A kígyó természete

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis indián. Közel élt a természethez, Istenségként szerette a Napot, a Holdat és a csillagokat, de még a feltámadó hűs szellőt is imádta, ami összekócolta éjfekete haját, és tréfásan megsimogatta buksi fejét.
A madarak csivitelése, a kis patak csobogása csodálatos hangokkal lengte be a tájat, amely szépségével naponta elvarázsolta a kisfiút. Minden napja az őt körülvevő világ felfedezésével telt el, mindig látott valami újat és gyönyörűségeset. Az ébredező tavaszt, a nyíló virágokat, később a pöttyös tojáskákból kikelő kismadarakat, anyjukkal az állatkölyköket.
Úgy érezte, a természetben minden jó, megszervezett, biztonságos, és az ember gyönyörűségére van teremtve.
Történt egyszer, hogy a fészkéből kipottyant fiókát talált. A didergő madárkát az ingébe rejtette, felmászott a fára, és visszatette a fészkébe.
Volt, hogy elkóborolt kicsi hódot vitt vissza a mamájához , vagy leselkedő leopárdot kergetett el, megvédve egy fiatal gazella életét.
Jó érzés volt a tudat, hogy megmentette őket, hálát sosem várt el tetteiért.
Egy hűvös napon rálelt egy aprócska kígyóra. A fűben kuporgott, dermedten, és fázva.
Rút kis jószág volt, mégis megsajnálta, az ingébe tette, és a testével melengette.
Érezte, hogy a fagyott kígyó lassacskán megmozdul, és életre tér. Kinyitotta mellényét, de amint az ingébe nyúlt, éles, sajgó fájdalom hasított a kezébe. Feljajdult. A kígyó belé mélyesztette méregfogait.
- Én segítettem rajtad! Megmentettem az életed! Miért martál meg?!
- Nem látod, hogy kígyó vagyok? - felelte a hálátlan. - Nekem ez a természetem.