Valóság és fikció

A tóparti népszerű szálloda dísztermében, a személyzet részére fenntartott nagy asztal körül, kilenc nő ült, és egyetlen férfi.

Valóság és fikció

 

A valóság

 

A tóparti népszerű szálloda dísztermében, a személyzet részére fenntartott nagy asztal körül, kilenc nő ült, és egyetlen férfi. Többségük még egészen fiatal volt, jóval a harminc alatt. Amikor a zenekar játszani kezdett, percek alatt mindenki a táncparkettre vonult, nő is táncolt nővel, csupán az egyik szőke lány ücsörgött továbbra is az asztalnál, és csak úgy maga elé révedt. Az asztal túlsó végén a fiatalember szintén a helyén maradt, magába zárkózva feszengett a székén, csak néha-néha pillantott a táncolók felé. Aprókat kortyolgatott az előtte lévő narancsléből, azzal ütötte el az időt. Amikor a táncolók már nem kötötték le a figyelmét, lopva a magányosan ülő szőke lány felé lesett. Rajta felejtette a szemét, ezért kicsit zavarba is jött, amikor a lány is ránézett, és viszonozta a pillantását. Muszáj volt lépni, az egymás felé pillantások azt jelezték, valami oknál fogva érdeklődést váltottak ki egymásból.

A fiú úgy érezte, neki illik megszólítani a lányt.

- Odaülhetek melléd?

- Miért ne - jött a válasz.

- Te nem szeretsz táncolni?

- De, nagyon is. Csak most jobban esik ücsörögni. Kicsit fáradt vagyok, nagy volt ma a hajtás.

- Te modell vagy, vagy versenyfodrász?

- Nem talált, mivel egyik sem. A fodrászverseny ürügyén vagyok itt, de a mi kozmetikai kiállításunk csak kapcsolódik a rendezvényhez.

- Akkor mivel foglalkozol?

- Reklám területen dolgozom.

- Olyan fiatalnak látszol, és már dolgozol?

- Köszönöm a bókot. Egyébként nem titok, huszonegy éves vagyok. És te? Te hogy kerültél a társaságba?

- Én itt dolgozom a szállodában, a recepción. Mára végeztem, és úgy gondoltam, egy kicsit ideülök nézelődni. Mögöttem is egy elég fárasztó nap áll, a szokásosnál több volt a munka a rendezvény miatt. Jössz táncolni? Ez egy lassú szám, talán nem túl „fárasztó”.

A lány válaszként felállt, és a parketten úgy karolta át a fiú nyakát, mintha régóta ismerné, és nem csak tíz perce váltották volna az első szót. A fiú a derekát ölelte, és egyre közelebb vonta magához. Valami ösztönös bizalom hajtotta őket egymás felé, szinte fel sem fogták, hogy vonzalom alakult ki közöttük.

Ahogy véget ért a lassú szám, a helyükre ültek. Az asztalhoz visszaérkező társaságból valaki halkan megjegyezte. Na, ezek szépen összejöttek! 

A friss ismerősök, a szőke lány és a szőke fiú, szívesen folytatták volna a beszélgetést, de erre már nem volt mód. Az utolsó zeneszámmal ugyanis véget ért a bál.

A fiú sietve elhadarta még, hogy a fővárosban jár főiskolára, havonta összevonások vannak, akkor fel szokott utazni. A lány egy szalvétára felírta a telefonszámát, és csak akkor jutott az eszükbe, hogy még nem is tudják egymás nevét. Ezen nevettek egy kicsit, de már búcsúzni kellett, a lányt sürgette a szobatársa.

Másnap, reggeli után, a kozmetikai reklámcég alkalmazottjai, a fiatal lány, az idősebb főnöknő, valamint két fiatalabb munkatársuk, útra készen a bejárat közelében álldogáltak. A gépkocsira vártak, ami hazavitte őket a fővárosba.

A szőke lány lopva többször a recepciós pult felé nézett, de nem látta az előző este megismert fiút. Aztán egészen váratlanul, a fiú hátulról megérintette a vállát. Jó utat kívánt, és közben rábökött a zakója zsebéből kitüremkedő szalvétacsücsökre, mintegy jelezve, hogy majd hívni fogja.

Otthon nem volt nehéz visszazökkenni a munkás hétköznapokba, bár a túl korai kelést a fél év alatt, amióta dolgozott, még mindig nem tudta megszokni. Minden reggel úgy ébredt, hogy megkérdezte magától: kellett ez nekem, Újpalotáról Kőbányára járni dolgozni?

De hát a munka érdekesnek látszott. A főiskolán reklámot tanult, és kicsit művészkedni is szeretett. Úgy gondolta, a két dolgot bizonyára jól tudja majd hasznosítani ezen a szakterületen.

Az első napokban többször gondolt a fiúra, de mivel az nem jelentkezett, lassan lemondott róla. Ezért is érte meglepetésként, amikor a negyedik napon, késő este megcsörrent a telefon.

A fiú volt, és szinte kétségbeesve mentegetőzött. Már az elutazásuk napján számolta az órákat, hogy mikor érhetnek haza, és hívni akarta. De nem volt meg a telefonszám. Tűvé tette érte a lakást. Attól félt, hogy a papírszalvétát véletlenül összegyűrte és kidobta. Aztán az előző nap viselt öltöny belső zsebéből mégis előkerült. Most benn van a munkahelyén, a recepción, és mivel a vendégek már mind visszavonultak a szobáikba, neki nincs semmi dolga.

- Tehát unatkozol, azért hívtál fel - kérdezte a lány, de legbelül elkezdett zakatolni a szíve. Hát mégsem felejtette el, mégis hiányzik neki!

- Hogy mondhatsz ilyet! Egyáltalában, gondolod, ha közömbös lennél számomra, ennyire fontos lett volna, hogy előkerüljön a számod?

-  Akkor mondd el, miért telefonáltál?

- Tudod, amióta veled találkoztam, nyugtalanná váltam. Valami borzasztó hiányérzet van bennem, és úgy érzem, ezt csak te tudnád csillapítani. Mit csináltál ma? Fiatal férfiak is vannak a kollégáid között?

- Nem kell aggódnod. Két kivétellel, csupa nő vesz körül a munkahelyemen. Az egyik férfi egy szakállas langaléta, a másik meg családos, de egyik sem az esetem.

- Ebédeltél rendesen? Le ne fogyjál! Te így vagy tökéletes. Még olyan kék a szemed, mint amikor először megláttalak?

-  Nem kell félned. Ettem is, a szemem színe se változott. Tetszem neked? Mi tetszik rajtam?

- Azt hiszem, nem tudok rangsorolni. Minden, ami rajtad van, tetszik. A kék szemed, a napsütötte bőröd, az érzéki szád, a formás, filigrán alakod, a szőke, vállig érő hajad.  Azt hiszem, belédszerettem.

- Ez nálad ilyen könnyen megy?

- Ne hidd. Két éve nincs komoly kapcsolatom. Persze körülöttem is vannak nők, és nemcsak kolléganők. Fiatalok, csinosak. De te más vagy. Valami borzasztóan vonz hozzád, valami állandóan a közeledbe hajt. Meg akarlak jobban ismerni, szeretnék mindent megtudni rólad. Nem bánod, nem haragszol?

- Inkább bóknak veszem. Találkozhatunk is, ha feljössz a fővárosba.

- Jó. Maradjunk ennyiben. Most munka van, de holnap újra hívlak. Szia te drága, jó éjszakát!

És ez így ment, napról-napra. A szőke lány minden este odaült a telefon mellé, várta, hogy megcsörrenjen. És a hívás sohasem maradt el. Egyre hosszabban beszélgettek, néha órákig. Bár az elején úgy tűnt, a fiú jobban kötődik hozzá, egy idő után a lány is azt érezte, kétségbeesne, ha nem lenne a szokásos, késő esti telefon. Ha beszélgettek, olyan közel érezte magához a fiút, mintha csak a kezét kellene kinyújtania, és megérinthetné. Többnyire leoltott villany mellett beszélgetett vele, és egyre jobban kívánta a tényleges, testi közelséget.

Ha lassan is, hetek múlva, de elérkezett ennek is az ideje.

A fiú feljött a fővárosba, és első útja a lányhoz vezetett. A szőke lány egyedül lakott szülei kis lakásában, ott tudta őt fogadni.

Amikor ajtót nyitott a csengetésre, először szinte meglepődött. Itt áll előtte életnagyságban vágyai megtestesült tárgya. Mint udvarias vendéglátó, betessékelte a lakásba. Leültek egymással szemben, és nagyon elfogódottan beszélgetni kezdtek. Akadozva indult a társalgás, a korábbi, késő esti beszélgetések meghitt, bizalmas hangja csak lassan alakult ki közöttük.

A lány üdítővel, pogácsával kínálta, és amikor a fiú megkérdezte, hogy ő sütötte-e, elnevette magát. Nem, hát azért távolról sem olyan tökéletes ő, mint ahogy azt a fiú képzeli. Sütni nem tud, és a főzéssel is még csak kísérletezik.

De legalább megtört közöttük a jég. Most már tudtak tréfálkozni, akár egymás rovására is. A fiú azt mondta, nem gond, vendéglátóipari iskolába jár. Szeret és tud is egy kicsit főzni. Majd csak meglesznek valahogy, a gyerekeik biztosan nem fognak éhen halni!

Itt egy kis megilletődött csend állt be a csevegésükbe. Most először ejtettek szót olyasmiről, ami egy esetleges testi érintkezésre, a jövőben bizalmasabbá váló kapcsolatukra utalt.

A fiú nem maradhatott sokáig, de megígérte, amikor csak szabad ideje lesz, hívni fogja. A búcsúzáskor kicsit elfogódottan mondta, hogy itt, a fővárosban, mindig egy barátja által kölcsönadott lakásban szokott megszállni. Ha legközelebb feljön, a lány felkereshetné. Ott is nyugodtan beszélgethetnének, a tanulás mellett mindig akad azért egy kis szabadideje is. Ezzel váltak el, és a telefonok valóban folytatódtak.

A lány már nem tudott volna nélkülük létezni, esténként ez volt a programja. Semmi más nem hiányzott. A munkahelyén szinte lebegve járt, többet mosolygott, fiatalsága még jobban kivirult. Mindenki látta, ha benne még nem is tudatosult igazán, hogy fülig szerelmes. Valaki egyszer felvetette, hogy talán a recepciós fiú lehet a dologban, de ő ezt sosem erősítette meg. A titka egyedül az övé volt, melyet féltékenyen meg akart őrizni magának.

És eljött az újabb találkozó napja. Megbeszélték, hogy munka után, késő délután fogja felkeresni a fiút, a kölcsönlakásban.

A cím alapján a házat könnyen megtalálta, de a lépcsőházban már volt benne egy kis félsz. Mit keres ő itt? Ő itt illetéktelen. Amikor megtalálta a lakást, ez a rossz érzése csak fokozódott. Úgy érezte, a behúzott függönyök mögül öreg, kíváncsi szomszédasszonyok leskelődnek és azt figyelik, talán fel is jegyzik, hogy másnap pletykálhassanak róla, ki is érkezett látogatóba a szimpatikus fiatalemberhez.

Halk kopogásban állapodtak meg, és az ajtó azonnal kinyílt. Mintha csak a fiú ott állt volna mögötte, jöttére várva. A félhomályban azonnal átölelték egymást. Ajkuk olyan természetes egyszerűséggel találta meg a másikét, mintha csak erre lett volna teremtve. Csak csókolták és csókolták egymást, mintha sohasem akarnának szétválni. Aztán a fiú azt mondta.

- Köszönöm, hogy eljöttél, hogy volt bizalmad hozzám. A vendégem vagy, itt csak az történhet meg, amit te is akarsz.

Megvacsoráztak, aztán a fiú, kérésére, megmutatta a fürdőszobát. A későbbiekben gyakran eszébe jutott, és sohasem felejtette el azt a szappanmárkát, amivel akkor, ott, megmosdott. Ez az illat mindig azt az estét, az első együttlétüket juttatta eszébe.

Szinte magától értetődő volt, hogy ott tölti az éjszakát. Mint két kisgyerek, aki még nem tudja, csak sejti, vagy reméli, mi vár rá, olyan megilletődötten feküdtek egymás mellé. Aztán összefonódtak olyan egyetértésben, olyan összhangban, ami csak egymást jól ismerő, és nagyon szerető emberek között lehetséges. Szerették egymást, izzón, lángolva, kétségbeesve, attól való félelmükben, hogy egyszer csak véget ér az éjszaka, és ha időlegesen is, de el kell válniuk egymástól.

Másnap a lány az ébresztőóra berregésére riadt fel. Először azt sem tudta, hol van, de amikor rájött, maga mellett keresni kezdte a fiút. Az álomtól még kábán botorkált ki a konyhába, ahol jókedvű szavak fogadták: Asszonyom, a reggeli tálalva van!

Egészen elámult, amikor megtudta, hogy a fiú már korán leugrott a közértbe, tejet és friss zsemléket vásárolt, és szinte meghatódott, amikor a fiú azt is megmutatta, tízórait csomagolt neki.

A szőke lány azután még sokszor járt a kölcsönlakáson, és a saját lakásán is találkozgattak. Érezték, hogy szép az élet, és nem történhet semmi rossz, mert ők annyira boldogok.

Sokat kirándultak, az erdőben fociztak, mint a gyerekek, bolondoztak, még fára is másztak, ha senki nem látta őket. Jártak moziba, kocsikáztak, nyaraltak tóparton, elmentek a hegyekbe, és egy szállodában is töltöttek néhány felejthetetlen napot.

Úgy gondoskodtak egymásról, mint akik igazán összetartoznak, és teljes volt közöttük az összhang, a harmónia.

Hogy aztán mi történt, mi törte szét a szép álmot? Nem mondhatni, hogy mint a mesében, a gonosz mostoha avatkozott közbe, ennél sokkal egyszerűbb volt az ok.

A fiú egyszer megemlítette, javíttatni kellene a kocsiját, de el kell halasztania, momentán nincs felesleges pénze. A lány magától értetődően ajánlotta fel, hogy majd ő ad kölcsön, hiszen amúgy sem igazságos, hogy minden közös szórakozásuk költségeit egyedül a fiú fedezi. A fiú nem akarta elfogadni a kölcsönt, de aztán mégis belement. Még fizetésnap előtt visszaadta a pénzt, talán megint kölcsönkért, mert semmiképpen nem akarta, hogy a lánynak esetleg hiányozzon az az összeg.

A lány szülei ekkor már ismerték a fiút, de valahogy nem szívlelték, Isten tudja, miért nem. Az anya karácsonykor kifakadt: Biztosan csak a lakásodra hajt ez a fiú. Egy fővárosi lakás, az manapság is nagy szó! Meg aztán nyomorék, sánta, és el fog hízni, meg fog kopaszodni, mint az apja!

Hogy anyja ez utóbbi feltevését mire alapozta, a lány el sem tudta képzelni, hiszen a fiú szüleivel még ő sem találkozott. Azt tudta csak róluk, hogy a fiúkat nagyon szeretik, úgy óvnák, mint a szemük fényét, szeretnék boldognak látni, és hogy büszkék rá. A nyomorékságot csak a méreg mondathatta anyjával, hiszen a fiú középmagas volt, izmos alkatú, arca csontos, vonásai markánsak, és azok az égszínkék szemek! A lányt egyik ismert, külföldi filmszínészre emlékeztette, ezt mondta is neki gyakran, amikor, félig viccesen, féltékenykedett rá. A fiú korábban komolyan sportolt, focizott. Szerzett egy sportsérülést, annak műtéti hege látszott a lábikráján. Ez a mozgásában egyáltalában nem akadályozta, a heg látványa pedig, ha lehet azt mondani, még férfiasabbá tette.

Hogy anyját a fiú feltételezett, de soha be nem bizonyosodott anyagiassága, esetleg a lánya körül akkoriban feltűnő, másik - általuk ismert, jó családból származó - lovag befolyásolhatta-e lesújtó, megalázó véleménye kialakításában, az igazán soha nem derült ki. Mindenesetre, ahogy jó németesen mondanánk, „a konkoly el volt vetve”. A szőke lány és a szőke fiú közötti, eddig töretlenül bimbózó kapcsolat megsínylette a karácsonyi cirkuszt.

A lány, bár tudta, hogy a vádak tulajdonképpen alaptalanok, mégis megingott eddigi hitében. Amit gyakran sulykolnak az emberbe, néha tényleg bejön, és valóra válik. A kapcsolatot sikerült fellazítani.

A következő hónapok már vitákkal teltek, a fiú nem értette, hogy miért neheztel rá a lány anyja, és bármit megtett volna azért, hogy kiengesztelje, hogy jóvátegye bűnét, amit el sem követett.

Amikor csak találkoztak, a lány támadott, vagy húzódozott, hogy megmondja a valós okát elhidegülésének. Az okot, amit kristálytisztán talán maga se tudott volna megfogalmazni.

A fiú védekezett és szenvedett. Amikor nem találkoztak, hosszú leveleket, utóbb szívből jövő, érzelmes verseket írt a lányhoz. Egy vitájuk során még a könnyei is előtörtek, mert úgy érezte, végtelenül igazságtalan a sors, amiért ezt teszi vele.

A lányt ez még jobban elbizonytalanította, a könnyeket, a könyörgést a gyengeség jelének fogta fel. Talán, ha akkor a fiú lehengerli, felülkerekedik, igaza biztos tudatában … de nem ez történt, és a közöttük lévő szerelem egyszer csak végleg kihunyt.

Néha jött még egy-egy képeslap a fiútól, névnapra, külföldről, aztán már csak akkor találkoztak, régi barátokként, amikor a fiú felesége és a szőke lány is, gyermeket vártak. Aztán csak a hosszú, hosszú csönd…

 

A fikció

 

A valaha szőke lány, már évek óta melíroztatta a haját, bár még így ötven felé sem őszült. Már túl volt egy házasságon, nem vált el, a sorsa hagyta őt cserben, megözvegyült. Viszonylag korán nyugdíjba került, két felnőtt korú gyermeke vele élt, sokat vitatkoztak, nem volt így igazán jó. Talán, ha nem érezte volna a gyermekeiért való felelősséget olyan végzetesen!? De még mindig tenni akart értük valamit, mert szem előtt voltak, nem tűrhette, hogy a sors őket is megtépázza.

Tulajdonképpen egy évtizede volt már egyedül. Nem volt se ideiglenes barátja, se társa. Nem unatkozott, mindig talált értelmes elfoglaltságot magának, és persze ott volt hármójuk háztartásának a gondja is.

Valami azonban mégis hiányzott. Gyakran eszébe jutott, hányszor összefutott - akarva, akaratlan - olyan ismerősökkel, akik nem igazán számítottak az életében. Olyanokkal viszont, akik abban jelentős szerepet játszottak évtizedekkel azelőtt, soha sem sikerült újra találkoznia.

Egyszer csak elkezdte irigyelni a gyerekeit, akiknek - szép, új világ - egy számítógépes program segítségével, számos régi ismerőst sikerült felkutatniuk.

Ritkán kért bármit is a gyerekeitől, de most rávette a lányát, őt is vezesse be a program használatának rejtelmeibe.

Az adatai már három hete szerepeltek a neten, és még senki olyan nem jelezte kapcsolatfelvételi szándékát, akinek ő igazán örült volna. Már éppen elhatározta, hogy nem is foglalkozik többet a dologgal, amikor váratlanul észrevette, hogy olyasvalaki jelölte be ismerősének, akinek a jelentkezésére titokban mindig is várt.

A rövid üzenetváltás egyértelművé tette, hogy a hajdani szőke fiú, három évtized múltán, rátalált a szőke lányra.

A sorokat olvasva, szándékosan figyelte a szívverését, de csak kimelegedett egy kicsit, a szíve nem dobogott gyorsabban.

A szőke fiú kezdeményezte találkozóra azonban a valamikori szőke lány már izgatottan készült. Milyen lesz vajon a személyes találkozás? Ő igazán nem akar semmit, csak kíváncsi, mivé vált, milyen lett a régi szerelmes. A fiú - fiú?! - biztosan boldog családi életet él, valószínűleg több gyerek büszke apukája, talán már nagypapa is. Ki tudja, mit hozott számára az élet… A régi érzelmek már belehulltak a múlt sötét kútjába, és ennyi év után lemerülni értük, mi értelme lenne?

A szőke asszony így próbálta nyugtatni magát, miközben a megbeszélt helyen, egy, még a régi időkből itt maradt kis presszóban, a férfira várt.

A várakozás nagyon hosszúnak tűnt, úgy érezte, a másik már sokat késik. Talán meggondolta magát, talán összetűzést okozott a családban ez a rendhagyó „baráti” találkozó.

Ekkor egy ötvenes férfi nyitott be a presszóba. Kissé bicegve, egyenesen az asszony asztala felé tartott. Közepesen magas, köpcös, kicsit már pocakos volt, ritka, őszes haj fedte félig tar koponyáját, mosolya mögül rosszul beillesztett hamis fogsor bukkant ki. Az asszonynak rögtön az jutott az eszébe: Igaza volt anyámnak, visszataszító lett öregkorára, kövér és kopasz!

Szinte fel sem tudta fogni, de hihetetlen rossz érzés uralkodott el rajta. Ezt az ismeretséget nem kívánta. Kedve lett volna lebújni az asztal alá, hogy ne vegyék észre, vagy kirohanni a presszóból, ha ezt feltűnés nélkül megtehette volna. De erre nem volt mód, a férfi mosolyogva közeledett felé ….majd túlhaladt az ő asztalán, és leült egy idős asszony mellé. Hangosan szabadkozni kezdett a késésért, aztán gyorsan fizettek, és el is mentek.

Hihetetlen megkönnyebbülést érzett, ellazult, de hirtelen újabb ijedelem érte, mert a háta mögül egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult, és meglepetésére egy nagyon sármos, alig őszülő, dús hajú, sportos kinézetű, hanyag eleganciával felöltözött férfi nézett le rá komoly tekintetű, még mindig kék, tiszta szemekkel.

- Nagyon meglepettnek látszol. Nem ismersz meg? Pedig engem vársz. Elnézésedet kérem a késésért. A tulajdonos - talán emlékszel még, én is vendéglátós vagyok - jó ismerősöm. Régen találkoztunk, nem tudtuk megállni, hogy ne váltsunk egy pár szót.

- Hát tudod, tényleg sikerült meglepned. Te alig változtál! Majdnem így élsz az emlékeimben is. Egyébként nem kell elnézést kérned, nem telt eseménytelenül a várakozás ideje, rémisztő élményben volt részem, de inkább nem mesélem el.

Viszont mesélj te magadról. Gondolom szép családod van, harmonikus házasságod, amit a történtek után, kívántam is neked. Egy gyerek, netán több? Unoka?

- Özvegy vagyok. Öt éve. Gyerekem csak egy van, már felnőtt, és tényleg van unokám is. Ők, a fiatalok valóban harmonikusan élnek, én társtalanul, egyedül.

De most rajtad a sor. Azt látom, szinte semmit nem változtál. Kicsit rövidebb a hajad, azonban az alakod változatlanul olyan, mint egy bakfisé. Kíváncsi vagyok, hogyan alakult a sorsod? Jó férjed van? Több gyereked is született?

- Köszönöm a bókot, de nem a sorson múlott, hogy megmaradtam ilyen viszonylag fiatalosnak. Rendesen megtaposott az élet. Én is özvegy vagyok. Tíz éve vagyok egyedül. Még mindig nevelem a felnőtt gyerekeimet, az őértük való aggodalommal telnek a napjaim.

A férfin látszott, hogy kicsit megrendült sorsuk azonos alakulásán. A szemében részvét és valami több is látszott. Talán csak sajnálat, talán egy kis ébredező, gyengéd szeretet….ki tudná ezt harminc év kihagyás után ugyanazokból a szemekből kiolvasni?

Az asszony csak felutazott a fővárosba, egyébként vidéken élt. Most a férfi lakott a nagyvárosban. Sokáig beszélgettek, ott is vacsoráztak, közben az asszony utolsó vonata is elment. A férfi felajánlotta, nézze meg a lakását, a közelben van, töltse nála az éjszakát, hiszen már felnőttek, nincs kinek elszámolni a szabadidejükkel.

A szőke asszony kíváncsian lépett be a családi ház ajtaján. Tisztában volt vele, hogy most bepillantást nyer egy másik ember életébe, oda, ahol az az ember, akit ő annak idején elutasított, később egy másik asszonnyal, hosszú éveken át boldogan élt. Ő is megkívánta ezt a boldogságot, szívesen maradt volna, ha tartóztatják.

Úgy látta, a férfiban is van valami hajlandóság, vagy talán csak a hosszú egyedüllét teszi, hogy ő is társra vágyik, le akarja „cserélni” a magányt. A fürdőszobában minden csillogott-villogott, de csak egy folyékony tusfürdőt talált, kellemes illatú, jó márkát, de nem azt a régit.

Éjszakára a vendégszobát kapta meg. Mielőtt magára csukta az ajtót, a férfi könnyű csókot lehelt a halántékára, úgy kívánt jó éjszakát.

Az asszony még órákig ébren forgolódott. Valamire várt. És hallotta is, hogy a férfi felkel, járkál. Majd kiugrott a szíve, amikor hallotta, vagy csak képzelte, hogy megáll az ajtaja előtt. De …. nem nyitott be.

És amikor reggel a szőke asszony felkelt, még a reggelit sem fogadta el, arra hivatkozva, hogy a gyerekei talán aggódtak érte, nem kért semmit, csak azt, hogy vigye ki az állomásra.

Miközben a vonat kihúzott az állomásról, majd végleg eltűnt a kanyarban, a deresedő hajú, szőke férfi magában azt gondolta: Ha tegnap este bejössz a szobámba…. Ennyit még megérdemeltünk volna az élettől. Rajtad múlt az újrakezdés, de te elmulasztottad az alkalmat, pedig meg akartam bocsátani…..

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek