Zsuzsukáékhoz beköltözik a természet

Süni és Zsuzsuka

 

Zsuzsuka cserfes, kétéves zalai hölgy volt. Apuja geológus, aki naponta sok-sok kilométert autózott, és gyalogolt, hogy odaérjen a kutatótornyokhoz, ahol kőolajat kémlelt.

 

A tornyok ott, Göcsejben, ahol Apu az olajat és földgázt kereste, a zalai dombság szelídgesztenyései és szántóföldei melletti kies, erdős, szelíd dombhátakon álltak. Így adódott, hogy Apu mindennap találkozott a természettel.

 

Apu, bár eredendően városi gyerek volt, és már Apu Apuja sem gyakorolta a földművelést, mégis a génjeiben hordozta a természet szeretetét. Szívesen hallgatta a madarak énekét, követte a méhek és bogarak röptét, sokszor fényképezte is őket. Segített a sündisznóknak átkelni az úton, és kimentette a békákat a macskacicók szájából.

 

Így aztán, ha munkatársai sebesült állatot, apátlan-anyátlan kis árvát találtak, Apuhoz szaladtak vele. Apu pedig hova tehette volna őket? Hazavitte.

- No, csak amíg felépül!...

Anyu nem repesett ugyan az örömtől, amikor megérkezett az első albérlő egy mókus személyében, de mit volt mit tenni. A mókusnak törött volt a lába, odakinn biztosan elpusztult volna.

 

Kibéleltek hát egy kis dobozt vattával, berendezték, lakályossá tették. Sínbe tették a mókus lábát, és beköltöztették a lakásába.

 

Zsuzsuka szerette a mókust. Gyakran melléült, és elnézte, ahogy a kis állatka két mellső lába közé fogta a mogyorót, és ügyesen bontogatta. A kislány hamar megtanulta, hogy az önálló akarat nemcsak az ő privilégiuma. Az állatoknak sem szabad felesleges korlátokat állítani, és csak akkor szabad velük foglalkozni, ha ezt ők is akarják.

 

Nemsokára a mókus lába összeforrt. Egy kicsit sántítva, de jól használható lábbal hagyta el a „kórház"-at.

 

Az igazi családtag csak ezután került Zsuzsukáékhoz. Az egyik fúrótoronynál egy kölyöksüni beleesett az olajtartályba. A gyerekek kipecázták, és tehetetlenül fogdosták az olajtól csöpögő kis állatot. Apu meglátta, elkönyörögte, hazavitte.

 

- Fürdessük meg! - ajánlotta Apu, és Zsuzsuka lelkes asszisztálása mellett langyos, samponos vízzel lemosogatták a sünkölyköt. Aztán megszárítgatták, és adtak neki egy kis tejet, meg dióbelet. Apu töpörtyűt is vagdosott neki.

 

Anyu reggel félve ment a dobozkához, ahol Pite lakott - merthogy el ne felejtsem, a süninek Zsuzsuka a Pite nevet adta. - Hát, uram bocsá'! A kis állat élt: felállt vézna lábacskáira, kicsit dülöngélt, de eszegetett. Egy kicsi tejci, egy kicsi dióbél, no meg egy kis törpörtyű.

 

- Hohó! Agyon ne edd magad! - szólt rá Anyu boldogan.

 

Kis idő múltán Pite nagy sün lett, de azért megmaradt szelíd jószágnak, és a család házi kedvencévé vált. Mindhármójukat megnevettette, amikor a szoba egyik sarkából, a szekrény lábától átgurult a másik oldalra, az asztal alá. Ott egyet hengeredett, összegömbölyödött, majd kicsomagolta magát, és máris Apu lábánál hasalt. Zsuzsuka a tenyerébe tett egy kis mogyorót, és Pite apró lábait gyorsan szedve máris ott termett, elkunyerálta. Aztán félrebillentett fejjel elgondolkozott, hol lehetne a legkényelmesebben elfogyasztani az étket, és máris odatotyogott.

 

Szerette a konyhai hulladékot is. Amikor Anyu főzött, Pite beszáguldott a konyhába. Leült az asztal lábához, és várta, hogy „véletlenül" lepottyanjon egy kis krumplihéj, vagy sárgarépa-karika. Akkor aztán gyorsan felkapta a kincset, és leült vele valami kényelmes helyre. Ott aztán megeszegette.

 

Pite egészen addig a családnál maradt, amíg Zsuzsukáék el nem költöztek a Balatonhoz, Fenyvesre. Ott aztán találkozott sok-sok másik Pitével, akik rávették, hogy elhagyja az életmentőket. Pitének fájt a búcsú. Hónapokig húzta a végleges elválást. Aztán Pite megtalálta élete párját, aki nem szerette Zsuzsukáékat, sőt ugyancsak gyanakodva tekingetett a fenyőfa alól, amikor Pite a trappoló gyereklábak alatt szedegette a jó falatokat.

- Én nem megyek oda! - mondta Pitének, bár a finom étkeket elfogadta. Később rávette Pitét, hogy távolabbra költözzenek.

 

Zsuzsuka így ismerte, és szerette meg az állatokat. Soha nem kínozta, nem kergette őket. Megtanulta, hogy az embereknek a természettel összhangban kell élni.

 

Aztán, amikor ő is Anyu lett, továbbadta a gyerekeinek. A gyerekei pedig ugyanúgy szerették, tisztelték a növényeket, az állatokat, mint ő, az ő Anyuja és Apuja. Ők is befogadtak sebesült, árva lényeket. Nem meglepő, hogy Attila, Zsuzsuka legnagyobb fia, - no, mit gondoltok, mit tanult? Ő bizony állatorvos lett.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#6. 2012. február 25. 18:22
Úgy érzem, hogy ez nem is mese, hanem valóságos történet. Boldog lehet az a gyermek, akinek ilyen Apuja van.
vackor
#5. 2012. február 25. 13:29
Szép történet, komoly mondanivalóval.
Gitka_61
#4. 2012. február 18. 20:09
Okos kis írás. Sok ismerettel. Kicsit hosszabb a max karakterszámnál...

valóban jó volna egységesíteni a pályázatra érkező írásokat..
Eliza Beth
#3. 2012. február 18. 16:41
Nahát, ez a Pite! Nem tudta megszerettetni a kedvesével az előző "családját"...

(Jeligével kellett volna feltölteni, hogy az egyszerű olvasó rögtön lássa, pályázati írással van dolga... )
Balage
#2. 2012. február 18. 12:47
Aranyos írás. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek