Answer: Liszt - Szárnyalás pirkadata

 

"Szólam fogant az anyaméhben,

ébren álmodó zenének magzata,

sarja e világnak, a jövendő dallama,

hallja mindenki, a zenéért születtem,

lettem, s leszek égi hangzások karnagya."

 

1820. szeptember

 

A szürkésfehér ház ablakain játszottak a fények, ahogy az előtte magasodó fák árnyai rávetültek. Kétkerekű bricska állt meg csikorogva a bejárat előtt. Liszt Ádám gazdatiszt ugrott le a bakról, és a kitárt ajtó felé tekintgetett, ahonnan az időnként erőre kapó szellő zongoramuzsikát hozott magával. Elmosolyodott, miközben összeütötte néhányszor a csizmáit, hogy a fehéres, finom port leverje róluk. Zeneértő füleinek kincs volt a dallam hangzása, hiszen maga is gyakran koptatta csellója húrjain  a vonóját.

Amint belépett a tágas előtérbe, a felerősödő hangok felé fordult.

  - Franzi - próbált hangosan szólni a fiának - ez milyen darab, amit játszol?

A kisfiú abbahagyta és az apjára nézett, de látszott a szemein, hogy legbelül tovább folytatja. Vékony, hosszú kis ujjaival a kottára mutatott.

  - Én írtam tegnap apa - válaszolta még mindig átszellemülten - tetszik neked?

Amint ezt kérdezte, leugrott a székről, amely teljesen fel volt tekerve, másképp nem érte volna el billentyűket. Így azonban a lábpedálok használata vált kissé nehézkessé, ezért azután hol ülve, hol állva próbálgatta kibontakozó tehetségét. Amikor állt, olyankor úgy megnyúlt a vékony kis teste, akár a fa törzsén felfelé vizslató macskáé.

Odaszaladt az apjához, és a nyakába csimpaszkodott.

  - Hogy érzed magad kisfiam? - nézett a gyerekre fürkészően - Dr Einhart azt mondta, csak óvatosan még az erős megterhelésekkel.

  - Ó már jól vagyok, hidd el! - lapozott egyet a kis füzetben, aztán újra játszani kezdett.

 

Ádám miközben figyelte fiát, eszébe ötlött, nem is olyan régen majdnem elveszítette. A kis Franzit egy éve ismeretlen kór támadta meg, sokáig nyomta az ágyat. Nem evett, teljesen lefogyott, folyamatos lázzal küszködött, az orvos tapintatos óvatossággal felkészítette Anna feleségét és őt a legrosszabbra, a gyermek valószínűleg meg fog halni. Több napi gyötrődés után elment a koporsókészítőhöz, megrendelte a kis ládát. Miközben hazafelé hajtott, majdhogynem az árokba fordult kocsistól, lovastól, mert nem látott patakzó könnyei miatt.

Aztán a fiú - csodával határos módon - amilyen gyorsan beteg lett, olyan hamar felépült. Az édesanyja miközben hálát adott a mindenhatónak, azt mondta:

  - Tudom, érzem, meglátod Ádám, a jóslat be fog válni.

Áldott állapota idején egy cigányasszony megjövendölte Annának, fia fog születni, akire nagy elismeréssel tekint majd a világ hosszú élete során.

 

Odalépett a barnán fénylő hangszer mellé, és tenyerével lefogta Franzi gyorsan mozgó, apró kézfejét.

  - Tegnap Rohner iskolamester említette, hogy elmaradt egy leckéd, megcsináltad már? - szemük összetalálkozott, és látta a gyermek tekintetében a türelmetlenséget.

  - Megyek már, csak ezt egy kicsit... - könyörgött, kiszabadítva az  ujjait.

Ádám bólintott.

Amikor játszani látta a fiát, mindig  csodálat és  büszkeség töltötte el a szívét.

Istenem, hat éves sem volt még, de már a csellókottáim között lapozgatott - merengett - visszaénekelt fejből egy versenyművet, amit eljátszottam neki.

Csináltatott egy zongorát Johann Schanz mesternél Bécsben a kis Franzi méreteihez, aki szaporán ütögette a rövidített billentyűket, ő pedig tanította, ameddig és amire saját képességei engedték. Időnként elvitte magával a vásárba, ahol cigány vándormuzsikusok játszottak, a fiú, mint a kiszáradt szivacs, szívta fel magába a dallamokat. Nehezen elégítette ki bármi is azt az olthatatlan muzikális tudásvágyat, amely belészorult. Rendkívüli módon fejlődött a zongorajátéka, a klimpírozás hamar átváltott művészi szintű előadásba. Komponálni kezdett, valójában előbb tanulta meg a kottázást, mint az írás-olvasás tudományát.

Liszt Ádám a maga zeneértésével pontosan felmérte, hogy az apró muzsikuspalánta kivételes tehetség, és ez tudata mélyén aggasztotta is. Azt látta, hogy a fiú erőnléte nincs arányban akarni vágyásával, de azt is tudta, nem létezik olyan erő, amely megállíthatná.

 

- Jövő hónapban Sopronba utazunk az első koncertedre - szólt, kihasználva a pillanatnyi csendet, kezét a gyerek vállára téve - de nem szeretném, hogy bármi az egészséged, vagy iskolai előmeneteled rovására menne. Megígéred?

Franz helyeslően bólintott, miközben fehér ingecskéjét igazgatta.

Apja megkérdezte:

  - Ferdinand Ries darabját  fogod játszani, ugye?

A fiú odanyújtotta felé a kottát.

  - Igen, az Esz-dúr zongoraversenyt, már fejből tudom. Ma is kétszer  eljátszottam, ahogyan minden nap.

Én kilenc évesen, mint most ő, csak nyekergetni tudtam a húrokat a gordonkámon - gondolta, miközben letette a tartóra a partitúrát, majd így folytatta - Ja, Stefanis atya Isten áldását küldi. Nagyon tetszett neki a játékod, amellyel mindenkit megleptél az iskolai nyitóünnepségen.

 

                                                                      **

 

1820. október

 

A soproni kaszinó zsúfolásig megtelt, úgy zsongott akár egy méhkas. Valamennyien Franz Lisztre, a csodagyerekre voltak kíváncsiak. Hirtelen csend lett, megjelent a törékeny kisfiú, kezét a mellére téve meghajolt, majd magabiztosan leült a zongora mögé. Villant a karmesteri pálca, és azután elkezdődött a csoda. Az apró gyerekember és a zenekar összefonódott,  ez az áhítat megtette a magáét. Futamok szőtték át a szárnyalást, a virtuozitás kinyílt, felemelkedett, magával ragadva az ottlévők sokaságát.

Amikor a darab véget ért, a  hallgatóság minden képzeletet felülmúló ovációval, a zenekar tagjai pedig kitörő lelkesedéssel üdvözölték a virtuóz fiút, aki boldog ragyogással ment a színfalak mögé. A harmadik visszatapsolást követően egy ismeretlen, őszes férfi közeledett az oldalbejárón hozzájuk. Odakinn még mindig zúgott a szűnni nem akaró taps.

  - Hát te vagy az a híres zenei tálentum, a jövő óriása - kacsintott a frakkos cvikkeres úr a gyerekre. - Ön nyilván a tisztelt apja - nézett Ádámra - ha nem tévedek. Valóban kivételes tudással rendelkezik a fia. Engedje meg, hogy bemutatkozzam Klaus Wittermayer koncertmester vagyok. Gróf Eszterházi Márton őfőméltósága nevében gratulálok, és meghívom ezt a kis géniuszt a pozsonyi kastélyba jövő hónapban egy bemutató koncertre. Amennyiben elnyeri a gróf úr tetszését a játéka, úgy finanszírozni fogja a további zenei tanulmányait. Na mit szólnak hozzá?

  - Elmegyünk, ugye fiam? - fordult a gyermekhez Ádám elégedett mosollyal.

A jövő leendő óriása csillogó szemmel bólintott.

 

Folyt. köv...(10.20-tól)