Visszaemlékezés
Most, hogy véget értek a jeles napok, olyan érzésem támadt, mintha egy olyan vonaton ülnék, amelyik szigorúan egy irányba halad
Most, hogy véget értek a jeles napok, olyan érzésem támadt, mintha egy olyan vonaton ülnék, amelyik szigorúan egy irányba halad és csak egy megállója van, ahová a másodpercek törtrésznyi pontosságával érkezik meg, és indul tovább évről-évre. Ez a „Karácsonyi Ünnepek" nevű állomás. A mindennapi közlekedésnél az ember örül, hogy a technika fejlődésével két állomás közti utazás ideje egyre rövidebb lesz. Ennél a képzeletbelinél ez a gyorsulás figyelmeztetés arra, - mondjuk ki kertelés nélkül, - egy évvel bizony megint öregebbek lettünk! Az utazás ideje - úgy érzem, - mintha fékezhetetlenül másodpercekre zsugorodott volna össze. Fölidéztem magamban, mikor kezdtem tudatára ébredni annak, és vettem észre, hogy ennek a vonatnak én is az utasa vagyok.
Mielőtt belekezdenék kis történetembe, előre kell bocsájtanom; ma is hiszek a magam módján abban a Jézuskában, aki a karácsony szeretetet-hirdető örömét és békességét hozza!
A II. Világháború utolsó, 1944-es karácsonyát - unokatestvéreim társaságában - nagybátyámnál vészeltük át. Nem elírás a vészelés, mert bizony minden pillanatban vártuk, hogy megszólalnak a szirénák, és a fenyegető légitámadás bombazápora elől a ház pincéjébe kell gyorsan levonulni, csalóka menedéket remélve.
A gyerekek egyedül maradva - köztük én is - vártuk a csengettyű hívó szavát. A lányok kíváncsiak voltak, nem átallottak a kulcslyukon keresztül leskelődni. Majd odahívtak engem is, nézzek be én is! Hiába, az élet sokszor megismétli önmagát, gondoljunk csak a paradicsomos őseinkre! A kulcslyukon belesve, egy létrán álló zakót láttam, és egy kezet, amelyikben egy színes üveggömb volt. Rögtön visszahőköltem! Ez nem lehet igaz! A karácsonyfát a Kisjézustól kapjuk! Ez valami tévedés lehet! És az akkori 6 éves fejemmel, magamban hüppögve megfogadtam, ezt a látványt kizárom az emlékeim közül, hogy megragadjon bennem a kisgyerekek számára a semmivel nem pótolható boldog időszak, a Jézuska várása és eljövetele! Ez olyan jól sikerült nekem, hogy 23 éves koromig mindig a zárt ajtók előtt vártam meg a csengettyűzést, az ajtó feltárulását, és az elsötétített szobában a karácsonyfa gyertyával megvilágított képének megpillantását.
Ennek az idillikus kornak, hadd mondjam kicsit ironikusan, a gyerekkoromnak a végét egy új korszak indulása, - szeretett feleségemmel kötött házasságom - vetett véget. Felejthetetlen élmény volt, amikor társbérleti lakásunk függönnyel leválasztott átjáró szobájában a kis, alig 80 cm-es fácskát földíszítettük, és egymást átölelve, halkan énekelve, megkezdtük a „felnőtt" korunkat.
Még egy - emlékeimben nem múló - karácsony jutott az eszembe! Amikor 8 éves koromban megkaptam az első könyvemet: May Károly „Az inka öröksége" című művét. Még ma is, közel két emberöltő távlatából jól emlékszem a kezdő soraira: Korrida de torros! Korrida de torros! (bikaviadal!). A Dél-Amerikában játszódó történet főhőse Jaguár apó volt, aki minden nehézséget és gonoszságot legyőzött, és a példaképemmé vált. A könyv olyan izgalmas volt, hogy megfertőzött az olvasás örömével. Ezután sorra olvastam ki a May Károly könyveket, majd a Verne könyveket, és utána minden érdekesnek tartott művet, - még a kötelező olvasmányokat is!
Lehet, hogy megköveznek azért, amit most mondok: hasonlóan a mai, - az én akkori koromban levő - gyerek számára a hordozható videó és társai helyett, valami jaguárapós könyvet kéne ajándékozni, hogy megismerje az olvasás örömét, és kialakuljon a maga képzeletvilága, ne csak a kegyetlen videojátékok sugallta erőszakképet hordozza magában.
Ma december 27.-e van. Kinézek a „vonat" ablakán, látom, lassan megint elindultunk az új Karácsonyi Ünnepek állomás irányában. Visszanézek. Jaguár apó szikár alakját vélem feltűnni a messzeségben. Gondolatban visszaintegetek neki: Ne búsulj Jaguár apó! Amíg élek, te mindig velem leszel, nem csak gondolatomban, hanem cselekedeteimben is!
