Answer: Az idő fog 3.

 

 

 

Az idő fog  3.

 

Műfog

 

Ebben a történetben egy kedves ismerősömről szólok.

Szemez István a hetvenes évek elején maszek fotózással kereste kenyerét. Hamar rájött, ha szakosodik, jövedelmezőbbé válik az ipar. Így hát kizárólag gyerekeket örökített meg, a legkülönbözőbb korosztályból, csecsemőkön át az általános iskolai ballagáson résztvevőkig egyaránt. Nem válogatott, két fiát kitanította, hogyan kössenek számára üzletet apró falvakban, vagy nagyobb városokban. Járták is szorgosan az országot településről településre, házról házra, és annyi megrendelést gyűjtöttek folyamatosan, hogy az idősödő fényképész már alig győzte. Akárhogy is, profi módon végezte a dolgát, remekül ment az üzlet, dőlt a pénz. Így megengedhette magának időnként, hogy áldozzon hobbija szentsége előtt, amely nem volt más, mint az utazás. Persze nem a holmi belföldi kiruccanásokat kultiválta, hiszen abból jutott számára elég, ha vakuját kattingatva dolgozott, hanem a külhon felfedezését. Akkoriban az egyszerű halandó be kellett, hogy érje a „piros" útlevéllel, amely kizárólag a szocializmust építő országok megtekintésére adott lehetőséget. A piros szó az okmány színét volt hivatott jellemezni. Ha valaki olyan szerencsés csillagzat alatt születetett, miszerint sok-sok utánjárás, nem ritkán kérvények tucatjait követően „kék" úti passzushoz jutott, nos, ő mehetett Jugoszláviába is. Az időben a szerb terület nyugatnak számított, legalábbis nekünk, magyar szemmel nézve. Egyéb, ahogy szeretett vezetőink emlegették, „rohadó" kapitalisták otthonának számító országba történő beutazás engedélyeztetése mondhatni, majdnem egyenlő volt a lehetetlennel. De mivel lehetetlen ugyebár nincs, szocialista összeköttetés révén - amit ma profán módon egyszerűen csak protekciónak neveznek - egyes kiválasztottak mégis feljutottak az Ararát csúcsára. Szemez Pistának is sikerült. Bizonyára kitalálják, miként. Hát persze, a fotózás révén. Mit ad isten, akarom mondani a párt, az egyik megyei első titkár unokáját fényképezte nagy buzgón, és amikor a szélte-hossza egy aparatcsik meglátta gőgicsélő szeme fényét a képeken, azt mondta, kérjen a mester, amit csak akar. Ő pedig egy ausztriai utat kívánt magának, s lőn csoda, két hét sem telt el, máris kezében tartotta a nemes okmányt. Kék volt, de kék ám, benne a kiutazásra jogosító ablakkal.

Elnézést a hosszú bevezetőért, egyszóval Pista elindult nyugatra, megnézni a szakadék szélén tántorgó kapitalizmust. Hogy jön ide a fog? Hamarosan kiderül. Így mesélte el a további történteket, amikor összetalálkoztunk:

 - Képzeld, Lacikám - kezdte -, nem fogod elhinni, a Zápor Jóskával utaztam együtt, sőt az egész ausztriai utazásom alatt velem volt. Egy helyen szálltunk meg, még a bazárt is közösen néztük végig.  Hogyan jutott útlevélhez? Ahogy én, kihasználta az összeköttetéseit, csak ő a saját vonalán. Tudod, kiről beszélek, ugye?

Bólintottam. Hogyne tudtam volna, hiszen én is a Bakony étterembe jártam, egy-egy jó sörre. Zápor, vagyis Zapi, ahogy mindenki hívta, pincérként ott szolgált fel.

Szemez barátom hosszú, részletes úti beszámolóba fogott, majd a meséje végén a hazautat ecsetelte a szokásosnál aprólékosabban. Éreztem, valamit még nem mondott el, talán mert olyan titokzatossá vált az arca. Nem tévedtem. Így folytatta:

 - Amikor Hegyeshalom állomásra értünk, már erősen sötétedett. Megvolt az útlevél és vámvizsgálat, majd arrébb tolt a vonat az egyik szélső vágányra, mozdonycsere miatt. Lehúztam az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szívjak, és hogy, hogy nem, rám jött a tüsszentés. Ez még nem lett volna baj, de annyira csavarni kezdte az orromat a tavaszi friss illat, hogy a végén egy hatalmasat tüsszentettem. Akkorát, mint még soha!

Jelentőségteljesen rám nézett. Mintegy kérdően, mit szólok hozzá.

Na és? - gondoltam. - Ki ne tüsszentene a tavaszi fűszeres levegőtől?

 - Na, de apám - tért a lényegre -, az elementáris prüszköléssel kitüsszentettem a vonatablakon a felső fogsoromat! Úgy, neki a világnak.

Nem bírtam türtőztetni magam, vizuális alkat lévén úgy nevettem, hogy még a könnyem is folyni kezdett.

 - Ne röhögj, te idióta, hát nem érted? Hiába szálltam le, és tettem tűvé a vágányok környékét, nem lett meg. Sötét is volt, lámpák azon a környéken nem világítottak, ráadásul a gazos területen - mint mondtam, a szélső sínpárra tereltek minket - reménytelennek látszott megtalálni. Végképp nyoma is veszett. Csináltatnom kellett másikat, de soha nem lesz olyan jó, mint az előző.

Az utolsó szavakat tettetett haraggal mondta, aztán ő sem bírta tovább és egymás hátát ütögetve kacagtunk a dolgon.

Itt akár vége is lehetne a bugyuta történetnek, ha nem jött volna hozzá egy kis adalék. Hónapokkal később beugrottam a Bakonyba pár barátommal egy pofa sörre. A remek túrós csuszának sem tudtunk ellenállni, rendeltünk belőle. A szomszéd asztalnál egy idősebb, kopaszodó férfi éppen azt fogyasztotta, meg is jegyeztük egymás között, ő is tudja, mi a frankó. Egyszer csak - minden átmenet nélkül - kikapta a protézisét, és a tányér melletti szalvétára helyezte, majd folytatta a rágást, amelyet innentől kezdve inkább nyammogásnak lehetett nevezni. Sokszor az volt az érzésem, be fogja kapni a saját orrát, annyira közel került hozzá az alsó álkapcsa, de ez nem zavarta, láthatóan elégedetten eszegetett.

Időközben jött Zapi és elénk tette a remek illatú, gőzölgő csodát. Ahogy átnézett a szomszéd asztalhoz, pestiesen levette a szitut. Mármint, hogy ember és az ő foga azokban a pillanatokban külön életet él. Intett a fejével, nézzünk arra, aztán jött az elfojtási periódus, ki hogyan tudja visszatartani a nevetését.

 - Uraim, ez semmi - hajolt közelebb a pincér, gondolván, rátesz egy lapáttal -, képzeljék, utaztam egy fotóssal Bécsbe, és a marha kitüsszentette a fogát Hegyeshalomnál a vonatablakon, aztán...

 - Szemeznek hívták az urat, ugye? - kérdeztem közbe, Zapi láthatóan meglepődött.

 - Igen, úgy - válaszolt. - Akkor ismerni tetszik a történetet.

 - Ismerem, barátom. Hazafelé a sötétben nem találta, hiába szállt le megkeresni, ezért másik fogsort kellett csináltatnia - mondtam nevetve.

 - Hazafelé? - kérdezett rám értetlenül. - Már odafelé megesett a dolog, és leszállni sem tudott szegény pára, mert a géppisztolyos kiskatonák visszaparancsolták a vonatra. Tíz napig a sógoréknál csak pépeset evett, panaszkodott is folyamatosan. De ez még nem elég, az akció akkor vett igazi fordulatot, amikor hazafelé Hegyeshalomnál leszállt a vonatról, és keresni kezdte a protkót, de hiába.

 - Ugyan már, nem csoda, hogy nem találta, hiszen este volt - akadékoskodtam.

 - Este? Fényes nappal volt, uram, ragyogó napsütés! A sok keresgélésben talált is vagy három fogsort, úgy egyiket a másik után.  Más is tüsszenthetett arrafelé... És tudják, mit csinált ez a barom? Bepróbálta valamennyit, majd amikor rájött, nem az övé, félredobta. Et te asz, et te asz, mondogatta, mielőtt elhajította volna őket!

 - Ez se az? Az eszem elhagyom! - verte a térdeit az egyik cimborám, mégis talán ő volt legvisszafogottabb közöttünk.

Szerintem a jó öreg vendéglő ilyen elementáris vígadást keveset látott. Zapi csak állt egyik lábáról a másikra helyezkedve, és szolidan heherészett. Azt gondolom, elmesélte már a sztorit vagy százszor, bekasszírozva a sikert.

 - Fidetek - hallatszott a rövid ideig tartó csendben a szomszéd asztal felől.

Arra nézve láttam, amint az úr befejezvén az evést, egy mozdulattal visszarejtette szájába a mosolyát.

 

 

Folytatás következik.

 

Az első rész...

Az előző rész...