Valami van

Részlet egy alakuló meséből.

 

1.János


Nem túlzok, ha azt állítom, ez volt az első zavarba jövés János addig nagyjából biztonságos életében. Futólag el is pirult hozzá, de valószínű, hogy ennek oka a gólya zord tekintete volt.

Olyanféle zavarba jövés lehetett ez, mint az enyém legutóbb, mikor a sóskalevest brokkolikrém-levesnek hittem. Megtévesztettek a pirított kenyérkockák, melyek kis üvegtálban sorakoztak a levesestál mellett, arra várva, hogy valaki megegye őket. Gyanús volt ugyan a leves színe is, de ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, azt gondoltam, mindenre fel vagyok készülve, mióta ugyanitt a tökfőzeléket sárgarépával tálalták.

A zavar végül akkor érkezett, mikor az első kanál levest lenyeltem.  Mert, hogy nem brokkolikrém-leves volt, az biztos. Édes is volt, savanykás is, és tisztára sóska ízű. Sóért nyúló kezem ledermedt, majd hirtelen vissza is rántottam, tekintetem asztaltársaimra tévedt, akik ugyanazzal a tehetetlenséggel bámultak vissza. Valószínű, hogy ők sem ettek még sose sóskalevest.

Ezt csak azért fűztem hozzá, hogy megérthessük János zavarát, amint a gólya rápillantott. Addig nem ötlött fel benne az a pár egyszerű kérdés, ami amúgy alapjaiban ingatta volna meg elhatározását. A kérdések valahogy így hangzottak volna, a sorrendiséget nem figyelembe véve:

-          Most mi van?

-          Tényleg beszélnek az állatok?

-          Pont a gólya hozná? Ezzel a hosszú piros csőrével?

-          Mit keresek én itt?!

János tipegett, topogott, fekete kalapját is levette, forgatta a kezében, majd végül kibökte, ha már eljött idáig:

-          Jó napot kívánok!- illemtudó, udvarias fiú volt, az arca már lobogott a pirosságtól, barna haját összekócolta a nyári szél. Majd várt, nézte a gólyát. A sás között brekegtek a békák. Az idő mintha kezdett volna megállni, a gólya pedig továbbra is zordan nézett Jánosra, piros csőréből egy rángatózó békaláb lógott ki- legalábbis egy darabig, utána már nem.

János közben a felmerülő kérdések hatására kezdte szörnyen hülyének érezni magát, pedig igen határozottan indult el otthonról. Úgy vélte akkor még, hogy igen jó benyomást fog tenni, ha nem is a gólyára, akkor magára a szituációra. De ez a magabiztosság elkezdett omladozni, a gólya pedig meg sem mukkant. Zordan nézett, mert nagyon utálta, ha evés közben zavarják.

-          Mit akarsz?- kérdezte végül Jánostól, tompa, mérges hangon, bár tudta, mit akar a fiú.  Rögtön válaszolt is dühösen: - Marhaság! A kisbabákat nem én hozom!

Ezen a ponton érdemes kitérni a gólya nagyképűségére egy picit. Már időtlen időkkel ezelőtt, a teremtés hajnalán is volt rá hajlandósága, amire aztán az emberek alaposan rátettek ezzel a fura babamítosszal. Addig csak simán többnek képzelte magát a többi madárnál, hosszú lábaira, és csőrére volt a legbüszkébb, úgy vélte, madártanilag a legtökéletesebb alkotások. Titokban persze az összes madár ezt képzeli magáról, a gólya viszont ki is mondta, meg illegette magát hozzá, így nem nagyon akadtak barátai.

Míg egy nap megjelent nála egy kislány, aki afelől érdeklődött, hogy valóban ő hozza-e a kisbabákat, és ha igen, honnan. Hogy ki bujtotta fel a lánykát odáig, hogy pont a gólyát kérdezze erről, sűrű homály fedi, pedig a felelőssége igen komoly e témában.

 A gólya hosszasan gondolkozott, mérlegelt, mielőtt felelt volna. Látta ugyanis a kislány szemében a kíváncsiságot, az ártatlanságot, és a sebezhetőséget. Így aztán először is arra hajlott, hogy hazudik, meg utána is, csupán udvarias figyelmességből, és mert nem akarta összezúzni a lányka törékeny világát. A hazugság mellett szólt az is, hogy bármilyen nagyképű is volt, szerette volna már a társaságot, bármilyen fajú társaságot, akinek a szemében akármilyen okból is értékesnek számíthat, de persze nem úgy, mint elemózsia. Elég régóta volt már nagyképű, és az idővel magányos foglalatosság, ugyebár. Ugyanakkor, nem szép dolog hazudni, és sose vezet jóra, merült fel a gólyában, miközben aprólékosan latolgatta a helyzetet. Ha most hazudok, akkor mindig hazudnom kell majd emiatt. De hát kit érdekel, ha senkisem tudja meg, nemigaz?

Így végül hazudott, fantasztikusakat. Igen, ő hozza a kisbabákat, az Üveghegyeken túlról, és túlról a nagy Óperenciás-tengeren is, és pont egy arasznyival túl, ahol a kurta farkú malac túr, onnan, ahol az Édes Babamezők terülnek el. Ott úgy szokás, hogy csinos, vidám bábaasszonyok gondozzák a fejlődő csecsemőket, majd mikor beértek, egyesével könnyű, fehér pólyába csomagolják őket, a gólya csőrére akasztják, és megadják a pontos címet, mint például: Kovács Jenőné, Ungabunga utca, 9. domborulat.  A gólya még sok más képtelenséget is mondott, de senki sem jegyezte fel azokat az utókor számára. Szerencsére. Arra elég volt a sok handabandája, hogy a kislány boldogan távozzon, aki még annak is örült, hogy az állatok tényleg tudnak beszélni. Csodás egy napja volt, az biztos!

Amit a gólya akkor nem sejtett, hogy innentől nem volt megállás. Elkezdett terjedni a híre, mert a kislány lelkesen mesélt róla mindenfelé. Jöttek a gyerekek folyton-folyvást, és mind ugyanazt akarta tudni, tényleg ő hozza-e a kisbabákat? Eleinte ez tetszett neki, a magányos nagyképűnek, akit kéretlenül is bevontak az emberi teremtés hatókörébe, mint valami szárnyas futárt, és jó érzés volt az a sok jövés-menés, érdeklődés.  Aztán idővel kezdte magát úgy érezni, mint egy lélegző, élő-mozgó zarándokhely, ami békákat eszik, és csak akkor hagyják békén, ha a fészkében - jó magasan-, szusszan egyet, bár az is meglehet, hogy pont emiatt költözött a magasba, ezt bizonyára az ornitológusok jobban megmondják. Lassan elátkozta a napot, amikor szóba állt a kislánnyal, azt meg főleg, hogy ordas hazugságokkal etette. Végül szörnyen kiábrándult mindenféle társaságból, és már csak az igazat próbálta mondani. Valami okból, vagy épp ezért, egyre kevesebb gyerek fordult hozzá népességügyi okokat feszegetve.

-Marhaság!- dörrentette megint Jánosnak. - Ráadásul (itt szörnyen zordan kezdett nézni, és előredöntötte fejét) csak ma te vagy a tizenhetedik, aki idejön, és megkérdezi! Hát egy békát sem ehetek meg nyugodtan?! - túlozta heves felháborodást megjátszva, és megint hazudott. Mert János volt aznap az első kíváncsi. Abban a hónapban is. Okait sejthetjük már, viszont a gólya viselkedése arra utal, hogy a büszkeség még domináns jellemvonás, arról nem is beszélve, hogy továbbra is kényszeres hazudozó, de ezeket a megfigyeléseket majd hamarosan közlöm is a pszichológusával, aki amúgy az enyém is. Keddenként szoktunk találkozni, mivel kényszeres hazudozó vagyok.

Szó, ami szó, a gólya bekapott még egy békát, aztán tovaröpült, maga alatt hagyva Jánost, akiben mindeközben világok dőltek meg, és keletkeztek újra. Miért mondták a szülei ezt a képtelenséget? Őket is félretájékoztatták? Nem ismerték a tényeket? A gólya hazudott, vagy valóban ő hozza a kisbabákat az Édes Babamezőkről?

Jánost úgy elárasztották a kérdések, mint még sosem, és kíváncsisága szinte kinyomta az eget is hirtelen. Megrázta a fejét, hogy távozzon a zűrzavar, és lélegzett egy nagyot, olyan jóféle mellkidomborítósat.

-Ejj, a csudába is! Majd én jól utánajárok, a nyakamat rá!- pukkant ki belőle a feszültség, és ezzel sarkon is fordult, keresztülvágta magát a nádason, a sásoson és hazament.

- A kisbabákat nem a gólya hozza!- jelentette ki otthon szüleinek a kiábrándító valóságot. Mondjuk szerintem ez nem olyan kiábrándító valóság, mint az igazi valóság. Az-az igazi sokk. Mert végül is ki ne tudná, hogy honnan jönnek a kisbabák, nemigaz? Mindenki tudja már, hogy azok csak úgy jönnek, maguktól. Ha nem hívja őket senki, akkor is jönnek, és ha netán igen, akkor is, amúgy meg tömegesen. A tipikus példája, mikor egy reggel felkelsz, és ott egy baba, valahol az ágyad mellett, kiságyban, ami este, lefekvéskor még nem volt sehol. Jobb esetben épp nem bőg, a rosszabb eset az, amikor tudatosul benned, hogy azért ébredtél fel, mert bömböl egy baba valahol a közelben. Így jönnek a babák, ennyire egyszerű ez.

- Ismered a méheket, János?- érdeklődött tőle kedvesen édesanyja. Édesapja elfoglalt volt, épp a trón szélén lógatta a lábait, és ablaktisztítóval takarította a koronáját.

János, bár majd megette a fene a kíváncsiságtól, visszafogta magát, mert a kételkedés és a sok kérdés nem múlt el nyom nélkül, így csak bólogatott. Akkor édesanyja hosszasan beszélni kezdett, de Jánosban csupán annyi maradt meg, hogy az emberek néha át szokták dugni a nyelvüket más emberek szájába, és ezt csóknak hívják. Ezt szülei ott helyben meg is mutatták, egymáson.

Jánosnak ugyan nagyon tetszett a szó: csók, de azt a nyálas izélást, amit fedett, eléggé visszataszítónak találta, főleg hogy már tudott a baktériumokról.

-          Pedig van, amikor finomabb!- kacagott édesanyja.

-          A másiké!- tette hozzá mosolyogva édesapja.

-          A puszi még oké, de ez fúj!- így János.

Hagyta magában érni a dolgokat pár napig, majd egy nap a trónterembe ment, és így szólt:

-          Elmegyek, drága szüleim! Azért megyek, mert szeretném megélni, megtapasztalni, megismerni ezt a sokmegmindent! A szemeimmel, a kezeimmel, a szívemmel, és mindennel, amit csak tőletek kaptam!- mondta, és közben fényleni kezdett kissé, meg nőtt, egyenesedett vagy 10 centit, de ezt nem mérte meg senki pontosan. Édesapját, édesanyját nézte csendes lüktetésben, melyben ott dobogott az útnak indulás összes öröme, és a búcsú szomorúsága is.

Édesanyja végül letörölte az eleredt könnyeket, előbb Jánosét majd a magáét, szoros ölelésben melengette, és így búcsúzott:

-          Jól figyelj, János, a jó mindig csendben érkezik!- ezzel elment összepakolni a pogácsát, már ha minden világbamenetelnél ez van, ez a nagy pogácsaösszepakolás, meg minden. János elbúcsúzott közben édesapjától is, s mikor feltarisznyázták, már ment is, és nem nézett hátra, csak egy picit. 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek