Télmese

Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperencián, de azért a nagy Galaxison innen, volt egy nagy család:

Év apa, Föld anya, és 4 gyerekük, szám szerint Tavasz, Nyár, Ősz és Tél.

 

A család úgy élt, ahogyan általában a családok szoktak. Apa és Anya szerették egymást, imádták a gyerekeiket, és mindent megtettek, hogy boldogan éljenek. Apa előteremtette a javakat, amik kellettek a mindennapi élethez, Anya pedig összetartotta a családot, biztonságot, melegséget, egészséget adott nekik.

 

A gyerekek nőttek, nődögéltek, egyre szebbek, okosabbak lettek, míg egy napon a Föld anya és Év apa elhatározták, elég nagyok ahhoz, hogy öregedő szüléik válláról levegyék a terhek egy részét. Családi tanácskozást tartottak, és Év apa előadta a kívánságaikat.

 

  • Gyermekeim! Felnőttetek, mi pedig anyátokkal lassan-lassan megöregszünk. Nekünk már sok a feladat, ideje, hogy átvegyétek tőlünk azok jó részét. Úgy gondoltuk, mostantól legyetek felelősséggel teli felnőttek. Itt vannak ezek a papírok, ide írtuk össze, mit kellene tennetek ezentúl. Olvassátok el, aztán, ha valamit nem értetek, kérdezzetek!

 

Így is lett. A gyerekek, azaz, mit is mondok, hát az ifjú felnőttek, belemerültek az olvasásba. Csend lett. Kis idő múlva Tavasz megszólalt:

 

  • Szerintetek én ezt meg fogom tudni csinálni? Ezt itt mind?
  • Néhány napja szóltam, ne maradj ki soká. Mi volt a válasz? Hogy ne szóljak bele a dolgaidba, felnőtt vagy. Akkor most nem vagy az? - válaszolta Föld anya.
  • Persze, persze! Én megpróbálom. De aztán ha valami nem sikerül?
  • Itt vagyunk anyátokkal, segítünk. - morogta apja.
  • Akkor jó, uccu neki! - szólt Nyár.
  • Láttad a listát? Végigolvastad? - aggodalmaskodott Ősz.
  • Hogyne! Sok a meló, de csak 3 hónapig. Aztán szabad leszek.
  • Jaj, te mindig olyan biztos vagy magadban!
  • Ez kell a boldogsághoz!

 

Telt, múlt az idő, Tavasz után Nyár lett, aztán eljött az Ősz-idő is, és a fiatalok derekasan helytálltak. Föld anya büszkén tekingetett Év apára, amikor jártukban-keltükben mindenki dicsérte a munkájukat.

 

Amikor azonban Tél került sorra, bizony akadoztak a dolgok. Először csak hideg nem akart lenni, majd nem esett a hó. A fákon fent maradtak a levelek, és nemcsak az örökzöldeken, hanem mindegyiken! Sőt, némelyik gyümölcsfa elkezdett bimbókat hajtani. A medvék és a sünök vígan rohangáltak, eszük ágában nem volt téli álmot aludni. A tavak tetején nem jelent meg a jég.

 

Év apa nem győzte hallgatni a sok panaszt:

  • Tönkre megyek! - sírta a sípálya tulajdonosa. - Egész éjjel megy a hóágyú, mégis reggelre csak latyak van a pályán. Üres a szállodám!
  • Nem tudok indulni a városi korcsolyaversenyen! Nincs jég a tavunkon, nem tudok gyakorolni.
  • Kirándulni indultunk a hegyekbe a nyolcadikosokkal, és csak a sarat tapostuk egész nap, nem tudtunk szánkózni, hógolyózni.
  • Sehol egy hóember!
  • Vígan csámcsognak a kukacok a gyümölcsösömben!

 

Apa és anya elővették Telet.

  • Mit csinálsz? Nem olvastad a feladatlistádat?
  • De, láttam.
  • És? - förmedt rá apja.

Tél húzgálta a vállát. Erre már anyja is besokallt:

  • Nem tudnál rendesen helytállni? A testvéreiddel nem volt semmi probléma, rólad meg csak a rosszat halljuk.
  • Nem kellett volna nekem hagyni a szemét munkát! Tavasz csak illeg-billeg rózsaszín ruhácskájában, együtt fütyörészik a madarakkal, szerelmet visz minden élőlény szívébe. Bimbókat hajt, rügyeket fakaszt, folyókat siettet, tisztára söpör szeleivel utat, házat. Nyár meg? Bezárja az iskolákat, üdülni küldi az embereket, felmelegíti a vizeket, telerakja a kerteket nyári gyümölcsökkel, virágokkal. És az Ősz az igazi. Mindenütt boldog gazdák szüretelnek, csapatok járják a hegyeket, völgyeket kirándulásokon, gyönyörű színekkel festi meg a leveleket, sárga-barna-zöld-piros bogyókat lógat az ágakra.

És én? Csak didergetek mindenkit. Szidják a fejemet, mert fűteni kell, ki kell fizetni annak az árát! A fák, bokrok levél nélkül állnak, fáznak. Ágaikat lenyomják a jég és zúzmara. Ahogyan a villanyvezetékeket is leszaggatja a ráfagyott csapadék. Az állatok? Éhesek, fáznak, s ha nem találnak élelmet... Nem is gondolok bele. Ezt várjátok tőlem? Ilyen gonoszságokat?

  • Rendben van, te így látod. Legyen igazad, idén ne legyen tél!

 

Valóban így lett. Eljött a december, aztán a január. És csak nem akart téliesre fordulni az idő. Az emberek nézték az eget, imádkoztak egy kis hóért, de hiába. Nem voltak mínuszok, nem kellett fűteni, zöldelltek a növények, vígan ettek, ittak az állatok.

 

Februárban azonban valami baj lett. A medvék nem tudták, mit csináljanak. Ki kellett volna bújniuk a barlangjukból, és megnézni, vége van-e már a télnek, de nem is voltak a barlangjukban! Az erdőt járták eddig, és most fogták nagy, busa fejüket, hogyan is van ez? Megzavarodtak. Enni vagy nem enni? Aludni vagy fent lenni? Nem értettek semmit.

A hóvirágok is bizonytalankodtak. Itt volna az ideje fehérre festeni az erdők alját, vagy nincs itt az ideje? Valami azt súgta nekik, hogy gyerünk, bújjatok ki, de hová? Ilyen melegbe? Na ne!

Egyre több gond keletkezett. A fecskék el sem mentek, így nem tudták, most kell-e fészket rakniuk, vagy csak csinosítsák a meglévőt, a halak nem tudták, itt van-e az ívás ideje. Az emberek naptár szerint éltek ugyan, ezért tudták a dolgukat, de szitkozódtak, hogy nem volt fehér karácsony, hogy a téli szünetben nem szánkóztak, nem síeltek hódeszkáztak, hanem homokvárakat építettek, és szomorúan látták a kukacok, bogarak millióit vígan lakmározni a kertekben. A melegvízű fürdőkben csak a fájóslábúak tanyáztak, a fiatalabbak a szabadban töltötték az idejüket.

 

A természet megvadult. A növények nem tudták, hogy most mi van. Ősz? Tél? Tavasz? Hajtsanak vagy sem? Virágozzanak vagy még ne? A gazdák imádkoztak, nehogy korán érezzenek tavaszt, mert egy késői fagy mindent elvihet.

 

Év apót elővették az ismerősei:

  • Mi történt veled? Ennyire megvénültél? Nem tudod ellátni a feladatodat? Nem látod, mit csináltál? Minden megbuggyant!

 

Tél is látta, hogy komoly gondot okozott a vélt jóindulata. Ő csak jót akart, nem akart didergést, fázást, hideget, fagyot! És tessék. Fejetetejére állt a világ. Szomorúan lógatta a fejét és hüppögött.

 

  • Ne sírj! A természet rendjét felborítani büntetlenül nem lehet. Ez te még nem tapasztaltad. - vigasztalta Föld anya. - Hozd inkább helyre, amit tettél! Még nem késő.

 

És így lett. Februárban, kicsit későn, de lehűlt levegő, leesett az első hó, befagytak a tavak, és lehullottak az utolsó sárga levelek is a fákról. Minden élőlény tudta a dolgát, fázott, didergett, éhezett, elbújt és elaludt, hogy aztán tavasszal új szezonra ébredve, boldogan kezdje vagy inkább folytassa életét.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek