Tisza kutya

Olyan dús szőrzete volt, hogy bele lehetett kapaszkodni

Tisza kutya

Olyan dús szőrzete volt, hogy bele lehetett kapaszkodni, olyan erős volt, hogy egy négy-öt éves gyerek nyugodtan meglovagolhatta és olyan szelíd volt, mint a kezes bárány, legalább is a gazdájához. Ezek voltak a fő tulajdonságai, ahogy visszaemlékszem rá. Egyéb jellemzői alapján úgy gondolom, hogy komondor vagy esetleg némi kuvasz beütésű lehetett. Magam abszolút nem vagyok kutyaszakértő, sőt még elemi szinten sem vagyok hozzáértő, de azt tudom, hogy hűségesebb barát, szórakoztatóbb társ nem létezik, mint a kutya. Ő volt az egyetlen kutya-ismerősöm, illetve nyugodtan mondhatom: családtagom, mert amennyire szerettük és rajongtunk érte, annyira fájt az elvesztése, mintha valamelyik testvéremet, vagy szüleimet veszítettem volna el.
Kicsi korában került hozzánk, apám egyik este azzal állított be szolgálatból jövet, hogy megkérdezte: jók voltunk-e, mert ha igen, akkor kapunk valami ajándékot. Mi persze, hangosan bizonygattuk, hogy jók voltunk, fél szemmel anyánkra figyelve: megerősíti-e az állításunkat, vagy pedig cáfolja azt. Titokban bíztunk anyánk jószívűségében, mert elég oka lett volna a visításunkat megcáfolni, de amikor ő is azt mondta, nem túlságosan meggyőző erővel: hát... elég jók voltak.., akkor apám kiment a konyhából, és egy szatyor-féléből egy kiskutya vonyítása hallatszott. Elővette a kiskutyát, letette a konyhában a földre, és mi rögtön körbefogtuk.
- Egy igazi, élő kiskutya! - mondogattuk egymásnak, mintegy meggyőzve egymást, hogy tényleg valóság, amit látunk. Anyánk közben egy pléhtányért kerített és tejet öntött belé - a kiskutya máris nekiállt lefetyelni -, közben rongyokat keresett, és a konyha egyik sarkában megágyazott neki. Amikor eleget játszottunk a kutyussal, az szépen a helyére ment, és rövid időn belül elaludt.
Szegény nagyon fáradt lehetett, mert az új helyet nehezen szokják meg a kutyák, de a mi kis kutyusunknak ez nem okozott problémát. Hanem úgy hajnal felé elkezdett nyüszíteni, mi persze azonnal talpra ugrottunk és azonnal dédelgetni kezdtük. Elég nehezen nyugodott meg. Amikor megkapta a reggeli adagját, és kivittük az udvarra, akkor kezdte csak jól érezni magát. Pár hét telt így el, mikorra teljesen megszokta a környezetét, és amikorra már elég nagy volt, egy kutyaól lett a végleges otthona. Anyám sürgette a dolgot, mert félt, hogy tele lesz a lakás bolhával.
Mi még elég kicsik voltunk ahhoz, hogy ilyen dologban állást tudjunk foglalni, csak attól féltünk, mi lesz, ha a cigányok ellopják a Tiszát? Mert közben ezt a nevet kapta, igaz, mi csak Titinek szólítottuk.
- Ne féljetek, nem lesz semmi baja, hiszen a kutyák mindenhol a kutyaólban alszanak! - nyugtatgattak a szüleink, és egy-két nap alatt bele is nyugodtunk ebbe az új körülménybe. Aztán jött a nyár, és egyre többet játszottunk a mi Titinkkel. Egy fadarabot dobtunk el neki, és ő mindig készségesen visszahozta. Akármerre mentünk, a kutya mindig velünk volt. A legtöbbször a házunk előtti réten tanyáztunk, a szomszéd gyerekekkel együtt. Csak akkor volt kellemetlen Titi társasága, amikor fogócskáztunk: nem lehetett lerázni, ő is a fogóval együtt kergette a másik gyereket. Persze, mindig a kutya győzött, így egy idő után eluntuk ezt a játékot.
Ha meg labdázni akartunk, szerencsétlen labda kötött ki a kutya szájában, és ezért a többi gyerek haragudott: mindig a tesóm vagy az én lábam elé rakta le a mások labdáját is. Nem volt komoly harag, inkább az irigység látszott, hogy nekünk ilyen szép kutyánk van. Időnként meglovagolgatták a Titit, és a bátrabb idegen gyerekek is felülhettek rá. A leánypajtásaink mind féltek a Tititől. Ők nem mertek felülni rá, a bátorságuk addig terjedt, hogy megsimogatták. Ilyenkor nagy nyelvével megnyalta őket, de volt, aki visítva húzódott el, olyan félénk volt.
Eljött az első nyár Titivel, aki ekkor már kész kutya volt: nem hatalmas, de nagy, nem robusztus, de erős, nem eszetlen, de játékos, mindenre figyelő. Élénk társa lett gyereknek és felnőttnek egyaránt. Amikor először levittük a folyóhoz, azt hittük, meg fog lepődni, félni fog a víztől. Ehelyett boldogan ugrott bele és úszott helyettünk is, mert mi egy kicsit hidegnek találtuk a vizet. Mire rászántuk magunkat, Titi már úszott is egyet, és a partra érve, nagy bundáját megrázva figyelt bennünket. Először valamelyik nagyobb gyerek ment bele a vízbe, a szekerek által kitaposott, kiszélesített helyen, amely gázlónak is nevezhető volt, és ott alig térdig ért a víz. Aztán a többi gyerek is nekilódult, és fröcskölve, sikongatva ellepték a vizet. Erre, Titi is újra belenyargalt, és a gyerekeket kergetve-játszadozva élvezte a vizet, amely enyhet adott a kinti forróság elől. Külső szemlélő számára igazán idilli kép volt, ahogy a tucatnyi gyerek egymást fröcskölve hancúrozik a patakban, közöttük egy kutyával. Kutyusunk nem örült a fröcskölésnek, mégis egyenlő félként részt vett a dáridóban. Közben ki-kiszaladt a partra, megrázta a bundáját, de azonnal vissza is jött élvezni a gyerekek társaságát. Amikor elunta a dorbézolást, kiment a partra, szőrét megszabadította a víztől, és hatalmas kilógó nyelvével lihegve a parton leült, mellső lábait maga alá húzva figyelte a játszadozó gyerekeket. Időnként egy-egy felnőtt is megjelent, leszámolta a lurkókat, aztán megnyugodva odébb állt, látván Titit, aki mint egy csősz, vigyázza a gyerkőcöket.
Aztán, mintegy varázsütésre, amikor valamelyikünk észrevette, hogy a másik gyereknek lila már a szája széle, abbahagyta a fürdést, és elkezdett szaladni hazafelé, miközben a többiek is követték. Ilyenkor Titi is felugrott, és ide-oda szaladgálva a gyerekek között, leginkább a gazda-gyerekekhez igazodva, de vidáman ficánkolva hol a legelöl futó gyerekhez, hol az utolsókhoz tartva, mintegy terelve a gyereksereget, futkározott közöttünk. Érkezésünkkor anyánk egy jó darab zsíros kenyeret kenve fogadott bennünket. Titi szintén a tányérjához szaladt, és azt végignyalva jelezte: bizony ő is megéhezett. Majd leült velünk szemben, és élénken csillogó szemmel figyelte, hogy miként esszük a zsíros kenyeret. Amikor nem látta anyánk, egy-egy darab került neki is, anyánk tiltása ellenére: a kenyér nem kutyának való étek!
De amikor látszik, hogy úgy kívánja! - szoktuk rá válaszolni, amit azzal zárt le anyám, hogy legközelebb nem kapunk, ha a kutyának adjuk. Ez eléggé nyomós érv volt, úgyhogy csak lopva adtunk neki egy-egy falatot. Még meg sem száradt a klott-gatyánk, máris mentünk, természetesen a Titivel, és a többi, ugyancsak zsíros kenyeret faló gyerekkel együtt a következő játszóhelyre, a szalmakazalhoz. Ez remek csúszkáló hely volt. Fölmászva a kazal tetejére, a már korábban kialakított csúszdához mentünk, és lecsúszva kiabáltunk. Az egy-két ölnyi szalmából persze semmi nem maradt a végére, de a tulajdonos „elkárolta", pláne, ha az ő gyereke is a csúszkálók között volt. A tanya lakói valamennyien kedvükre vihettek a szalmából a szalmazsákjukat kitömni - ez természetes volt azok után, hogy nyáron, aratáskor mindannyian részt vettek a nagy munkában, az aratás-cséplés-betakarítás során. A fizetség jórészt terményben történt. Nem klasszikus értelemben cselédek, de ahhoz hasonló státusú emberek voltak, köztük egy-egy városi munkással, mint az apám és néhány vasutastársa.
De a gyerekek egyformák voltak, és együtt játszottak. Az ilyen szalmakazal csúszkában Titi nem vett részt, hanem élénken figyelte a gyerekeket. Hangos jókedvük rá is átragadt, és élénken futkározott köztünk ide-oda. Amikor aztán vége lett a szórakozásunknak, észre sem vettük: közben este lett. Titinek következett a láncra kötés, nekünk meg a lábmosás, és nyomás az ágyba!
Szinte minden napunk így telt el, de egyáltalán nem unatkoztunk, sőt, élveztük a szabad természetben töltött napokat, és hitünk szerint a kutya is élvezte a velünk töltött időt. Reggel már várt bennünket. Futva mentünk ki a rétre és ott futkároztunk az időközben előkerült többi gyerekkel, játszottunk hol ezt, hol azt, és a kutyánk ebben kéretlenül is társunk volt. Egyszer-egyszer messzebbre is elcsavarogtunk, de biztos támaszunk volt a kutya, így nem tudtunk eltévedni. Az időérzékünk a gyomrunkban volt. Nem kellett attól félni, hogy nem érünk haza időben: az éhes gyomor mindig jelzett, halálos pontossággal.
Következett az ősz, a nagyobb gyerekek iskolába mentek, így megcsappant a játszópajtások száma, de ott volt Titi, és ez számunkra mindennél többet jelentett! Szinte észrevétlenül ment a nyár az őszbe, aztán az ősz a télbe! Ha nem esett az eső, az udvaron játszottunk a kutyával mindenfélét, és ha akadt egy-két korunkbeli, akkor többen. A fogócskázást szerettük a legjobban, abba Titi is bekapcsolódott, és mindig ő volt a győztes kivétel nélkül! Finoman megérintette az orrával, akit meg kellett fogni, és csak utána jött mindig a fogó. Számtalanszor eljátszottuk ezt, és a kutya nem unta meg. Ahogy futni kezdett, akire a sorsolás a fogó szerepet ráruházta, abban a pillanatban a kutya is kapcsolt, és pillanatok alatt utolérte, és a már említett módon megérintette, de aztán a többieket is elkapta: egyszóval, remekül elszórakoztunk azzal a semmi kis játékkal naphosszat. Közben kavicsot dobáltunk neki, és azt is visszahozta szorgalmasan.
Abban az évben korán lett tél: már októberben leesett az első hó, és mi átváltottunk a szánkózásra, hógolyózásra. Titi ezt is élvezte, futott a szánkó mellett, és ha kapott egy hógolyót, azt sem vette rossz néven. Amikor megjöttek a csikorgató hideg éjszakák, bent aludt a konyhában a rongyokon. De nagyokat csúszkáltunk a patak jegén és közöttünk futkározott a kutya is! Aztán rendesen megjött a tavasz, és mihelyt lehetett, kimentünk a rétre a kutyával futkározni. Egyik este szokatlan jelenséget figyeltünk meg a kutyánkon: lehangolt volt és csak ímmel-ámmal játszott, amint mentünk hazafelé, de nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget. Aztán reggel jött a meglepetés: a kutya nem hagyta el az ólat. Apánkat kérleltük, nézzen utána a dolgoknak. Nincs kedvem cifrázni, a kutyánk veszettséget kapott, és még aznap agyonlőtte a vadász szomszédunk.
Máig ott van a puskalövés hangja a fülemben és a bánat a szívemben. Akkor éjjel, álmomban, egy angyal elém állította a kutyámat és az apámat, majd azt kérdezte: melyiket választod? És én a kutyámat választottam. Ahogy nagyobb lettem, magamban egyre jobban égetett a szégyen, hogy az apámat képes lettem volna feláldozni a kutyáért, de ezt soha senkinek el nem mondtam. Egészen kamaszkoromig kísért ez a szorongás, és csak nagy nehezen nőttem ki.
A szeretetemet azonban mindig megőriztem drága és egyetlen kutyám iránt, és most már őrizni is fogom halálom napjáig.

 

 

 A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#12. 2013. december 29. 07:50
Kedves Csilla,
köszönöm az empatikus véleményedet.
Csilla
#11. 2013. december 28. 18:48
Csak olyasmire lehet ennyire pontosan emlékezni, ami valamiért nagyon fontos (volt).
A rossz emlékeket könnyebb elengedni, de a szépek mindig megmaradnak.

A vége megható, és gyermekien őszinte :)

A mi kutyánkat kapával vágták meg a nyakán. Valószínű, be akartak törni hozzánk, amikor családostul nyaralni voltunk. Mivel nagyon öreg volt, nem lehetett rajta segíteni, szüleim egyik ismerősünket kérték meg, hogy lője le, de nem tudta megtenni, ahogy belenézett a szomorú szemeibe....... Arra emlékszem, hogy elbúcsúztunk tőle, mielőtt kiszenvedett. Megsirattuk, eltemettük. A mai napig nem értem meg, hogyan lehet bántani egy állatot :(

Együttérzéssel olvastam írásodat, kedves János.
bodójános
#10. 2013. december 27. 07:20
Kedves harunalrasid!
Nekem ez volt az egyetlen kutyám, de emlékeim máig is elevenen élnek róla.
Köszönöm a kiegészítő véleményeket.
bodójános
#9. 2013. december 27. 07:16
Kedves Báró,
ez igaz történet, hozzátatozik az életemhez, kvázi én vagyok. Köszönöm a hsz-t.
harunalrasid
#8. 2013. december 27. 06:56
ettől függetlenül jó volt olvasni, különösen a kötődés okán.
hozzáteszem, sok ember jobban kötődik egy kutyához, mint más emberekhez. a kutya ugyanis önzetlenül szeret.
persze, ez csak a magam rögeszméje. kb. 20 éve vagyok kutyás gazda.
harunalrasid
#7. 2013. december 27. 06:52
akkor pontosítok.: az ember - lett légyen szülő, vagy csak simán hétköznapi ember - magában hordozza a valóság elferdítésének készségét.
a kutya nem tud hazudni.
Báró von Shenczky
#6. 2013. december 26. 16:33
Szép történet. A választásod miatt meg ne legyen lelkiismeret furdalásod, mert hiszen ahogy az Úr akarta , utána máris kinőtted a régebbi gondolkodásodat! :) Áldott Karácsonyt!
bodójános
#5. 2013. december 26. 14:06
harunalrasid: nem tudom értelmezni a h.sz.-t.
bodójános
#4. 2013. december 26. 14:04
Eliza Beth: Köszönöm, hogy tetszett az írásom.
harunalrasid
#3. 2013. december 26. 13:55
fene tudja. én nem ragadnék le az apa-kutya választásnál.
kamaszkoráig már bőven rájöhetett volna, hogy kutya még soha nem csapott be senkit...
Eliza Beth
#2. 2013. december 26. 09:45
Nagy igazság a végén, hogy az idő haladtával mennyit változik (okosodik) az emberpalánta. Kisgyerekként természetes, hogy van apja, talán fel sem fogja, hogy mit jelent egy ilyen választás. Ez csak később érik be a lelkében, amikor már felnőtt fejjel tud fontossági sorrendet felállítani.
Szép történet.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek