja, hogy most el fog menni, mégis kizavart.

- Nem hinném, hogy felfogná. Már csak ösztönösen cselekszik.

- Mi lesz a szobájával?

- Mivel?! - csodálkozik el Árpi.

- Mi lesz azzal az ostoba nagyszobával, ha kiürül? Mindég hallani fogom benne a nyöszörgését.

 

 

 

 

Folyt. köv... (03.11-től)