Answer: Az idő fog 2.

 

Foghíj

 

Ez az a ház, mutatott Misi barátom egy erzsébetvárosi mellékutcában lévő öreg épületre. „Hermann Marcell, államilag vizsgázott fogász", állt a kapu mellett egy zománcozott, öregecske táblán. Első emelet, nagypolgári lakás, kétszárnyas, soküveges bejárat. A csengetésre tagbaszakadt, kopaszodó, kockás inget, széles nadrágtartót viselő hetvenes ember nyitott ajtót. Hózentrógerjától csak a mosolya látszott szélesebbnek. Bemutatkozás után elmondtam, mit is mondott a szakorvos a fogászat fellegvárában. Fejcsóválva a vállamra tette a kezét és beinvitált. Isteni ételszag terjengett mindenütt. Marhapörkölt, mosolygott változatlanul, az asszony kotyvasztja. Ez a rendelőm, húzott el egy függönyt, amely kettéválasztotta a táncterem nagyságú szobát. Egyik felében néhány szék, dohányzóasztal, rajta régi újságok. A másik rész a „tetthely", ahogy ő hívta. Mennyezetről lelógó műtőlámpa, alatta patinás fogorvosi szék, körben üveges szekrények, tele csupa „nemszeretem" eszközzel. Kicsit más ez a miliő, mint a rideg SZTK-ban, gondoltam. Ülj be, Lacikám, invitált barátságosan, és feltűrte az inge ujját. Mint a böllér, jutott eszembe, mégsem féltem. Valahogy bizalmat sugárzott az egész léte. Doktor úr, kezdtem volna bele, de tiltakozni kezdett. Nem vagyok orvos, csak fogász, mondta. Tettem egy vizsgát, mint fogtechnikus, és így kezelhetem a rossz fogakat. Olykor, ha nagyon fel akarok vágni, a fehér köpenyt is magamra öltöm. Esetenként asszisztensem is van, segít a feleségem, ha nagyon muszáj, de az ritka. Amúgy meg szólíts Marci bácsinak, zárta rövidre a dolgot. Felgyújtotta a műtőlámpát, amitől egyszeriben szertelen fényesség támadt. Kitátatta a szám, majd vizsgálódni kezdett. Amikor megtalálta panaszom okát, felnevetett. Hirtelen elkomorult, és fennhangon elemezni kezdte tanultabb kollégája okfejtését, közben belevonva annak rokonait is, a legkülönbözőbb pozíciókban, amelyet most nem részleteznék. Injekció, s amíg elzsibbadok, kiültünk a dohányzóasztal mellé, egy kis beszélgetésre. Kedves barátom, több rossz fogad is van, kellene két szép híd odabenn felül, legalább olyan csinos, mint a Ferenc Jóska, amely a Dunát átíveli. Jól van, Szabadság híd, na, viccelődött. A hetvenes évek elején, nem járt volna vállveregetés holmi császár nevével illetni Budapest ékességét. Ő megélte, amikor még eredendő nevén hívták, magam meg nagyszüleimtől hallottam róla. Már éppen válaszolni próbáltam önállóvá váló ajkaimmal ajánlatára, amikor csengettek. Az öreg felpattant, kis idő múlva terebélyes asszonysággal maga előtt tért vissza. Kiskomám, csak mintát veszek Jolikától, addig zsibbadozzál, szólt felém. Elhúzzam a függönyt? Intettem, hogy ne. Látni akartam a mestert alkotás közben. Térült, fordult, majd visszatért. Nem tudsz egy jó viccet, kérdezte. Ja, persze, nem megy a beszéd, mi? Az asszonynak is elkelne néha egy kis érzéstelenítő, amikor sokat pampog. Jolika, ne mozgassa a fejét, szólt a széken ülő asszonyra. Mesélni kezdett a vizsgájáról, hogyan lett fogász, aztán az apjáról, aki az Operett Színház másodhegedűse volt. Egyszerre felugrott, a nő fölé hajolt, és kivett valami szerkezetet a szájából. Váltottak pár szót, majd kikísérte, de szinte azonnal visszatért. Tetthelyre, invitált ismét a székbe. Melyikkel parancsolod? Kinyitotta az egyik üveges szekrényt, amelyben fogók sorakoztak egymás mellett. A repertoár, tette hozzá viccesen. Intettem, mindegy, és ahogy közeledett felém a szerszám, becsuktam a szemem. Egyszerre mozdulni sem bírtam, átölelt egy húsos kar, valami szöszmötölt a számban, aztán a satu kiengedett. Kinyitottam a szemem, Marci bácsi mosolygó arca jelent meg előttem, kezében a krómozott eszköz és benne, nem akartam elhinni, a fogam. Na, ez volt olyan nagy szám? Fájt? Úgy kérdezte, tudni lehetett, ismeri rá a választ. Nem hogy nem fájt, de szinte észre sem vettem, amikor kihúzta. Nem emlékszem, előtte mikor örültem ennyire egy mosolygós ábrázatnak. Hát így is lehet? Pillantásom a kezére siklott és elgondolkodtam, vajon hány karátosnak minősítené, akivel jót tett ez idáig? Két hét múlva gyere vissza kis barátom! Letűrte az ingét. Ránéznék a gyógyulásra.

Így is tettem. Ismert mondás szerint a változatosság gyönyörködtet, amikor beléptem Hermann úr szentélyébe, pörkölt helyett isteni süteményillat volt érezhető. Eszterházy mákos, Lacikám, mondta szokásához híven mosolyogva, meg leszel invitálva, de előbb lássuk a barlangot! Csüccs, mutatott a székre. A szék még meleg volt. Aha, akkor a vékony magas férfi innen távozott, akivel kikerültük egymást a lépcsőházban. Szépen begyógyultál, vizslatott a számba. Együnk, mutatott röviddel azután a kisasztalra, amelyen ott illatozott, amit a felesége suttyomban becsempészett. Észre sem vettem. Nos, hogy döntöttél híd ügyben, faggatózott, miközben kiélveztük az édesség minden zamatát. Lesz Lánchíd, vagy nem lesz? Lenyeltem a falatot, közben bólintottam. Lesz, de tudni szeretném, mibe fáj ez nekem, tettem hozzá. Eszembe ötlött, hiszen nem is fájt, már ami a kezelést illeti. Ismét a székben találtam magam, közben Marci bácsi kezet mosott. Közelebb lépve kezdte számba venni, mit és hogyan. Írt, meg számolt, számolt meg írt. Ujjaival nem éppen a legsterilebb módon, mintegy végigtapogatta fogaimat, ínyemet. Óhatatlanul is egy gyerekkori élmény villant fel bennem. Nagyapám lovasgazda volt, és egy alkalommal érkezett valamiféle idegen vásárlási ügyben hozzá, ugyanis a papa az egyik lovát el szerette volna adni. Emlékszem, annyira hadart a hosszúkucsmás, pörgebajszú ember, hogy szinte érthetetlennek tűnt, amit mondott. Nos, a lókupec, mert az volt az illető, benyúlt a paci szájába, akképp vizslatta, mennyire épek annak rágószervei. Szegény jószág a turkálás közben furcsa, vicsorgó, (vagy inkább vigyorgó?) mén benyomását keltette. Nevet a Ráró, szóltam a látványra, de nagyapó leintett. Valami ilyesmi képet vághattam a „tetthelyen" is, mert fogászom megszólalt. Majd akkor grimaszolj, ha mondom a bekerülést, szuszogta. Gondolom, még jobban eltorzulhatott a fizimiskám, amikor hosszas firkálgatás után elém tette a teleírt papírt, alján a bekarikázott összeggel. Teremtő ég, ez majd a félhavi fizetésem, gondoltam magamban. Rágni, vagy a fogamhoz verni a garast? De hogyan verjem hozzá ahhoz, ami nincs? Rendben, mikor kezdjük, kérdeztem. Most apukám, most, nézett rám átható pillantással. Erre nem voltam felkészülve, de legyen. Akkor, és még egy további alkalommal - most Hermann bácsi szavait idézem - „kigyomlálta" a felesleget. Ezt követően mintát vett, ahogy a nagy fogászkönyvben meg vagyon írva.

Pár hét kínlódás a tejbegríz és a különféle pépek megkedvelésével telt el. Végül csörgött a telefon, jelezte, elkészült a két híd, jöjjek, mert már csak az van hátra, hogy a helyükre kerüljenek. Na, mit szólsz, milyen gyönyörű! Ezzel kezdte rögtön, ahogy megjelentem nála. Hogy nyomatékot adjon a megállapításának karon fogva az ablakhoz húzott, kezében a „csodákkal". Láttál már ilyen szépet? Mestermunka, mutatta felém. Aztán elkomorult. Talán nem tetszik? Látszott rajta, hogy sértve érzi magát. Dehogynem, Marci bácsi, nagyon is! Nem mondtam igazat. Mi lehet gyönyörű két amorf valamin. Hiába, nem voltam megáldva egy fogász szakmai szemével. Egy darabig még ecsetelte a hidak nagyszerű voltát, de minden akaratom ellenére nem látszhattam repesően boldognak, ezért sürgető mozdulattal beültetett a székbe. Nem fokozom a dolgot, rövid idő múlva helyére kerültek az áthidaló pótlások. Elém tartott egy tükröt. Na, most mondj valamit, nézett rám áthatóan. Remek, szóltam megváltozott hangtónussal. Töprengett pár másodpercet, aztán átment gondolatolvasóba. Egy darabig úgy érzed, két kiló vas van a szádban, de meglátod, kisbarátom, rövidesen olyan lesz, mintha mindig is ott lett volna.

Minden szava igaznak bizonyult. Csak azt sajnálom, hogy mire további beavatkozásokra lett volna szükségem a későbbiekben, a mester immár az örök fogászok szentélyében rendelt.

 

 

Folytatás következik.

Első rész...

 

(Ez nagyon jó! Két észrevétel: egy elütés, amit javíts a sajátodban: "el szerette volna eladni"

És ez mi akar lenni? "Majd akkor grimaszolj, ha mondom bekerülést, szuszogta." Ez a bekerülést? - Eliza)