Szomorú történet

Fejsze van a fejében!

 

Szomorú történet

Alapvetően vidám, gond nélküli életet éltünk a tanyán. A szép gyermekkort csak később kezdte beárnyékolni az iskolába járás kényszerű kötelessége, és hála a szüleimnek, ritkán okozott disszonáns hangot az éhes gyomor korgása. Nekünk mindig volt mit enni, nem úgy, mint némely más gyereknek. A cselédek keserű kenyerét a gyerekeik is ették, illetve ették volna, ha van mit.
Csak nehezen áll össze bennem az a szomorú történet, amit szüleim beszélgetéseit felidézve, úgy-ahogy össze tudok rakni.
A tanyával szemben futott a vasútvonal, úgy jó egy kilométerre. Ott állott a vasúti őrház, népiesen csak bakterház, ahol az országút keresztezte a vasúti síneket. Természetesen sorompóval, aminek a kezelése a jó vasúti alkalmazott feladata volt. Családos ember volt, nemrég kerültek oda, ahogy a háború szele sodorta őket Erdélyből, akárcsak a mi családunkat. Apám még onnét ismerte őket, és a barátság meg is maradt. A munkából hazafelé meg szokott állni Sándor bácsinál, és egy kicsit bele-bele is lapoztak együtt az ördög bibliájába.
Magyarán szólva kártyáztak egy-két órácskát.
Az ilyen alkalmaknak anyám nem nagyon örült, mert aggódott a férjéért, de aztán szép lassan belenyugodott, hogy ez a férfiélet velejárója. Csak úgy szárazon történt az idő múlatása, mert a másik vasutas szolgálatban volt, apám meg nem volt oda egy lépésre sem az italért. Így csapkodták a blattot, olykor egészen éjfélig. Ekkor apám szedelőzködni kezdett és tíz perces kerekezéssel otthon is volt.
Egyik reggel szörnyű hírrel állított be apám a szolgálatból jövet:
- Képzeld, a Fejes Sándort fejszével fejbe vágták! - mondta anyámnak.
Úgy történt, hogy a soron következő vonatot várta a bakter, de még sok idő volt az érkezéséig, így ledőlt ruhástól az ágyra. Felesége a városba ment, magával vitte a nagyobb gyereket, aki olyan hat éves forma lehetett. A kicsik kint játszottak az udvaron és észre sem vették, hogy valaki bement a házba. Ez a valaki, mint később kiderült, egy orosz katona volt. Hogy mit keresett ezen a vidéken egy katona, egy orosz katona, azt senki sem tudta volna megmondani. A lényeg, hogy valószínűleg pénzt keresett, de nem talált, és ahogy a belső szobában matatott, meglátta az alvó férfit az ágyon. Nála volt az udvaron talált fejsze, és a felébredni készülő vasutast fejbe vágta, amint az meglepődve felé intézte volna a kérdését:
- Mit keresöl itt ....?
Ezt kérdezte, de nem volt ideje a kérdést befejezni, mert a katona lesújtott, és homlokon találta az ébredező embert.
Közben megszólaltak a különböző csengőhangok, amik az érkező vonatot jelezték, majd a bejövő gyereket félrelökve a katona sűrű káromkodások közepette dolgavégezetlenül eltűnt a kukoricásban.
A gyerekek szörnyen megijedtek, látva apjukat, amint vérző fejjel, fejében a fejszével az ágyra rogyva mozdulatlanul fekszik. Az idősebb négy éves forma fiúgyerek fogta az apja zászlaját, és a messziről jövő vonat felé integetett, mert látta az apjától, hogy így kell tenni, ha vonat közeledik. A mozdonyvezető sejthette, hogy valami baj lehet a bakterrel, mert ahogy látta a gyereket, rögtön megállt, ahogy az őrházhoz ért a mozdonyával.
A gyerek csak kétségbeesetten kiabált:
- Fejsze van a fejében!
Hamar világossá vált a mozdonyvezető előtt, hogy mi történhetett: a védtelen baktert valaki megölte, és azonnal telefonált be, az állomásra, jelentette, hogy mit tapasztalt. Onnét hamarosan megérkezett a mentő, mert még élt a vasutas. Mintha a legyeket akarta volna elhajtani a vérző sebről, időnként olyan mozdulatot tett egyik karjával. Beszállították a városi kórházba, fejszével a fejében.
Megérkezett a felesége, aki a lenti baktertől tudta meg, mi történt. A szoba vérben úszott, a másik vasutas felesége éppen nekiállt fölmosni a padlót a vértől. Közösen fejezték be a munkát, az áldozat felesége annyira meg volt döbbenve, hogy egy hang nem jött ki belőle, mutogatással jelezte a másiknak, hogy mit akar.
Amikor végeztek a hatalmas mennyiségű vér eltávolításával, lehuppantak a lócára, és hangos zokogásba törtek ki.
- De hol vannak a gyerekek? - kiáltott föl az áldozat felesége, és kirohant a házból.
Megnyugodva fogadta, hogy a szomszéd bakter játszik velük, igyekezvén elterelni figyelmüket az előbb látott szörnyűségekről.
Napokig szenzációszámba menő téma volt a szörnyű eset. Közben kiderült, hogy a véres tragédia harmadnapjára halt meg a vasutas. Az orvosok mindent megtettek érte, de a rendkívüli vérveszteséget és a közben beállt egyéb bajokat nem sikerült legyőzniük. A temetésen a vasutasság szinte példátlan szolidaritást tanúsított.
A város kommunista vezetése viszont nagy bajban volt. Ugyanis közben a szóbeszéd már kész tényként taglalta, hogy egy orosz katona volt a rablógyilkos. Nem volt mit tenni, mert elcsitítani nem, legfeljebb csak tompítani lehetett a közvélemény előtt a történteket.
A város hivatalos lapjában egy közlemény jelent meg, miszerint valószínűleg egy katonaruhás ember volt a támadó, de egyelőre nem sikerült elfogni a tettest. Tanúként egy négyéves gyerek vallomását lehetett figyelembe venni, aki hallotta, hogy a katona valami ilyesmit mondott: „jappajumagy", de erre nem lehetett alapozni a nyomozást.
Lassan lecsitultak a hangok, és az egész ügy a felderítetlen akták közé került.
A családról a vasút gondoskodott: az anya, mivel nem volt szakképzettsége, takarítónőként kapott állást a városban, a vasútnál. A vezetők nagyvonalúak voltak vele, minden ledolgozott óráját elszámolták: kocsi-takarítást, váróterem takarítást, és ahol csak lehetett jutalmat, egyéb pénzbeli támogatást is kapott. Így aztán sok-sok erőfeszítéssel, de valahogy felnevelte a gyerekeket, pontosabban a lányokat. Mert a fiúgyerek akkora sokkot kapott, hogy egész életére szerencsétlen maradt. „Félkegyelmű" - mondták rá, és valóban, az iskolát sem tudta elvégezni. Mikor már lehetett, pályamunkásként alkalmazták, arra megfelelő volt. Bikaerős ember lett belőle, de soha senkinek, a légynek sem ártott.
A lányok vasúti iskolába kerültek, ahol teljes ruházatot, ellátást kaptak, az anyjuk válláról így véve le minden gondot.
Később férjhez mentek, és apjuk emléke, mint egy szomorú kép, maradt csak meg bennük. A fiúgyerek pályamunkásként ment nyugdíjba, anyja mellett élt, annak haláláig.
Egy szeretetotthonban fejezte be földi pályafutását.

 

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#9. 2014. április 25. 06:43
Kedves Csilla,
köszönöm szépen a véleményedet!
bodójános
#8. 2014. április 25. 06:43
Kedves Csilla,
köszönöm szépen a véleményedet!
bodójános
#7. 2014. április 25. 06:41
Kedves Answer!
Nem csak katonák követnek el ilyen gaztetteket, napjainkban is hallani hasonló ügyeket, amikor idős emberek az áldozatok.
A következményt igyekeztem megvilágítani.
Köszönöm az elismerést.
bodójános
#6. 2014. április 25. 06:41
Kedves Answer!
Nem csak katonák követnek el ilyen gaztetteket, napjainkban is hallani hasonló ügyeket, amikor idős emberek az áldozatok.
A következményt igyekeztem megvilágítani.
Köszönöm az elismerést.
bodójános
#5. 2014. április 25. 06:35
Kedves Mara!
Örülök, hogy tetszett az írásom.
Csilla
#4. 2014. április 23. 18:31
Lesújtó történet, remekül megírva.
Tömör, sűrű, határozott, sallangtól mentes.

A város kommunista vezetése hiába próbálta valahogy elsimítani az ügyet, egy ilyen dráma nem múlik el nyom nélkül.
Answer
#3. 2014. április 23. 12:45
Megrázó történet.
Emlékszem, ahol gyerekkoromat töltöttem, volt egy orosz laktanya.
Bezakkant, vagy kalandot kereső katonák időnként igen érdekes dolgokat műveltek, sőt még pedofil is volt közöttük.
Elkurcolt magával egy tizenegy éves kislányt, az orosz kommandónak kellett kiszabadítani.
Gratulálok az íráshoz!
Mara
#2. 2014. április 23. 11:48
Valóban rettenetes családi tragédia, de írásodból kiderül az emberi összetartás, segítőkészség.
Szeretettel gratulálok: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek