Társbérletben a Halállal

Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy a felesége lelépett azzal a vigéccel.

Társbérletben a Halállal

 

Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy a felesége lelépett azzal a vigéccel.

Magában csak így nevezte a jelentéktelen, nyápic kis alakot, aki a feleségét annyira le tudta venni a lábáról, hogy miatta felrúgott egy tízéves, jól működő kapcsolatot. Bár, őszintén szólva, az utóbbi egy évben már nem volt azért igazán élvezhető, problémamentes a házasságuk.

Megérezhette volna, és - így visszagondolva - valójában érezte is, mint hűltek ki fokról-fokra az érzelmeik, vált lazává, könnyen eltéphetővé a közöttük lévő, valaha szoros kötelék. Az utolsó időre úgy kiüresedett a házasságuk, hogy már maga se bánta, amiért így alakult, hogy egyszer s mindenkorra véget ért.

Most, a nagy szakítás után egy hónappal, végre felszabadult, a maga ura lett… na meg a lakásé. A lakás ugyanis az övé maradt.

Bár, volt azért némi szépséghibája a dolognak, már ha ez alatt a berendezés megfogyatkozását értjük. Az asszony elvitte ugyanis a foteleket, hátrahagyva a kanapét, mondván, neki úgy sincs nagy baráti köre, azzal az egyszem haverjával majd egymás mellé ülnek, ha néhanapján meglátogatja.

A konyhából elvitte az edények tárolására szolgáló szekrényt, ellenben meghagyta neki a pohárszéket, abból a meggondolásból, hogy ismeri, ő úgyis jobban szeret inni, mint enni.

A neje az evőeszköz készletet szerencsére nem ilyen alapon felezte el, mert járhatott volna úgy is, hogy elviszi a kanalakat, meg a késeket, ő meg aztán ehetné a levest is villával.

A televízió azonban hasonló meggondolásból kísérte el az asszonyt. A női logika szerint ugyanis, a férfiaknak a foci imádatához elég egy rádió, a volt párja pedig közismerten „sorozatfüggő”, és ezen nem is kívánt változtatni.

Talán az egyik szobát is elvitte volna magával a költözés során, ha teheti. Még szerencse, hogy az hozzá van nőve a másik szobához, és azért falat bontani még sem állt neki. Már az asszony, a volt neje, vagy nem is tudja, most már minek számít, miként nevezze, minek titulálja. Mit is szoktak ilyenkor mondani manapság, ebben a modern világban? Talán így nevezhetné, az „exe”. Majd ki is próbálja baráti körben, ezzel is jelezve, hogy azért ő korántsem búsul annyira az asszony után, nem vitte őt padlóra ez az eset.

Amikor már több hete ődöngött a félig üres lakásban, eszébe ötlött, hogy odafogadhatna valakit. A pénze megcsappant, az állása se látszik olyan biztosnak, főként a mai világban, bármi megeshet, albérlő után kellene néznie.

Elhatározását tett követte. Keresett valami papírfélét, talált is egy félig használt lapot, aminek a hátuljára elkezdte fogalmazni a hirdetés szövegét. Fontosnak tartotta megjegyezni, hogy lift van, mivel harmadik emeleti a lakás. A kilátás ecsetelésének is szánt egy fél sort, mármint, hogy a kiadó szoba ablaka a parkra néz. Hogy berendezett lenne, azt nem nagyon reklámozhatta, mivel egy csupasz ágyon és egy régi, nagy faszekrényen kívül, más nem képezte a helyiség bútorzatát. De hogy „igényesnek” adná ki, ezt szükségesnek tartotta megjegyezni. Mármint magára nézve tartotta szükségesnek, nehogy már valami szakadt fazon akarjon beköltözni hozzá.

Amikor újraolvasta a nagy nehezen összeeszkábált szöveget, rögtön látta, nem csak a fogalmazás sántít, de a részleteket ecsetelni is teljességgel felesleges: a cetlit a ház kapujára ragasztja, akkor pedig magától értetődő lesz, hogy lift van, hiszen a ház tízemeletes. A csalogatónak szánt, jó kilátásra történő utalás is hiábavaló, mivel a hivatkozott kilátás ott lesz, közvetlenül a hirdetést olvasó háta mögött. Így aztán, szép sorjában, kihúzogatott mindent, és maradt a puszta lényeg, „Szoba kiadó”, és persze, az elmaradhatatlan telefonszám.

Számára hosszúnak tűnt az idő, amíg az albérlő jelentkezésére várt, de csak múltak a hetek, és nem jött senki, aki vele egy lakásban kívánt volna lakni.

Az eseménytelen időszak megviselte, aztán elkezdett gondolkodni, hogy vajon miért is nem kap ő albérlőt? Hát igen. Diáklány nem költözik be egy javakorbeli férfi mellé, mert a szülei nem engednék. Diák meg azért nem, mert úgy érezné, ha nem hozhat fel lányt, azzal korlátozva lennének a jogai. Idősebb nő neki sem kellene, esetleg bogaras, háklis, hogyan osztoznának a közös konyhán? Korabeli férfi? Hát azért odáig még nem süllyedt, a szomszédjai még rosszra gondolnának, ebben a mai, bolond világban minden megeshet.

Mikorra mindezt sikerült magában rendeznie, mármint, hogy valószínűleg albérlő nélkül marad, furcsa dolgokat kezdett tapasztalni a lakásban. A történések elsősorban az üresen álló, általa nem lakott szobához kötődtek.

Azzal kezdődött, hogy szellőztetni akarta a helyiséget, de amikor nagy lendülettel belökte a beragadt ajtót, úgy belerúgott a küszöbbe, hogy eltört a nagylábujja. Szentségelt is rendesen, de hát csak magát okolhatta, senki mást, amiért nem volt elővigyázatosabb, nem figyelt oda jobban a küszöbre, vagy a lábujjára.

Egy hét telt el az eset óta, amikor a folyamatosan nyitva hagyott ablakot mégis jónak látta becsukni, mivel a lakásban már érződött a kezdődő hatalmas vihar szele, lebegtek a konyhaablak függönyei, nagy csattanással bevágódott a WC ajtó.

Azért azt mégsem akarta, hogy az üresen álló szoba esetleg beázzon. Most simán bejutott, persze alaposan a lába elé is nézett, nehogy megint úgy járjon, mint a múltkor, de azt még sem tudta kivédeni, hogy a tárva hagyott nagy ablak, eresztékei meglazulván, ne zuhanjon a fejére. Az üvegszilánkok alaposan összevagdalták a fejbőrét, a fejseb meg tudottan nagyon vérzékeny, úgy hogy jó órába telt, míg elállította a vérzést, és még az elsősegély helyre is be-ment, mert bizony össze kellett varrni a sok apró sebet. Jó, hogy nem a keret kólintotta főbe, attól akár ott is maradhatott volna - jegyezte meg az orvos. Hát, igaz. Szerencsésnek, egyben mégis pechesnek érezte magát, hiszen ez már nem az első eset volt, hogy a felesége távozta után, baleset érte.

Újabb hónap telt el, a sebei már begyógyultak, a lábujját is tudta hajlítani, amikor a munkából hazajövet, az előszoba kövezetén, az ajtón lévő levélnyílástól nem messze, egy feketeszegélyes borítékot talált. Pénz volt benne, huszonötezer forint.

Tévedésnek hitte a dolgot, valaki bizonyára véletlenül dobta be hozzá, kölcsön nem adott, magának se tellett, de aztán mégis megtartotta. Abból a meggondolásból, hogy csak nem teszi nevetségessé magát és nem házal körbe a szomszédoknál, hogy ugyan kié lehet, és fogadná el már tőle valaki a pénzes borítékot, mivel az, jog szerint, nem az övé. Félretette hát a pohárszékre. Amikor túl volt a dolgon, még mosolyogni is tudott rajta, hogy olyan, mintha albérleti díjat fizetett volna neki valaki - bár ő kicsit többre gondolt.

Az eset után nem sokkal, újabb furcsa dolog történt. Hazaérve nem tudta felkapcsolni a villanyt. A biztosítéktáblán felnyomta a kart, világosság lett, de aztán mégis körbejárta a lakást, hogy kiderüljön, mi okozhatta a galibát. Benyitott az albérlőnek szánt, üresen álló szobába, le meg föl kattintgatta a kapcsolót, mire kiderült, legutóbbi ottjártakor felkapcsolva maradhatott a villany, ezért a hosszú üzemben-léttől kiégett a körte, valószínűleg az csapta ki a biztosítékot. Kiment valami szerszámot keresni, hogy kioperálja a besült izzót. Nem igazán értett a villamossághoz, csak úgy találomra kezdte el bökdösni a fém csavarhúzóval az égő rozsdás maradványait. Csak azt felejtette el, hogy a villanyt felkapcsolva hagyta. Akkorát vágott rajta az áram, hogy percekig feküdt a padlón. Amikor magához tért, azt sem tudta, mi történt vele, hogy került oda. Aztán feltápászkodott, és csak csodálkozott, hogy él.

Amikor másnap, a kollégája aktuálisan rákérdezett a kényes témára, van-e már albérlője, azt találta mondani, hogy persze, társbérletben lakik a halállal. A kollégája jót nevetett, hallván a legújabb balesetéről. Látod, mennyire érződik az asszony hiánya? Azelőtt nem voltál te ilyen szerencsétlen - mondta, és a többi kollégának is elújságolta az újabb, majdnem halálos kimenetelű „esetet”.

Pedig addigra - a hó elején, épp úgy, mint korábban -, őhozzá már megérkezett a második feketeszegélyes boríték is, a pénzzel. Nem hibázott abból semmi, ugyanolyan összeg volt, mint előzőleg, pontosan huszonötezer. Már nem csodálkozott, legalább is, a szomszédokat nem tervezte körbejárni, de azért a pénzt nem költötte el, félretette a másik mellé, hátha mégis jelentkezik érte valaki.

Megint eltelt négy hét, és egy vállalati rendezvény miatt, szüksége volt a fekete öltönyére. Momentán nem tudta volna fejből megmondani, hogy hol keresse - azt a pár öltönyét egyébként is mindig az asszony rendezte -, így körbejárta a kis lakást. Az előszoba szekrényben nem volt, a kamrában sem találta, és az ágyneműtartóban se lelt rá. Végül, jobb híján, arra gondolt, megnézi abban - az egyébként teljesen üresnek hitt - öreg nagyszekrényben, melyet a reménybeli albérlőnek hagyott a szobában. Közben persze még az is megfordult a fejében, hogy az asszony elvitte az öltönyét, és azóta az a nyápic kis gigerli hordja, akivel az asszony lelépett. Hát ebben tévednie kellett, mert az öltöny, egyszál magában, ott lógott a dohos szekrényben. De milyen állapotban? A nadrág hajtókája leszakadva, a zakó bélése felfeslett, és elől két gomb is hiányzott. Nem így emlékezett a saját öltönyére. De hát mikor is viselte utoljára? Talán az anyja temetésén, úgy öt éve. A rendbetételéről persze senki nem gondoskodott azóta se, nemhiába mondta annak idején az anyja, hogy nem lesz jó feleség a jövendőbelijéből.

A látottakon annyira felhergelte magát, hogy jól bevágta a szekrény ajtaját, és odébb lépett… volna, ha nem dől rá a szekrény. A diófaszekrény teljes súlyával rázuhant, esélye se volt. Hogy az öreg bútor lába lazult-e ki, vagy csak megrepedt, ki tudja? Ő már sose tudta meg, mert szörnyethalt alatta, ott, abban a szent minutumban.

Percekkel később, újabb feketeszegélyes boríték repült be az előszobaajtó levélnyílásán, immár harmadszorra, mert a garázspénzt a negyedikre kikézbesítő kisfiú - temetkezési vállalkozó apja nyomatékos figyelmeztetése ellenére - nem tudta jól megszámolni az egyes szinteket, és következetesen, az emeletek közé számolta a magasföldszintet is.

Hogy a vállalati összejövetelen nem jelent meg, azon különösebben nem csodálkozott senki, tudták, partnere nincs, talán egyedül nem volt kedve elmenni.

De amikor három nap múlva a lakás ajtaját betörték, mert a munkahelyén sem jelent meg, kollégája igencsak elcsodálkozott.

A halott az albérleti szobában feküdt, az előszoba kövezetén pedig ott virított egy feketeszegélyes boríték a pénzzel, s a további borítékok is ott sorjáztak a pohárszéken.

Mégis igaz lett volna? Társbérletben a Halállal?!

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mester Györgyi
#3. 2016. október 6. 14:08
Kedves Eliza!

Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett.
(Pedig a "Kölcsönhalál visszajár" című írásomat még nem is olvastad. Azt is szokták kedvelni...)

Györgyi
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2016. október 5. 19:30
Eliza Beth
#2. 2016. október 5. 19:30
Hűha! Morbid egy kicsit, de jó :))
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek