Asszonyok IV. (2/1)

 

Karácsony előtt két nappal szokott sütni. Most sem tér el hagyományaitól. Feltűri kopottas pulóverének ujját, nekilát. Beleönti a lisztet a vajlingba. Csak úgy, kézzel méri, már tapasztalatból ismeri markának súlyát. Édesanyja írott receptje előtte, imitt-amott megfolyt a papíron a tinta. Évente egyszer veszi elő. Van, hogy rácseppen a frissen feltört tojásfehérje. Valamikor, még tintával írták azt. Írták? Karmolták tollheggyel, pennával. Hatalmas az értéke, aki azt diktálta anno, már nem süt belőle. Édesanyja az ágyból dirigálja, bár nem igazán érthetők a szavak, amiket gagyarász. Mégis úgy tesz, mintha értené. Bólint néha egyet, odanéz, int neki, hogy érti. Tudja, az idős asszony az ágyban olyanforma, akár egy gyermek. A hatalmas dunna teljesen eltakarja. Az ágy támlája még az elmúlt század elejét idézi, pedig ej, de eljárt az idő felette...

- Tudom anyuka... Igazad van anyuka...- mondja, és gyömöszöli a tésztát hatalmas elhatározással. A mama igazít egyet fejét eltakaró kendőjén, egészen lecsúszik a mozdulat következtében szemére.

- Jaj, anyám! - sopánkodik, s gyorsan beletörli tésztás kezét a durva háziszőttes konyhakendőbe. Megigazgatja, majd elkacagja magát:

- Na, most jól nézünk ki... csupa lisztes lettél... - s cuppant is egyet annak homlokára. Boldog lesz tőle, furcsa nyekergésszerű hanggal jelzi köszönetét, örül a babusgatásnak, kacagna, de már az sem egyszerű mutatvány. Ráborul a fiatalabbik, van már ő is legalább ötven, de emellett a beteg öregasszony mellett, fiatalnak tűnik!?

¬ Anyuka! Most begyúrom a süteményt, utána felöltözünk. Bulizunk egy hatalmasat. Jó?

- Hó...ó...l? - nyögdécsel nagy nehézségek árán a mama.

- Felöltözünk anyám. Elviszlek sétálni. No? Ugye milyen jó lesz?

- Ho...o...l - mondja ki tágra nyílt szemmel még egyszer. De erre már majd csak visít örömében az asszony, s össze-vissza csókolja az anyját. Visszatér a tésztához, még nagyobb kedvvel döngöli azt, majd két-három hatalmas csapkodással bezárja a dagasztás folyamatát - Na! Tessék! - s azzal egy hatalmas kendőszerűséggel betakarja az edényt.

- Anyuka! Elviszlek templomba - mondja mosolyogva, mire az öregasszony még nagyobb erőfeszítéseket tesz valami furcsa szó kimondására. Hiába tátong, próbálja kipréselni a hangot, csücsöríti ajkát. Nem megy, valami összevisszaság hagyja el torkát, amin maga is elképed. Sírni kezd.

- Semmi baj, édes - törli le könnyeit, majd előveszi az aprócska lavórt, olyat, mint amilyet a kórházakban használnak, s a benne lévő szivaccsal letörli a mama arcát, kézfejét, gondosan a nyaka környékét. Majd leveszi róla a hatalmas takarót, s felhúzza hálóingét. Alatta pulóver, póló, atléta, hosszúszárú bugyi, rendes bugyi, cérnaharisnya gumival rögzítve csont-sovány térde fölött. Megtörli minden hajlatát, majd előveszi a tiszta ruhát, frissen vasalt illata elárasztja a szegényes konyhát. Nem lehet nagyobb az egész 3 x 3 méternél, de benne a csikós spór, a zöld színű régi nagy ágytámlás ágy, két hokedli, középen az asztal. A sparhelt mellett közvetlen egy zöld kredenc, ajtaja félig leszakadva. Mit számít az? Itt már rég átvette mindennek a helyét a pusztulás.

- Ne aggódj, van miből sütni. Adott az ángyom egy kis diót. Mák termet az idén bőven. ... Igen mama, ne erőlködj, zsír is van, a gyerek múlt héten vágott disznót, adott az szépen főznivalót. Most van minden... ne aggódj lelkem, ne erőltesd a hangszáladat - oly bájos, ahogyan ráborul az anyjára... Valamikor különösen szemrevaló teremtés lehetett, nyoma ott leng még körülötte. Van benne valami különös dolog, annyira megnyerő látvány. A tekintetéből árad a jóindulat, a szeretet. A beteg, béna öregasszony szeme környéke csupa ránc, az egyik pirosan virít, fél arca bedagadva, a bénulás eltorzította azt. De az épen maradt, akár a lányáé, mosolyog, sugárzik belőle a jóindulat.

- Még megríkatsz! - babusgatja a frissen öltöztetett beteget - na, most futás, kiszalad a tészta az udvar középére...- kacagja el mondatát. Mily szép, amikor megvillan hibátlan fogsora, ha picit összeszedné magát, egészen biztos megfordulnának még utána is az utcán. De ő sohasem tenne ilyet, fiatalabb korában sem festette ki magát egyszer sem. Egyszerű, kedves teremtés. Egyedül nevelte fiát, férje még akkor halt meg, amikor pár hónapos volt a csecsemője. Baleset. Belehajtott egy villanyoszlopba. Sokáig beszélték a rosszakarók, hogy öngyilkos lett. Összevesztek, kitette a szűrét, azért ment bele. Pedig dehogy... Ittas volt, igyekezett volna haza egy munkahelyi rendezvényről. Nagy kísértő volt az ital, ritkán tudott neki ellenállni. Egyedül maradtak, kiszolgáltatottan. Az asszony szerényen, tisztességgel nevelte gyermekét, kijárta a nemzetvédelmi főiskolát. Készül külszolgálatra, nősülne. Kellene a pénz, a lány sem gazdagabb nálánál. Az albérlet a városban mindenüket felemészti. Fiatal tisztként alkalmasnak találták, ünnepek után útra kell. Vett egy malacot, az anyósjelölt felnevelte nekik, legalább a kamra nem marad üresen. Igaz, a fizetését megadják akkor is, de azt nem veheti fel más a bankból, majd csak ő. Vagyis egy ideig a kislány jövedelem nélkül marad. Munkája hónapok óta nincsen. Hazaköltözik szüleihez.

Az asszonynak sincsen munkája, nem lehet. Amióta az anyja lebénult, el sem mozdult mellőle. Hogyan is tehetné? Ebben a családban nem elfekvőben pihennek meg az öregek. Ez nem kérdés, ha kell, hát éheznek. Együtt éheznek. A gyerek nem hagyja, küldi az apanázst, az állam is ad némi segítséget hozzá. Ahhoz nem elég, hogy jóllakjanak, de ahhoz igen, hogy éhen ne haljanak. Az anyatárs is sűrűn adakozik, hol egy tyúkot, hol tésztához való lisztet, tojást küld a cserekosárban. Miért cserekosár? Hát mert a buszon abban megy a sok háztáji a városba, hazafelé kis körutat tesz, s hol az egyik mama, hol a másik pakolja azt teli. Megy abban minden, még túró és tejföl is, nehogy hiányt szenvedjenek a fiatalok abban a fránya albérletben. Ócska kis lyuk, de másra nem telik. Boldogok benne.

- Na, anyám! - most betöltöm a tésztát, és kisütöm, utána megyünk körútra...

S ahogy mondja, teszi is a dolgát. Egymás után tölti a felszabdalt tésztát. Tekeri a tekercseket, közben ránéz anyjára, mosolyog. Oly gyors a keze, még alig kezdett neki, s már készen az első tepsire való, csúsztatja be a sütőbe. Folytatja a többivel is sorban.

- Mit gondolsz? Elég lesz? Tíz diós és kilenc mákos... - s mintha kapott volna rá választ, hümmög magában egy sort. Gyors iramban beviszi a nagy házba, a nagyszobába, ahová nem járnak ők maguk még aludni sem. Édesanyjával alszik a kisszobában, ami a felsőház egyik tiszta szobája. Reggelente lecipeli a béna asszonyt magához, s estére, mikor jól bemelegszik a fenti helyiség, beemeli a tolószékbe, amit úgy kaptak kölcsön az egyik falubéli embertől. Hatalmas szolgálatot tesz, így magával tudja tologatni a beteget mindenfelé, amerre csak megy. Együtt vásárolnak, eddig nem volt gond, de két napja leesett a hó. Előveszi a gyerek rég elfeledett szánkóját.

Szépen bebugyolálja az idős asszonyt, ölbe cipeli ki. Gondosan beleteszi, majd betakarja több pléddel, végül még egy báránybőrrel is, amit még apjától örökölt, aki juhász volt. Valamikor subaként szolgált, mostanra elmúlt az ideje, hát elvágta két darabba. Az egyik díszíti a nagy ágyat, a másik a kis fotelt. Most épp jó szolgálatot tesznek, a kicsi kerül a mama alá, a nagy a takarók fölött vigyázza a testét, meg ne fázzon magatehetetlenségben.

- Alaposan bereccsentett az öreg december! - mondja anyjának, miközben befejezi a takargatási ceremóniát, majd visszamegy, s magára ölti kabátját. A szekrényből elővett ünneplőcsizmát is magára cibálja, összement az évek folyamán, összeszáradt. Csak ritkán viseli, ha templomba mennek.

- Ö-ö..ö... - próbálkozik az idős beteg, de nem sok sikerrel.

- Igen anyuka. Karácsony van, megyünk templomba, utána meglátod, megjön az angyalka - s azzal megrántja a szánkó madzagját, elindulnak a sétára. Még csak délután négy körül jár az idő, de már jócskán besötétedett. Hamar száll le az éj leple, ilyenkor ünnep a táj. Szinte semmit sem kell erőlködni, úgy siklik az öreg szánkó, mint hajdanán, csak a csomag változott rajta. Valamikor ezen vitte gyerekét óvodába, s most egy másfajta teher ül azon. Élvezi a hó csikorgását, figyeli lányának kecses ringását. Majd nyögdécselni kezd. Valamit nagyon mondana, de minél jobban akarja, annál kevésbé sikeredik.

- Mi baj van? - kérdi lánya kétségbeesve, mert az öregasszony idegesen hadonászik jobb kezével, ami éppen maradt. Letépi a takarókat, állna fel, de nem bír - nyugi anyuka... nyugi. Mindjárt ott vagyunk. Mi a baj drága? - kérdi apró simogatások közepette. A mama csak hadonászik, s ő csak nem érti furcsa viselkedését. Betakarja, magához öleli, végre megnyugszik, s már siklanak is tovább. Furcsa sárga csíkot von a szánkó maga után. Megáll a templom előtt, ölbe veszi az anyját. Ekkor válik nyilvánvalóvá miért is hadonászott az annyira... Már nem tud mit tenni, még alaposabban betakarja, majd bemegy egymaga a templomba. Letérdel az egyik szent elé, elmondja imádságát, majd kimegy, megrántva a szánt megindul hazafelé.

 

Második rész... (03.04-től)