Szindbád volt-e Krúdy?

Krúdy napi 16-20 oldalt írt, és igyekezett megszabadulni minden egyéb kötöttségétől, s ha másként nem tehette, hát a fantáziáját engedte szabadjára, ilyenkor változott át Szindbáddá.

 


Az Ezeregyéjszaka meséiben két Szindbádról, a teherhordóról és a tengerjáróról olvashatott Krúdy. Az egyiket korlátozza a munkája, a másik azonban szabadon szárnyal a hajóján. Ez a kettősség határozta meg a nyíregyházi születésű Krúdy Gyula életét is. Krúdy napi 16-20 oldalt írt és igyekezett megszabadulni minden egyéb kötöttségétől, s ha másként nem tehette, hát a fantáziáját engedte szabadjára, ilyenkor változott át Szindbáddá. Összességében azonban megállapíthatjuk, hogy nem az arab mesevilág modernizált alakváltozatát teremti meg az író, hanem olyan hőst formál, akinek a figurájában saját életfilozófiájáról, saját életeszményéről adhat számot. A Pesti Napló 1911. január 26-án közli azt a novellát (Szindbád, a hajós- Első utazása), amelyben az író útjára bocsátja Szindbádot, valamennyi hőse közül a hozzá leginkább hasonlót, s ezt az alteregóját további írói pályája során közel száz novella és két regény történetén vezeti végig. Még ugyanebben az évben Szindbád ifjúsága címmel napvilágot lát novellagyűjteménye, ez az első Krúdy-kötet, amely már nem a szárnypróbálgatást, nem az útkeresést jelzi, hanem az érett írót ismerteti meg az olvasóval.
Krúdy Gyula azonban határozottan tiltakozott, ha személyét hősével azonosították:
„A legtöbb író gyakran veszi önmagát modellnek a regényeiben, ezért sokáig gyanúsították azzal, hogy például s Szindbád alakját magamról rajzoltam. Nem, kérem, én egyetlen regényemben sem írtam magamról, mert nem tartom elég érdekesnek a személyemet az olvasók érdeklődésére. Szindbád voltaképpen egy vidéki barátom volt, bizonyos S. S., aki nekem dolgozott. Nem láttam néha hónapokig, akkor hirtelen megjelent egy csomó friss történettel a szobájában. A jegyzeteit felolvasta kalandjairól, élményeiről, persze néha lódított is az öreg. Ámde a nők körül olyan megfigyelései voltak, amelyeket nem szerezhetett más, mint aki valóban sokat forgolódott a nők körül" (Hamar 1998: 42).
Krúdy ellentmondásának valótlanságát egy Krúdy Zsuzsa könyvéből vett levélrészlettel is szeretném alátámasztani:
„Amikor Zsuzsit hazaengedték a judendorfi szanatóriumból, mint frissen végzett tanítónő az Erdély utcai iskolában kezdett tanítani.
Szindbád, ha csak tehette, érte ment, hogy legalább ilyenkor láthassa. Ő egyébként a botrány óta a Royalból a Margitszigeti Nagyszállóba költözött.
Szindbád születésnapján, 1918. október 21-én Zsuzsi egy nagy csokor virággal kiment a Szigetre, hogy felköszöntse. Amikor éppen átadta ajándékát a szálloda előtt, nevelőapja, „Gyula papa" (aki anyja megbízásából titokban követte) előlépett, és nagy jelenetet rendezett. Ennek hatására már nem mert hazamenni, a tanítást is abbahagyta, és a szigeten maradt Szindbáddal. A helyzet már végképp elmérgesedett. Zsuzsit kitagadtá" (Krúdy 1988: 27)...
A Szindbád első útjáról szóló elbeszélés első oldalán azt olvashatjuk, hogy Szindbádnak egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni emlékeit, amelyek ifjúkorát meghatározták:
„Szindbád- akinek ez az álneve még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták, és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból-megnövekedett, széles vállú, deresedő férfiú lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjúkori emlékeit" (Sz.2004:8).
Az emlékek felidézése alapvetően két lehetőségre enged következtetni. Elképzelhető, hogy az elbeszélés a megtalált, felidézett emlékekről számol be, és az is lehetséges, hogy a keresés történetét, annak körülményeit mondja el. Az Első utazás párhuzamos darabjainak tekinthetjük az Ifjú éveket. Az Ifjú évek a felidézett emlékekről számol be, az Első utazásban a keresés története is fontos szerepet játszik. Az Ifjú évek a megtalált emlékek elmondására korlátozódik, ezzel szemben az Első utazásban számos más dolog is történik. Például a fogadóban Szindbád találkozik a helyi orvossal, aki egykor a diáktársa volt, az algimnázium tanáraival, és látogatást tesz a tánciskolában. Az emlékek konkrét helyszínének felkeresése, tehát nem mellőzhető eleme az utazásnak. A jelenben lezajló, a főhőstől részben független események hatással vannak az emlékek felidézésére és a múlt értelmezésére is.
Az utazás vége felé, közvetlenül a városka előtt Szindbád már megtalálja az emlékeit, de a keresés, a történetmondás ezzel még korántsem ér véget.
„Szindbád lehunyta a szemét, amint a piros derekú torony felé erősen közeledik, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka látására seregestül rohanták meg, valamelyest rendet csináljon. De könnyebb lett volna ekkor a malomgát zuhogójánál lerohanó Poprád acélos vizéből kiválogatni a vízcseppeket származásuk helye szerint, mind Szindbádnak osztályozni, rendezni az emlékeket, amelyek huszonöt esztendő után egyszerre meglátogatták" (Bezeczky 2003: 53).
A keresés nem kizárólag a múltra és az emlékekre irányul. Szindbád önmagát keresi, és ez a keresés az emlékek megtalálásával egyáltalán nem zárul le, olyan emlékeket keres, amely egyszerre múlt és jelen.
Márai Szindbádja is múltbeli emlékeket keres. A reggel hatvan pengő megszerzésének céljából útra kelő Szindbád emlékeit keresi a városba vezető kocsiúton, a gőzfürdőben, a „Csikágóban", a „Londonban". A jelen nélkülözi mindazon férfiakat és nőket, ízeket, illatokat, színeket, emberi tulajdonságokat, érzelmeket és gesztusokat, irodalmat, amelyek eszményivé tették a múltat.
Az eszményi múlt emlékeinek felidézése mellett Márai, aki saját bevallása szerint csak ritkán találkozott Krúdyval, gyengéit is megemlíti. A könnyed, ámde felelőtlen életstílus, amely szinte örökös pénztelenségre kárhoztatta a Szindbádokat.
Márai így ír Szindbád Krúdy pénzhez való viszonyáról:
„Nem, a pénzzel nem tudott rendet tartani a hajós. Ismerte a bankjegyek fogását, bal zsebében tartotta a pénzt, borosan és behunyt szemekkel is meg tudta különböztetni, a kártyás ember tapintó ujjhelyeivel-mint a vakok- a tízest az ötvenestől, tudta, hogyan szerzik a szomorú, éhes és izgatott emberek a pénzt, érezte, hogy a bankókon a vért és izzadság, a szerelmi illat és a könnyű parfüm, a szalmazsák és a fülledt emberszag gonosz páráit, s néha már azt hitte, hogy olyan okos pénzdolgokban, mint a holland zsidók-csak éppen ragaszkodni nem tudtak egymáshoz, Szindbád és a készpénz. Látta a pénzt, amikor még arany volt, s látta, mikor jancsibankó volt, mely teli pofával hazudott világgá üres számjegyeket. Nem félt a pénztől és nem is tisztelte. Mikor zsebébe nyúlt, hogy előhúzza a bankókat vagy futtassa kissé a zöld posztómezőn a sárga csikókat, e mozdulatban mindig volt valami a vállvonásból. Ismerte a pénzt mint szent jelképet és gonosz hatalmat, tudta, mit árulnak e városban a pénzért, néha megbámulta egy kósza százas bankó bal sarkában Mátyás, az igazságos arcképét, s tudta, hogy a bölcs király jegyében kik, mikor és hogyan csalnak, esküsznek hamisan, hazudnak és gyilkolnak e városban. Mindent tudott a pénzről Szindbád. Csak bánni nem tudott vele" (Márai 2006: 25-26.).
Ha némiképp meseszerűnek érezzük Márai Szindbádjának pénzzel való lehetetlen bánásmódját, a kiábrándító valóságot Krúdy Zsuzsa könyvében olvashatjuk. A levelet, amelyből idézek a Fővárosi Közmunkák Tanácsa címezte a Járásbíróságnak:
„Krúdy Gyula az április hóban esedékessé vált egyik részletét sem fizette meg, ezért 1933. évi április hó 21. napjára felmondottuk, s miután felmondásunk elfogadásáról írásbeli értesítést nem kaptunk, ügyvédünk útján tisztelettel kérjük:
Méltóztassék keresetünk perfelvételére és tárgyalására határnapot kitűzni, arra a feleket megidézni és a tárgyalás megtartása után az alperes által a III. Templom utca 15. számú házban bérelt lakás bérletének 1933. évi május hó 1. napjára történt felmondását érvényesnek kimondani és alperest arra kötelezni, hogy a III. Templom utca 15. számú házban bérelt lakását 1933. évi május hó 4. napjáig bezárólag kiürítve és rendben adja át, s a perben felmerült költségeinket 15 nap alatt fizesse meg, mindezt végrehajtás terhe mellett. A pertárgy értéke 540 P." (Krúdy 1975: 343).
Hasonló pénzgondok gyötrik Krúdy Szindbádját is. Kitűnő példa erre a Szindbád útja a halálnál címet viselő elbeszélés. Szindbád, aki tizenöt éves kora óta a nőknek és a nőkért élt, harmincéves korában elszegényedett és a szegénységben ellustult. A véletlenre bízza élete irányítását, abban reménykedett, hogy „valamely leány vagy asszonyféle akad az útjába, aki majd új életet önt belé". Egyszer egy éjszakai szórakozóhelyen egy virágárusleány telepszik az asztalához. Elmondja, hogy hamarosan meg fog halni. Szindbád szeretne felmenni vele a szobájába, de a zokogás szélén álló leány azt mondja, majd ledob neki „valami virágot vagy egyebet" az ablakból. A leány önmagát veti le a harmadik emeletről. Szindbád, babonás ember lévén, egy marék véres havat vesz a kezébe, és azt gondolja, hogy a leány vére feloldozza balsorsa alól.
Bár tudta nélkül, de a virágáruslány feláldozta életét Szindbádért, aki a leány halálát saját sorsa jobbra fordulásaként misztifikálja.
Szimbolikus értelemben Márai Szindbádjáért is áldozatot hoz egy nő, ha nem is halálát, de egész életét adja Krúdynak.
Márai erről a következőképpen ír:
„Ez az asszony, kicsiben, mintegy szatyorban, ahogy vidéki nők indulnak éjszaka világgá horkoló, zsarnok férjük ágya mellől, elhozta az öregedő Szindbád életébe mindazt, amit kávéházak, kártyaszobák, salétromszagú kocsmák, emberi gondok savanyú gőzeitől párás társas körök, málladozó körúti bérházak avas és molyos plusshencserekkel bútorozott szobáiban ötvenöt éven át hasztalan keresett a hajós. Elhozta az otthon illatát, melyet Szindbád kölyök korában elveszített már, s aztán a vizsla szimatával, neszelve és riadozva keresett mindenfelé a világban. Elhozta a vidéki szobák naftalin-és almaszagát, amely úgy érinti meleg nyári délután a hazatérő vándor arcát, mint egy szelíd anyai pofon. Elhozta a kora őszi éjszakák mustízű nyugtalanságát, mikor az emberi szívek olya csendes reménykedéssel kezdenek dohogni...elhozta a csendet, melyet a hajós hasztalan keresett..." (Márai: 15.).
Krúdy Szindbádja hasztalan keresi ezt a csendet. Ha megtalálni véli, rögtön elengedi, folyamatosan menekül. Kiváló példa erre a Szökés az életből és a Szökés a halálból című elbeszélések.
A Szökés az életből című elbeszélésben Bánatváriné azt tervezi, hogy Szindbáddal falura költözik. A sok apró részletre kiterjedő tervezgetés párbeszéd formáját ölti. Szindbád őszinte lelkesedést mutat, de idővel kiderül, hogy közben egy másik nőre gondol. Még az is eszébe jut, hogy öngyilkos lesz falun. Bánatváriné az „élet csendes szépségeire", a másik nő ezzel szemben a „halálra, az elzüllésre, a megsemmisülésre hívja fel Szindbád figyelmét. Csomagolás közben Szindbád egyszer csak azt mondja, mindjárt visszajön, és kisompolyog a szobából, majd miután az öngyilkosságra készülő másik nőt, Fánit egy rendőr társaságában megtalálja (aki épp az öngyilkosságról próbálja lebeszélni), visszatér az őt váró Bánatvárinéhoz.
A vidékre vágyódás nem csak Krúdy Szindbádját, de Máraiét is jellemzi:
„A kocsikázás Szindbádban mindig kellemes érzéseket ébresztett. Még mindig remélte szíve mélyén, hogy a kocsis és a lovak egy napon túlhaladnak az úti célon, s valahol vidéken állnak csak meg egy vidéki ház előtt, ahol a boldogság lakik!"
A Szindbádokat örökös vágyódás és elvágyódás jellemzi mind Krúdynál, mind Márainál. Vágyódás valami olyan iránt, ami talán sohasem lehet az övék, mert képtelenek rá: nyugodtan, csendesen, harmonikusan élni.
Krúdy Gyula hatalmas-a szakirodalom mai álláspontja szerint-máig fel nem tárt életművet hagyott maga után. Élete kalandokkal, sőt nyugodtan kijelenthetjük bonyodalmakkal teli élet volt.
Szakmai és magánéleti csalódásai egyaránt beleszövődtek írásaiba. Véleményem szerint vizionált hőseibe olykor saját magát, a saját életét, sorsát rejtette el, s nekünk olvasóknak adta a feladatot, hogy felismerjük, megfejtsük titkait.
Krúdy a magyar irodalomban elfoglalt helyének megítélése korábban nem volt egyértelmű, korszakonként változott prózaművészetének értékelése és az íróról alkotott kép is.
Halála után Hevesi András írja róla az Apolló című folyóiratban:
„A társadalmi békét, a nemzet egységét a pártokra és fajokra töredezett Magyarországon az utóbbi években már egyedül Krúdy Gyula képviselte, aki egyforma örömmel írt zsidó, liberális, katolikus és fajvédő lapba, anélkül, hogy bármelyiknek a szelleméhez alkalmazkodott volna" (Czére 1987: 313).
Álmodozott, mondták róla a kortársak, a subáján alvó emléket ébresztette, s esőmosta jeleket rótt a keresztútra-vélte magáról. Nem is akart többet csinálni, álmodozásaival és esőmosta jeleivel azonban modern törekvések öntudatlan elődje volt, álmodozásaiból csakugyan „egy tucat irodalmi iránynak a nyersanyaga kitelt volna a takarékos Nyugaton" (Czine 1981: 158.)
Az irodalomtörténet alig-alig győzi felmérni művészete értékeit. A hagyományos formák feloldása, a szabad asszociációk érvényesítése, az időérzet lírai felbontása, az idő dallamosítása, a nagyítás, a képek egymásba oldása mind-mind az ő hozománya.
„Én írónak születtem: semmi másnak"-írta élete vége felé is. Író volt, az írás erkölcsében feddhetetlen. Móricz mellett a század első felének talán legnagyobb prózaírója (Czine 1981: 159).

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Szindbád
#2. 2012. december 30. 11:52
Végre !
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek