ZORKÁNYI ÁLMAI

Nem vagyok olyan iskolázott, mint ti, de azért annyit én is megtanultam, hogy nem kell mindent tagadni, amit nem értünk. Ilyen az álom is, az intuíció, a megérzés...

 

 

- Szép álmokat!

- Köszönöm!

- Zorkányi Tihamért keresem.

- Tessék!

- Én vagyok a halál angyala.

- Én meg az iraki Szaddam Huszein.

A karcsú, gyászruhás idegen akkorát üvöltött, hogy szétpattantak keretükben az ablaküvegek.

- Te velem, a halál angyalával mersz viccelni?

- Úristen, a házam! Mindjárt a fejemre omlik - szeppent meg a hivatalnok. - Elhiszem, bocsáss meg! De hol vannak a szárnyaid? Passz, hallgatlak!

- Azért jöttem, hogy bejelentsem, Zorkányi Tihamér nemsokára jobblétre szenderül.

- Jézusom, irgalmazz szegény lelkemnek, mikor? Nem lehetne később? Mondjuk, húsz, jó, legyen tíz év múlva?

- Nem lehet. Ez Isten parancsa. További szép álmokat, és ne felejtsd, memento mori: készülj fel a halálra! - emelte fel ujját az angyal, és kisuhant az ablakon.

- Várj, ne menj még! Beszéljük meg! - kapott utána Zorkányi, és a felesége fejébe ütközött.

- Ébredj, Andi, ébredj, és, légy szíves, engedd el a hálóingemet!

- Te vagy az? - dörzsölte meg a szemét Zorkányi, felismerte nejét, és borzongva simult az asszonyhoz. - Meg fogok halni, Bertuska.

- Ugyan, gyerekség! Már megint mit álmodtál?

A tisztviselő elmesélte álmát, és rémülten nézett az asszonyra.

- Fütyölj rá! Ez csak egy álom, nem veheted komolyan!

- Miért ne! A mi családunkban mindenki hisz az álmokban: apám, anyám, mindenki, és meg is tudják őket magyarázni.

- Ja, de ők egyszerű munkásemberek, miközben te pénzügyi és számviteli főiskolát végzett tisztviselő vagy, édesem.

- Na és a lottó? Emlékszel, mennyi pénzt nyertünk, amikor megálmodtam a számokat? - vágta ki a tromfot Zorkányi; mint mindig, valahányszor kinevették az álmait. - És ez még nem minden. Megálmodtam én a forint leértékelését is, az idei aszályt, az inflációt, az állami háztartás kétszázalékos növekedését...

- Én is, de hagyjuk! - legyintett a munkaügyi asszisztens, és nem beszéltek többet a dologról.

Csupán a családfő rágódott rajta két napig. Persze csak úgy magában, végül nem bírta tovább, és felmondta az állását.

- Maga tudja - rántott egyet a vállán sértődötten az igazgató. - Bizonyára jobb helyet talált magának.

Zorkányi füllentett valami kifogást, utána hazament, és lefeküdt.

- Hát te? - pislogott az asszony, amikor délután hazament, és a férjét ágyban találta. - Beteg vagy?

- Csak pihenek. Kiléptem a cégből, ráérek.

- Mit csináltál? - hüledezett a munkaügyi asszisztens. - Te tényleg beteg vagy, de a fejeddel, báránykám.

- Beteg, nem beteg, nem számít. Munka, pénz, öröm, bánat... Semminek sincs már értelme, ha nemsokára úgyis meghalok.

- Tehát egészséges, mármint mentálisan, ugyanis eddig azt hittük...

- Nyugodjék meg, asszonyom! Ez csak múló állapot, amit két dolog befolyásol. Az egyik a családi háttér, a másik a véletlen egybeesések sorozata, melynek következtében most még azt hiszi, minden álma teljesül - fejtette ki álláspontját a pszichiáter.

- Ezt mondtam én is a férjemnek, de hát nincs kinek, ő csak hajtogatja a magáét. Képzelje, még az állását is feladta, és se velem, se a gyerekekkel nem törődik. Egész nap csak fekszik, nézi a tévét, és várja a... halál angyalát.

- Hadd várja! Úgyis csak addig várhatja, amíg rá nem ébred egy szép napon, hogy az egész egyszerű álom volt, semmi több, hiszen még mindig él és virul őkelme.

- Bárcsak így lenne! - sóhajtott a szegény asszony némiképp megnyugodva. - De mi történik, ha mégsem ébred rá? Mi több: egyenesen azt hiszi, már a mennyországban tévézik.

- Nem hinném - rázta meg a fejét mosolyogva a barátságos modorú, okos tekintetű pszichiáter. - De ha mégis bekövetkezne, akkor nem ártana, ha ismét felkeresnének, asszonyom, mert na­gyobb a baj, mint gondoltam.

Eltelt két hét anélkül, hogy Zorkányi letette volna a kanalat.

- A gyerekeket akarom! Hívjuk össze őket, legyünk együtt az utolsó percekig.

Rá kell hagyni - emlékezett vissza az orvos tanácsára Zorkányi Tihamérné. Csak semmi megjegyzés, kritika, mert ezzel csak még nagyobb ellenkezésre sarkallnánk.

A testvérek, Béluska és Danika, mindketten diplomás, intelligens emberek, álmélkodva hallgatták anyjuk beszámolóját apjuk legújabb heppjéről. Egyedül Emil, a harmadik fiú reagált apjához hasonlóan az álomra.

- Én hiszek neki - jelentette ki komolyan. - Nem vagyok olyan iskolázott, mint ti, de azért annyit én is megtanultam, hogy nem kell mindent tagadni, amit nem értünk. Ilyen az álom is, az intuíció, a megérzés... Ez működik benne, meg bennetek is. Vagy veletek még sosem fordult elő, hogy előre megsejtettek valamit?

- Dehogynem - válaszolta a kétdiplomás Béluska. - Helyesebben: kikövetkeztettük. Racionális érvek alapján. Na de mit kezdjünk egy álommal, egy... egy angyallal? Erre válaszolj, ha tudsz, tesókám!

Emil persze nem tudott, ennek ellenére elhatározta, hogy ezután jobban odafigyel az apjára. Ha kell, közbelép, ha úgy adódik, megvédi, hogy a halál angyala ne vihesse magával a mennyekbe. Talán sikerül, bár a legtöbben azt vallják, a sors ellen semmilyen fegyverrel sem lehet harcolni.

A harmadik hét után Emil szívébe bizakodás költözött. Hátha mégis a bátyjainak, illetve a dokinak van igaza, akik szerint az álmokat nem tekinthetjük jóslatnak. Legjobb esetben csak jelzésnek a tudatunkban és tudatunk alatt lappangó gondolatokról, érzésekről. Mindenesetre eddig semmi baj nem történt. Apjuk él, és ez a legfontosabb!

- Tévedsz. Eddig még valamennyi álmom valóra vált. Miért lenne hát pont ez az egy kivétel - cáfolta meg búsan Zorkányi, és felfedezte, hogy templom is van a városban, haragosaival kibékült, adósságait rendezte, egyszóval felkészült a nagy útra.

Egyik nap aztán valóban megtörtént, amire a tisztvelő várakozott, de valahogy mindig elmaradt, magyarán: ágynak esett az öregúr.

- Negyven egész, két tized - mérte meg a lázát aggodalmasan Zorkányi Tihamérné. - Ki kell hívni a háziorvost.

Így került az öreg a kórházba, ahol kiderült, H1N1 influenzavírussal fertőzött.

- Isten veletek! - búcsúzott el az öregúr a családtól. - Ugye, ismeritek Petőfi Sándor versét: Anyám, az álmok nem hazudnak?

Egy hét múlva kipihenve, makkegészségesen térhetett haza felesége ölelő karjába. A család fellélegzett.

- Nem mész vissza dolgozni? - puhatolódzott az asszony óvatosan, bölcsen mellőzve a kérdést, miszerint rájött végre, mi köze lehet jövőnknek az álmainkhoz.

- Majd a jövő héten. Csak egy kicsit nehéz lesz. Egy ötvenéves ember nem könnyen rúghat ám manapság labdába.

- Nem bizony. Ezért nem ártott volna, ha a munkahelyeden várod be a halálodat - gondolta a nő ironikusan, de aztán ezt is lenyelte, hiszen már az is eredmény, hogy eljutottak idáig.

- No, majd körülnézünk. Szerencsére annyi kapcsolattal még rendelkezem, hogy bedugjalak egy irodába.

Eljött a jövő hét is.

- Szereztem egy állást. Nemsokára dolgozni fogsz - jelentette be ekkor az élelmes, racionális gondolkozású asszisztensnő.

- Nagyszerű! Én meg sétálok egyet - lelkendezett a férfi fanyarul.

Séta közben beugrott a fiaihoz, akik szinte egymás mellett laktak a város központjában. Meghányta-vetette velük a világ dolgait, majd viszonylag jó hangulatban indult hazafelé. December. A nap szikrázóan, bár hidegen ragyogott az azúrkék égbolton. Egy bolt előtt hosszú sor kígyózott: ingyentejet mértek. Ez is jobb, mintha kiöntenék. A múltkor legalábbis így tettek a méltatlankodó tejtermelők tiltakozásként a zuhanó árak miatt.

- Hé, szálljon le a hátamról, tata! Elég nehéz nekem a nagykabát is.

Zorkányi meg sem hallotta. Épp a Kanadába emigrált apján tűnődött, aki január elsején lesz 80 éves. Milyen szívesen meglátogatná, hiszen még sohasem járt Kanadában. Csak hát pénz nélkül...! Nem kis summába kerülhet egy ilyen kiruccanás.

- Nem hallja? Magához beszélek.

- Nem, bocsánat! Mit mondott? - nézett bocsánatkérően egy sísapkás, elhanyagolt külsejű manusra.

- Szórakozik velem? - ragadta mellen a férfi, és kirángatta a sorból a tisztviselőt. - Talán nem tetszik a pofám, mélyen tisztelt vezérigazgató úr!

- Milyen vezérigazgató? Nem is ismerem magát, jóember.

- Hát most megismer - emelte rá az öklét a szemlátomást spicces sísapkás.

Ebben a pillanatban nagyot koppant valami. Véletlenül egy virágvázát ejtettek valamelyik emeleti erkélyről az utcára. Pontosabban a manus fejére. A férfi hangtalanul terült el az aszfalton. Deus ex machina!

- De miért pont a sísapkás, amiért nekem kellene ott feküdnöm? - tette fel a kérdést odahaza Zorkányi, amitől felesége diadalmas mosolya egyből fintorrá változott, hát még akkor, amikor bejelentette, miszerint őkelme Kanadába akar repülni.

- Az apádhoz?

- Miért ne! Újévkor tölti be a 80-at. Mellesleg szeretnék életemben egyszer, legalább egyszer én is repülőgépen utazni.

- Rendben van, utazzunk! - adta be a derekát rezignáltan a Zorkányi ház asszonya; úgy látszik, a b. férje még mindig nem gyógyult ki a heppjéből. - De nem most, és nem Kanadába. Az egy kicsit sokba jön, azonkívül sosem értettem, miért ragaszkodsz annyira az apádhoz, amikor ilyen csúful cserbenhagyta a családját.

- Én meg már számtalanszor elmagyaráztam, hogy nem önszántából távozott. Ő elmenekült, mert ilyenek voltak az akkori politikai viszonyok. Én személy szerint megértem. Biztosan én is így tennék, ha olyan rendszerben kellene élnem, mint az őseim éltek itt valamikor.

- Egen. De akkor is: túl drága út ez a mi zsebünknek. Talán ha újból dolgoznál... Várjál csak, eszembe jutott valami! Van nekem Rómában egy nagyon jó barátnőm. Állj munkába, egész príma hely. Meglátod, neked is tetszeni fog, szilveszterkor pedig repüljünk át hozzá, Rómába.

Ezúttal Zorkányi adta be a derekát. Hála felesége protekciójának, nemsokára ismét munkába állhatott. Épp idejében, mert már nagyon unta ezt a céltalan, dologtalan életet. A szilvesztert pedig otthon, nála töltötték. Ugyanis a családfő az utolsó pillanatban lemondta a római szilvesztert.

- Majd legközelebb. Ha egy kicsit anyagilag is összeszedjük magunkat - kacsintott a feleségére.

Az asszony arca sugárzott az örömtől.

Aznap este hirtelen támadt hóvihar söpört végig a városon. Erősen fújt, szinte fütyölt a szél, és olyan sűrű hó esett, hogy két méterre sem lehetett ellátni.

- Milyen szerencse, hogy mégsem repültünk Rómába - nézett ki borzongva a nő az ablakon.

A hóvihar miatt még a szilveszteri tévéműsort sem tudták megnézni. Sebaj, a rádió még működik!

Felhívjuk kedves hallgatóink figyelmét, hogy a viharra való tekintettel maradjon mindenki otthon ma este. Aki csak teheti, ne üljön autóba, és kapcsolja ki a számítógépét is. A tévéadás egyelőre szünetel. Több helységben áramkimaradás várható. A légi forgalmat felfüggesztettük, így csak az előzőleg felszállt repülőgépek, mint például a Budapest-Róma járat kerültek átmenetileg veszélybe. De ne aggódjunk, az országos meteorológiai intézet jelentése szerint a vihar feltehetőleg 30-60 percen belül elcsitul.

A család némán meredt a rádióra, utána egymásra, végül a kékülő-zöldülő Zorkányira.

- Boldog újévet! - emelte rá poharát vidáman a kétdiplomás Béluska. - És... szép álmokat! - tette hozzá sokatmondóan.

 A fivérekből kibuffant a nevetés. Ekkor megcsörrent a telefon.

- Halló, Zorkányi... Igen... Igen... Köszönöm, hogy értesítettek.

- Ki volt az? - kérdezte az asszony.

- Kanadából telefonáltak. Meghalt az apám, idősebb Zorkányi Tihamér.

 

 

 Petrozsényi Nagy Pál              

 

 

Kép: Francesco Traini (1321 1365): A halál diadala


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek