Útközben - I.

Előttem - látszatra - tágas a tér, mögöttem a megtett, hosszú út.

Útközben

 

Előttem - látszatra - tágas a tér, mögöttem a megtett, hosszú út. Szemem fölé ellenzőt formálok kezemből, a nap még ragyogóan tűz, de én már nem látok olyan tisztán, mint egykor.

Visszanézve, megállókat látok, bennük emberek állnak, jobban mondva, nők. Fiatal nők, idősebbek. Egyikük szinte még gyermek, a legkisebb, a legtávolabbi, csecsemő. Szép, kövér, gusztusos csecsemő. Nagy, ibolyakék szemek, apró száj meg orr, kalimpáló, dundi kezek. Nem sír, de igazán nem is nevet.

Hozzám közelebb, egy másik megállóban, apró, vézna gyereklány, rövid, fiúsra vágott lenhajjal, a szemek még mindig nagyok és csodálkozóak. Nézése komoly, de még nem aggódó.

Mintha az út közeledne hozzám, egyre élesebben látom, ki áll a következő megállóban. Kamaszlány, nyurga, vállig érő lenhaja mézszínű, ajka duzzadt, nézése kacér, tekintete kihívó. Formázza már a nőt, azonban gubóban még az igazi pillangó.

A múltbéli megálló vészesen közeledik, szinte itt tipor már a lábamon. Benne fiatal nő áll,  higgadt arca telt, tekintete megnyugtató, a komoly nézés megfontoltságot takar. Emellett mégis sugárzik, még sugárzóan fiatal, bizakodó. A lepke szárnyat bontott, vajon hová röpül…..

A megálló elért hozzám. Meglepetve látom, hogy én állok benne. Úgy látom magam, mintha tükörképem tekintene rám. A nyárszőke haj furcsamód sötétebb, az arc markánsabb, a tekintet komolysága mellett inkább borongós, elmélázó, szomorúságot hordoz magában.

A megállón túl, az út még tart….egy darabig fut, de már rég nem kanyarog, egyenesen tart előre. Valami felé tart.

Egy távolabbi megállóban őszbe fordult hajú asszony áll, tartása görnyedt, válla meghajlik,  az esztendők súlya terheli. Hátat fordít a további megállóknak, nem akar előre nézni, a már megtett utat kémleli, visszafelé néz, mintha keresne valamit. Valamit, amit már elhagyott, és ami többé már nem ér el hozzá.

Aztán ott, a nem is olyan messzi távolban, szürke foltként, egy töpörödött alak várakozik. Várja, hogy az út elfusson mellette, menjen nélküle tovább, menjenek rajta mások, ő már elfáradt. Megül az utolsó megállóban, a földre kuporodik, és már csak egy állomásra vár, az utolsóra, amely a nagy utazás végállomása lesz. Az állomás falán, ha jól látom, tábla van kifüggesztve, rajta nagybetűs felirat: EZ VOLT AZ ÉLETED.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek