Tükörkép - I.

Hosszú évek óta magányosan élt.

Tükörkép

Hosszú évek óta magányosan élt. Annyira szenvedett a társtalanságtól, az egyedülléttől, hogy mindez kiült az arcára is. Búskomor ábrázattal járt-kelt a világban, így nem egyszer rákérdeztek az utcán: asszonyom segíthetek, rosszul van?!

Azután nyugdíjba került, és a helyzet tovább romlott. Napokig nem volt kihez szólnia, ha csak össze nem futott a postással, vagy a közértben kénytelen volt megköszönni, amikor visszakapta az aprót. Úgy hozzánőtt a lelki nyomorúsága, mint sánta emberhez a botja.

Pedig még lehetősége is volt, hogy elmeneküljön a bezártság elől. Rámaradt egy családi nyaraló, ami szép helyen, nagy tó partjára épült. Valamikor rendszeresen odajártak, míg élt a férje, sőt, vendégeket is fogadtak. Voltak kellemes kerti partik, nagy, közös, karácsonyi ünnepvárás…

De mindez már a múlté. Minek menjen oda, ha csak szenvedést okoznának a szép emlékek, s mélázhatna az élet múlandóságán?!

Mivel nem kívánt magának további fájdalmat és csalódást okozni, feléje se nézett a nyaralónak, inkább megfizetett valakit, hogy ápolja a kertet, nyírja a füvet, metssze a bokrokat, néha locsoljon, és időnként szellőztesse a házat.

Aztán egyszer csak levelet kapott a Gázművektől, hogy a személyes jelenléte nélkülözhetetlen, szíveskedjen ekkor és ekkor megjelenni a helyszínen, a gázóra cseréje apropóján.

Nem akart leutazni a házhoz, de nem tudott kitérni előle. Már a szomszédokkal se tartotta a kapcsolatot, nem volt kit megkérnie, hogy a mérőcserénél helyette asszisztáljon.

Amikor kinyitotta a házat, egyből arcul csapta az áporodott levegő. „Na, hiába a fizetség. Ha nem tűnik fel időnként a gazda, ebül vész a jószág.” - gondolta. Sorra nyitogatta az ajtókat, kereszthuzatot csinált, széttárta a spalettákat, hogy legalább bejöjjön egy kis nyári meleg.

A mérőcserét hamar megejtették, de az ő vonata csak órákkal később indult, így kénytelen volt várakozni. Kiment a teraszra, és egyből elfacsarította szívét az emlékezés: milyen kellemes nyarakat töltöttek itt, míg élt a párja. A pillantása akkor a lépcsőfeljáróra esett. „Ezt meg teljesen ellepte a gaz. Nagyon életerős folyondár lehet. Olyannyira benőtte a lépcsőfokokat, szinte már nem is látszik a beton.” - futott át az agyán.

Visszament a házba, levetette utcai ruháját, cipőjét, keresett egy régi shortot, meg egy fürdőruha felsőt, s miután talált egy ezeréves, valaha kertészkedéshez használt kesztyűt és metszőollót, nekiállt irtani a lépcsőt befonó futónövényt. Egészen belefeledkezett a munkába. Közben ki is melegedett, hiszen mégiscsak nyár volt, még ha ő nem is nyaralni jött a vízparti házukba.

Arcán végigcsurgott a verejték. Lassan már a szemét is csípte, mégsem tudta abbahagyni a munkát. Egyre nagyobb elszántsággal vágta, tépte a gyomokat.

Amikor végzett a lépcsővel, körbenézve feltűnt neki, milyen gazos a hintaágy környéke. Hát ott folytatta a gyomok irtását.

Feltúrta a konyhai szekrényt egy nagyobb szemeteszsákért, s abba kezdte pakolni - némi aprítást követően -, a levágott vékonyabb ágakat, vastagabb gyomok szárát. Időnként kiegyenesedett, megropogtatta a derekát, majd folytatta a munkát.

Valamivel később, kis szünetet tartott. Bement a házba, ahol szerencséjére talált egy bontatlan üdítőt, ami még élvezhető volt. Megitta. Valahogy, mintha oldódni érezte volna a benne állandóan meglévő feszültséget, pedig attól ez idáig mindig és minden körülmények között szenvedett. El is csodálkozott magán: mi vehette rá a buzgó kerti munkavégzésre, hiszen ő alapvetően városi lány, s még a boldog békeidőkben - amikor idejártak nyaralni -, sem érdekelte a kerti munka, a férjére hagyta.

Ismét bement a házba, hogy lehűtse magát. A nappalin keresztülhaladtában, mintegy önigazolásként, hogy tényleg ő az, aki kertészkedik, egy gyors pillantást vetett a tükörbe. Amit ott látott, megtorpanásra késztette. Egy kissé zilált frizurájú, verejtéktől fénylő arcú nő nézett vissza rá a tükörből, akinek a száján mosolyféle játszadozott. Mindig ráncolt homloka simának tűnt. Még a szeme is nagyobbnak, fényesebbnek látszott, mint amikor az ember rácsodálkozik a világra, ha érdemes nézni azt, amit lát. Olyan tükörmását látta önnönmagának, amilyent régóta nem. Mintha visszakapott volna valamit magából, amit annyira hiányolt. Ez a tükörkép kedves volt számára, már szinte gyönyörködött benne. „Ilyennek kellene mindig látszanom. Jó lenne, ha így maradna örökre.” – gondolta.

Miután kifújta magát, visszament a hátsó udvarra, ahol folytatta a gyomirtást, s közben megfogalmazta magában, hogy kertészkedni jó…

Hosszú hónapok elteltével, városi lakásának szomszédja bejelentést tett a rendőrségen. Ugyan semmiféle szokatlan szagot nem érzett a magányos nő lezárt lakása felől, de azért mégis. Nem természetes, hogy tele a postaláda, szinte már kipotyognak belőle a levelek, és a bejárati ajtó idegesítően nyikorgó hangját sem hallani jó ideje. Valami történhetett, nézzenek utána – kérte.

A rendőrök felnyitották a lakást, de nem találtak semmi rendkívülit. A tulajdonos esetleges holléte felől az egyik boríték adott némi felvilágosítást. Sejthető volt, vidéken tartózkodik, erre utalt a levél, melyhez ingatlanadó csekkjét mellékelték. Leszóltak a vidéki kollégáknak, nézzenek utána a címnek, ha ott van az asszony, akkor nincs baj, csak nem kötötte a szomszédja orrára a távolléte okát.

A nyaralót megtalálták, a lakásba bementek a rendőrök.

Végigjárták a szobákat, a konyhát, a fürdőt, végül beléptek a nappaliba.

A porlepte, pókfonállal beszőtt nagytükörrel szemben, egy támlásszéken, ott ült az asszony. A haja kissé kócos, az arca napsütött volt, a szeme tágra nyíltan fénylett, száján boldog félmosoly játszadozott, s a homlokát egyetlen ránc sem csúfította.

Csak éppen nem élt. És már nagyon régóta, talán hónapok óta halott volt…

 

 

 

A kép forrása

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek