Téli melegség

Dörmögő Dömötör: Olvassuk el ezt a kedves kis írást !

Valamikor régen élt egy kislány az anyukájával. Hatalmas erdő közelében laktak ketten, nagy szeretetben. Szerették egymást nagyon, pedig szegények voltak. A kislányt Marikának hívták. Egyetlen barátja volt. A hűséges kutyája, Pindur. Nyáron együtt járták az erdőt, ahol gombát szedtek. Ha elfáradtak hallgatták a madarak csicsergését. Vígan szaladgáltak a mezőn a pillangók után. Marika sokszor olvasott fel Pindurnak mesét. A kutya úgy hallgatta, mintha értette volna. Játszani is tudtak. A kislány labdát dobott el messzire a kutya visszahozta. Munkával, de békességben teltek a napok. Az erdő fái már hullatták leveleiket. Sárga, barna, vöröses színekben pompáztak. Marika anyukája így szólt a kislányhoz:

- Marika! Közeledik a tél. A hideg tél. Mit gyűjtsünk még be?

-A méhecskéktől van mézünk. Ők ezt adták, hogy a sok virágunkról gyűjthették a nektárt. - válaszolta a kislány.

-A kertben termett sok répa, káposzta. Ez is jó lesz majd nekünk. - folytatta az anyuka.

-A sok alma és körte, amiből befőttet csináltunk.- mondta örvendve a kislány.

- Csináltam sok sajtot is Frici kecskénk tejéből. Sajnos, hogy elment tőlünk.

- Nekem is van étel?- tudakolta Pindur.

- Persze, hogy van mondta egyszerre a kislány és anyukája.

Mindhárman nyugodtak voltak. Még napközben sütött a nap, reggel már dér lepte el a füvet. Aztán már napközben is nagyon hideg lett. Többnyire a házban töltötték idejüket. Marika kicsit kiment Pindurral játszani, szaladgálni.

Egy ilyen alkalommal sírásra lettek figyelmesek.

- Hallod ezt a hangot Pindurka?- kérdezte Marika.

- Hallom.

- Nézzük meg ki sír! –javasolta a kislány.

Mentek a hang irányában.

- Jaj!- ijedt meg Marika. A bozótban egy aranyos kicsi kutya sírt.

- Jaj de aranyos vagy!- kiáltott fel Marika.

- Nem is olyan aranyos.- nyugtázta Pindur.

A kis kutya félénken nézett rájuk.

- Ne félj kutyuska!- szólt hozzá Marika.

- Hogy kerültél ide?- morogta Pindur.

-A gazdám kihozott játszani. Én meg elkószáltam. A lábam is fáj a hidegtől. Nem találok én már vissza. - sírt a kutyus.

- Mit is tegyünk?- tanakodott a kislány.

- Hagyjuk itt.- tanácsolta Pindur.

- Hogy lehetsz ilyen?- szólt rá haragosan Marika. Neked jól esne, ha eltévednél, és nem törődnének veled?

- Nem lenne jó.

- Na, akkor hazavisszük. Télen velünk lesz. A jó időben pedig megkeressük az otthonát..

Így is történt. Megtudták a nevét. Lonci.

A tél lassan telt, ideg volt. A kis házban pedig nagy melegség, szeretet. A kis kutyus jól érezte magát. Nem jutott eszébe, hogy őt csak befogadták.

A napok gyorsan mentek. Aztán már nem volt olyan nagy hideg.

 

Elindultak megkeresni a kutyus otthonát. Lonci azt nem mondta, hogy az ő gazdija egy királyfi. Mikor elérték a palotát akkor vallotta be. Ahogy közeledtek a kapuban álló őr megismerte. A kutyus ekkor mondta el, hogy ő ki is ő. A kislány és Pindurka jutalmat akartak adni. A királyfi nagyon megörült Loncinak. Olyan sok jutalmat felajánlott, hogy a kislányék is gazdagok lehettek volna. Nem kértek semmit. A legnagyobb jutalom azonban a barátság lett. Sokszor látogatták meg egymást. A kislány anyukája is eljutott a palotába. A királyfii és szülei is Marikáékhoz. Így éltek ezután tovább. Boldogan, szeretetben, barátságban.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek