Anyáink földje (1.)

 

Szerelemgyerek vagyok. Persze nem egészen úgy, ahogy azt mindenki más gondolná. Anyám és apám a mai napig házasok. Ami miatt mégis ezt vallom magamról, az az aprócska tény, hogy nem kellene, hogy azok legyenek. Anyám másnak volt odaígérve. Ő viszont a 17 évesek lobbanékony és lázadó természetéhez híven úgy döntött, inkább apámat választja. A jólnevelt, szemüveges, de jóképű villanyszerelőt. Hirtelen fellobbanó bútorgyári szerelmük eredménye, anyám kitagadása, mindennemű családi vagyontól való eltiltása, és egy szülői jókívánság, melynek értelmében, apámnak vájják ki a hollók a szemét. Hosszútávon én, meg a húgom.
Hát így vagyunk mi. A nagyszüleimmel sosem találkoztam, ahogy anyám és apám sem látta őket többé az ominózus december után, amikor már jóval az esküvő után, anyámék békülési kísérlet gyanánt egy malacot vittek ajándékba. A malacot köszönték szépen, megtartják, de anyáméknak nincs mit keresniük a kapun belül, máskülönben rájuk uszítják a kutyákat. Arról, hogy anyám kinek a felesége kellett volna, hogy legyen csak nagyon keveset tudni. Saját bevallása szerint már ő maga sem emlékszik tisztán az illetőre, aki azonban, ha anyám néhanap elejett történetmorzsáinak hihetünk, hetente többször is tiszteletét tette a szülői házban.
Természetesen csakis azután, hogy a kis Anna úgy ahogy, de nővé cseperedett. Ami úgy 14-15 éves korától számítandó. Az anyám számára kinézett parti egy nála majd 20 évvel idősebb mészáros személyében jelent meg olykor a családi háznál, apró kedvességekkel halmozva el anyámat és annak szüleit, néhány szál füstölt kolbász, vagy fél kiló jó húsos szalonna képében. Sosem látott nagyszüleim választása a korabeli gazdasági helyzetet tekintve, nagyon is megfontoltnak mondható, hiszen egy jól dolgozó, keresett mészáros oldalán az ember lányának mindig lesz mit ennie, s így az ember lányának szülei is részesülhetnek olykor egy kis csurranó-cseppenő májashurkavégből.

Valójában sokáig nem gondoltam bele, mit is jelenthet anyám számára ez a teljesen új világ, amibe házassaga után belekerült. Miután szülei a szó legszorosabb értelmében elűzték a családi háztól, apámékhoz költözött, be a városba. A sokszobás családi ház, gyerekkorom nyarainak állandó játszó- és búvóhelye, az akkor még hatalmasnak tűnő hátsókert a ribizlibokrokkal és almafákkal igazi ősparadicsomként maradt meg emlékeimben. Anyám, aki neveltetése és a szülői szigor révén a kemény fizikai munkához és a földeken való dolgozáshoz volt szokva, nehezen viselte az ezzel a megváltozott életformával járó következményeket. Természete és őseinek buzgó, állandóan munkálkodó és alkudozó vére szinte megalvadt a városi élet másfajta sodrásában. Bár a ház mögötti kert, és apám szüleinek aprócska, városszéli kaszálója személyében gondos és szorgos ápolóra talált, anyámat egyre jobban nyomasztotta a város poros, leaszfaltozott polgári nyüzsgése. Ha már nagyon nem bírta tovább elviselni, meggyőzte apámat, kiránduljanak egyet a közeli erdőben, ahol nyárközben és ősszel rengeteg hasznos eltevésre, szárításra használható gombát, füvet, bogyót lehetett találni. Apám pedig, aki megértette, és elfogadta anyám vérének másfajta lüktetését, szívesen tett eleget kérésének.
Hát így történt, hogy mi magunk is, a húgom meg én, már egészen fiatal korunktól nagy szakértőivé váltunk az általunk csak mezei boszorkányságnak nevezett gyűjtögetésnek. A gombák, füvek és bogyók illata, íze, az erdők és hegyek megnyugtató másfajta levegője és világa úgy fonódott bele akkor még csak alig formálódó természetünkbe, hogy észre sem vettük. Születésünk után ezek a közös kirándulások jelentették a szabadság és a tanulás egy másfajta, sokak számára csak alig ismert szintjét, ahol mi magunk is, engedve az anyai vér ősi hívásának, nem csak otthon, de biztonságban éreztük magunkat. Úgy éreztük, ezzel olyan tudás birtokába jutottunk, mely csak keveseknek adatott meg.

 

 

 

 

Kép forrása