Salvation part 4

Mila, a vámpírnő, száz éve már, hogy a város vámpír urának az ágyasa. Egyik éjjel azonban egy vámpír az életére tört, a férfit elfogták, ő mégis közel akart kerülni hozzá. Bárcsak ne tette volna...

 


Lassan, őrjítően lassan telt az idő. Egy órája még, hogy a túlzottan hamar felállított homokváram összedőlt, csak azért, mert a homokszemek, amik egyben tartották, feladták a terhet. Awan volt az én homokváram, a nekem suttogott édes szavak pedig a homokszemek. Nyugalom, sötétség, öntudatlanság, ezekre vágytam, mert nem akartam gondolkodni, nem akartam, hogy fájjon az elutasítása, ezek azonban olyan kérések voltak, amik sosem teljesülhettek.

 

Egy láthatatlan hullám terhelte le az érzékeimet, és egy dologra engedett koncentrálni, mégpedig a látomásomra: Awan a kripta kőpadlóján fetreng, szenved attól a barna hajú gyermektől, akinek a szeme csillog az örömtől, amiért fájdalmat okozhat. Sikoltani szeretnék, hogy ne tegye, de rájövök, hogy én egy olyan történetbe csöppentem, ami még meg sem történt, s ahol nem én vagyok a főszereplő.

 

Hogy tudnék abban a tudatban tétlenül feküdni a saját börtönömben, hogy a férfi, akit szeretek, nemsokára ízelítőt kap Amara kegyetlen módszereiből? Mondhatnám azt is, hogy nem érdekel, ahogyan ő tette velem, de a különbség közte és köztem az, hogy én harcolni akarok azért, akinek helyet biztosítottam a szívemben, akkor is, ha elutasított, és néhány röpke pillanatra sikerült elhitetnie velem, hogy fontos vagyok a számára, még ha ez nem is volt igaz. Nem baj, hisz olyan régen elvesztettem már a méltóságomat, mit számít már nekem, ha könyörögnöm kell egy férfinek, megmentenem saját magától.

 

Most nem gondolhatom meg magam, vagy visszafordulok! Pillanatok alatt egy éjfekete köpenyt terítettem magamra, hogy olyan halk lehessek, akár a suttogás vagy egy sóhaj. Kilopakodtam a kietlen, szürke homály fedte folyosóra, ahol néhány kis lámpa pislákolt csak. Nem voltam több egy árnynál, ami a falhoz lapulva menetelt a célja felé. Lélegzetvisszafojtva nyitottam ki a kripta súlyos tölgyfaajtaját. Furcsállottam, hogy egy őr sem állta utamat, de legyintve csak arra gondoltam, hogy valahol a vámpírok önkényuralomra törtek, veszélyeztetve a fajtánkat, így Gordiannek és fivéreinek a harcosokkal együtt messzi földre kellett utazniuk, hogy mindent visszaállítsanak a megszokott kerékvágásba...

 

- Mila, miért jöttél ide, menj el! - sóhajtott lemondóan Awan a földön ülve, arcát a tenyerébe temetve.

 

- Nyugodj meg, nem kell sokáig elviselned engem - rándítottam egyet a vállamon.

 

- Nem erről van szó, csak... - simogatta meg gondterhelten a homlokát.

 

- Nem kell magyarázkodnod, főleg nem nekem.

 

Annyira nehéz volt higgadtnak maradnom, erre ő felállt, és elém lépett.

 

- Kérlek, Mila, az a lány nem sokkal előtted járt nálam, és csak azért jött, hogy közölje, ma végérvényesen a pokolra küld. Csak percek választottak el tőle, hogy összetalálkozzatok - csóválta dühösen a fejét. - Értsd már meg, miattam nem kockáztathatod az életedet!

 

Olyan elveszett tekintettel nézett rám, akár egy kisfiú. Tenyere közé fogta az arcomat és szavak nélkül kérlelt.

 

- Nem kellett volna hitegetned, édes szavakat suttognod nekem, főleg, ha nem is gondoltad komolyan.

 

- Soha nem hazudtam neked - suttogta halkan, mintha meggyónná bűneit, majd a keze a törzse mellé hullott.

 

- Awan, a sorsod nyitott könyv számomra: Amara előbb megkínoz, aztán megöl téged. Nem várhatod el tőlem, hogy mindezt ölbe tett kézzel, tétlenül nézzem végig. - Remegtem, valósággal reszkettem, hiszen most készültem neki bevallani, hogy azt hiszem, beleszerettem. - Az öröklétig szenvednék, ha most elszakítanának tőlem. - A szeme kikerekedett, majd lecsukódott, fájdalmas fintorba torzult az arca, ám én folytattam tovább: - Awan - hűvös ujjaim végigszánkáztak az arcán -, mindketten elvesztettünk egy érzést, amiről azt hittük, hogy soha többé nem talál már vissza hozzánk, én mégis megtaláltam, de csak azért, mert te voltál az, aki fogta a kezem és vezetett, és most már biztos vagyok benne, hogy szeretlek. - Megkönnyebbültem, mintha valami elhagyta volna a testemet. Ő még mozdulatlan maradt, de tudtam, hogy hall engem. - Nem érdekel, hogy eldobtál magadtól, vagy hogy hazudtál nekem. Nem először alázkodom meg férfi előtt, a méltóság számomra már szinte nem is létezik. Ha kell, könyörgöm neked, csak engedd, hogy segíthessek, hogy megszöktethesselek. Ha kicsit is számítok neked...

 

Óh, egyszerűen nem tudtam abbahagyni, mert a lelki szabadság érzése annyira könnyű és kellemes érzéseket váltott ki belőlem. Egyetlen vágyam volt csak, elmondani mindent, nem törődni a következményekkel. Awan szeme hirtelen felnyílt, megrázta a fejét és átkarolta a derekamat, puhán, akár a selyem, majd lassan, nagyon lassan egyre kevesebb távolságot hagyva ajkaink közt megcsókolt engem.

 

A csókjai, mint hűvös fuvallatok, csiklandozták az ajkamat. Az érintése forró volt, ahol csak hozzám ért, a bőröm bizsergett, mert a lényéből áradó energia feltöltött engem. Egy szóval sem mondta, hogy szeretne engem, de nekem nem is volt szükségem szavakra, én anélkül is megértettem.

 

- Gyere velem - lihegte, ki tudja, mennyi idő elteltével.

 

- Tudod jól, hogy nem mehetek - ráztam meg a fejem.

 

- Azt mondtad, hogy szenvednél, ha nem lennék többé. Én ugyanezt érzem. Az nekem nem élet, ha a másik felem nélkül kell léteznem.

 

- Awan - összeérintettem az ajkainkat -, ne feledd, hogy a leghatalmasabb vámpírcsalád egyik tagjának a felesége vagyok. Gordian több száz vámpírt ölt már meg miattam, csak azért, mert elutasítóan bántak velem. Ha most megszököm, azzal csapást szabadítok a világra. Keresni fog engem, és ha megtalál...

 

Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne akkor. Káosz, fájdalom, tűz, halál, és ez még csak a kezdet lenne, vagy egyenesen a vég.

 

- Mila, engem nem érdekel senki és semmi. Több évig készültem arra, hogy megöllek téged, de egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott az oly régóta dédelgetett álmom. Megjelentél, és a gyengédségeddel - végigsimított a karomon - szétoszlattad a bennem élő árnyakat. Most én kérlek, hogy tarts velem. Együtt sikerülhet túlélnünk az életet.

 

Túlélni, és ha a holnapot sem éljük meg, vagy akár a következő percet? A szívem azt súgta, hagyjak itt mindent, a kényelmes börtönt, amiben sínylődtem, és válasszam az ismeretlent, mert néha a tudatlanság, a félelem nélküli lét tesz igazán szabaddá. Olyan kapukat nyit ki benned, amiről álmodni sem mertél, hogy létezik, és ahová csak az a valaki léphet be, aki képes azt a kis zugot szeretettel megtölteni. Azt hiszem, nekem is kinyílt egy ilyen ajtó, ahová csak Awannak van joga belépni. Döntöttem!

 

- Egyet ígérj meg, és örökre veled maradok - figyelmeztettem határozottan.

 

- Az égről a csillagokat is - nevetett boldogan.

 

- Azok elérhetetlenek, távoliak és nem birtokolhatja őket senki, csak az égbolt. Nekem viszont olyan valakire van szükségem, aki egyben tart engem, összeforrasztja a sebeimet és örökre hozzám tartozik.

 

Azt nem tudtam, hogyan fogunk kijutni innen, de Awan csókja minden felhőt eloszlatott a fejem felől. Indulás előtt a szemembe nézett, kézen fogott, és ő volt az, aki megtette az első lépést egy szebb világ felé. Izgultam, féltem, és boldog voltam egyszerre, miközben lábnyomunkat hagytuk a kripta padlóján. Olyan könnyűnek tűnt minden, de amint a nyílt folyosón találtuk magunkat, egyszerre megijedtem, de Awan egyetlen kézszorításából elég erőt merítettem.

 

- Hogyan tovább? - kérdeztem.

 

- Lennie kell olyan zugnak, ami rejtett, ahol senki sem jár - csóválta a fejét.

 

- Megvan, hát persze. Amikor ide lejöttem, akkor sem volt senki a folyosón. Vámpír ügyeket intézhetnek, olyankor pedig csak keveseket hagynak hátra, hogy vigyázzanak rám. Ha a szobámba bejutunk, az erkélyről könnyedén lemászhatunk.

 

Nem késlekedtünk, elvezettem őt a szobámhoz, végig attól rettegve, hogy lelepleznek minket. De nem így történt!

 

- Legutóbb, amikor mindketten itt álltunk, meg akartalak ölni - jegyezte meg lemondóan Awan.

 

- Legutóbb még nem ismertél, és amúgy sem érdekel. Most azért vagyunk itt, hogy mindkettőnk hibáit helyrehozhassuk.

 

Felfelé görbült a szám, hiszen láttam, milyen bűnbánó szemekkel pillant felém, és mindez azt jelentette, hogy szeret.

 

- Mi az?

 

- Semmi - bújtam hozzá szégyenlősen. - Indulnunk kell!

 

Awan már lefelé mászott, én azonban megálltam egy pillanatra. Utoljára körbekémleltem azt a szobát, ahol megszámlálhatatlannak tűnő napjaimat töltöttem, és ami a kényelem, a fényűzés, az átszenvedett szerelmi éjszakák és a fájdalom temetőjévé vált. Itt hagytam magamból egy darabot, mert ez volt az otthonom, majd utolsót mosolyogva Awan után indultam. A koromsötét éjszaka szerencsésen elrejtett minket. Bogarakká váltunk, a természet gyermekeivé. Szélsebes iramot diktálva hagytuk magunk mögött az emlékeinket, lábunk a talajt érintette, majd egyszerre felsóhajtottunk.

 

- Mostantól az enyém vagy, nincs menekvés - vigyorodott el csibészesen Awan.

 

- Vállalom az örökös rabságot - nevettünk egyszerre önfeledten.

 

Később folytattuk a futást. Nem izgatott a holnap, de még a ma sem. Csak el akartunk innen szökni, jó messzire. A levegő egyszerre fülledté vált, a vállaimra nehezedett, nagy esőt jósolva a fellegekből. Már több órája úton lehettünk, egyik fát a másik után hagytuk magunk mögött, amikor Awan megállt.

 

- Szerintem mára elég lesz - felelte, majd kézen fogva engem egy barlang felé kezdett húzni.

 

- Ne, folytatnunk kell!

 

- Nem lesz gond, higgy nekem. Hamarosan hajnalodik, és még Gordian sem képes a napon járni.

 

Hirtelen, szinte a semmiből egy hangos robajú villám belecsapott a mellettünk ágaskodó fába, és kettétörte azt. Megkövülten figyeltük a füstölgő romhalmazt, amit egy villámcsapás pusztított el. Egy esőcsepp koppant a vállamon, aztán az arcomon, végül a lehunyt szemhéjamon. Engedtük, hogy mindketten bőrig ázzunk, hogy az eső lemossa az elmúlt évek alatt ránk ragadt bűnt és szenvedést. Olyan érzés tört utat magának bennem, ami cselekvésre buzdított. Tenyeremet Awan mellkasára helyeztem, mire ő elmosolyodott. Szerintem erre a pillanatra várt csak, hogy a karjaiba vegyen, és a barlangba siessen velem.

 

Óvatosan lefektetett a sziklás kőre, sötétbarna hajából esőcseppek hullottak az arcomra. Kisöpört egy hajtincset, ami útját állta, hogy csodálhasson engem, majd keze közé fogta az enyémet, hogy csókkal illesse azt. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végigcsókolta a karomat, nyakamat súrolva a szájával. A blúzom őrjítően lassan került le rólam, semmit sem sietett el, ahogyan azt sem, amikor ajkai felfedezőútra indultak a felsőtestemen. A kulcscsontom vonalain haladva jutott el a melleimhez, kényeztette őket, többször a tenyere közé simultak. Tovább haladva nyelve egészen a köldökömig benedvesítette az utat, amit bejárt. Észre sem vettem, és már meztelenül feküdtem alatta, miközben vértől duzzadó férfiassága az ölemhez simult. Nyelve visszatérő idegenként kényeztetett engem, amikor belém hatolt. Apró kis sikoly hagyta el a számat, de ez nem a fájdalom vagy a kétségbeesés sikolya volt, hanem az örömé. Úgy bánt velem, olyan gyengéden, amilyenre mindig is vágytam. Két kezemet megragadva a hátam mögé kulcsolta azokat. Nem mozdulhattunk, hiszen egymás csapdájába estünk, és a vágy, ami eddig pislákolt bennünk, most meztelen testünket nyaldosó lángok formájában szabadult ösztöneinkre. Hazatérő lelkem fellángolt bennem, hogy pulzáló élettel töltsön fel engem, és ezt senki másnak nem köszönhettem, csak Awannek.

 

100 év múlva...

 

Mintha csak tegnap történt volna... Újra és újra lejátszva ezt a megtörtént csodát, semmi sem lehetett volna ennél kiszámíthatóbb, de az izgalom elvakított minket. Ahogy ránk találtak, Amara undorodó arckifejezése, ami gúnyos vigyorrá torzult, amint végső határait súrolva megkínozta Awant, vagy Gordian csalódott és dühös tekintete, amikor a karomnál megragadva fölnyalábolt, és addig még nem látott erővel megütött. Egészen tíz métert repültem, de a földre érkezve már nem tehettem semmit, mert Awan addigra darabokban hevert. Maga Gordian tette mindezt, és ő volt az is, aki a Hold sugaraiban fürdő testrészeit a máglyára vetette. Amikor elvesztettem őt, vele együtt bennem is meghalt valami, csak én még mindig éltem. Én voltam a saját nyomorúságom túlélője.

 

 

~The End~

 

 

 

Előző rész

Első rész


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#12. 2011. augusztus 27. 10:51
Szia! Nem haragszom. Remélem, te sem, ha vitába szállok veled :-))
Tudod, ha én feláldozom magam valakiért, és évszázadok óta szenvedek miatta, nem fogom elfelejteni, miért vagyok itt.... Ha azt mondtad volna, közben akármilyen okból kifolyólag meghalt Ronan, akkor kezdhet felejteni, de akkor meg nem hagyja tovább zsarolni magát.
De ez az én véleményem, a történet pedig a tiéd, úgy alakítod, ahogy a te szemléletednek megfelel.
A hullahegynél tényleg úgy jön le, nekem legalábbis, hogy ott gyűjtögetik... hacsak nem ezrével vannak a vámpírok, és egyetlen ebédnél hullahegyek keletkeznek...
Mindezektől függetlenül jó a történet, bár én kíváncsi lennék a testvérharcokra is, amit említettél Gordian és fivérei között... Lenne még mit kihozni a témából, nemhiába mondják a többiek :-))))
előzmény: Nikki887 hozzászólása, 2011. augusztus 26. 13:02
Nikki887
#11. 2011. augusztus 26. 13:02
Szia Eliza! Ne haragudj, hogy nem sorban válaszoltam a hozzászólásokra, csak a tiédre több időt szerettem volna szánni, remélem, ezért megbocsátasz. :D A Ronnan -síkra térve, való igaz, hogy ő él, mégpedig azért, mert Mila feláldozva saját magát, Gordian mellett maradt, mivel a férfinek nemcsak mint nő, hanem mint a jövőbe látó tehetség is megtetszett, és annak idején megzsarolta Milát. Ronnan szabad maradhatott, cserébe a lány tényleg feláldozta magát, és ahogy azt írtad is, mély szerelemnek kellett lennie, de mivel rengeteg idő telt el, tovább sokat szenvedett, már kezdte elfelejteni, miért is van itt, és amikor felbukkant Awan, újra felcsillant a remény, ezért is szöktek meg. Na igen, az ebédlős rész. :D Azt hiszem, ott ronthattam el, hogy nem magyaráztam el kellőképpen az ebédlő valódi szerepét. Igazából a lényeg annyi, hogy embereket szednek fel az utcáról, ebbe az úgynevezett ebédlőbe tömörítve őket, a kastélyban élő vámpírok pedig étkezés alkalmával megrohamozzák a helyet, és egyszerre érkeznek. Amikor Mila indult csillapítani a szomját, a többi vámpír addigra már végzett, de persze hagytak neki is, a kisfiút. A hullákat utána pedig természetesen eltüntetik vagy felégetik, bár ezt bele sem írtam, csak az én fejemben született meg. Remélem, ezek után már kissé jobban átlátod, vagy emészthető formába önthettem a magyarázatokat. :) Egyébként ez gyakran hibának érzem, hogy nem magyarázom el eléggé a gondolataimat, és az olvasóra bízom a fejemben megszületett kis részletek kigondolását. Ez a későbbiekben javítanom kell. :)
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2011. augusztus 25. 14:22
Nikki887
#10. 2011. augusztus 26. 12:52
Kedves Alice! Néha, miközben írtam, bennem is hasonló érzések kavarogtak. :) Nagyon örülök, hogy ilyen hűségesen olvastad a fejezetek, és mindig biggyesztettél ide pár kedves sort. :)
előzmény: alice25 hozzászólása, 2011. augusztus 25. 15:58
Nikki887
#9. 2011. augusztus 26. 12:50
Tudod, tudom, sokan nem erre számítottak, de nem hinném, hogy békében tudtak volna, amikor az egész életüket a menekülés emésztette volna fel. Köszönöm szépen a dicséretet, és hogy nyomon követted a történetemet. :)
előzmény: agnes-senga hozzászólása, 2011. augusztus 25. 12:45
Nikki887
#8. 2011. augusztus 26. 12:49
Kedves János! Köszönöm, hogy elolvastad ezt a kis novella sorozatot, és nagyon örülök, hogy tetszett. :)
előzmény: janos hozzászólása, 2011. augusztus 25. 11:51
Nikki887
#7. 2011. augusztus 26. 12:47
Köszönöm szépen a dicséretet, és örülök, hogy tetszett. :) Igazából nem tervezek előzmény/utórészt, mert így kerek a történet, még ha a befejezés szomorú is volt. De azért jó hallani, hogy igényt tartasz rá. :D
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. augusztus 25. 09:03
alice25
#6. 2011. augusztus 25. 15:58
Nagyon tetszett az összes rész!!!!
Olyan érzésem volt mintha egy izgalmas, romantikus vámpíros könyvet olvasnék és már nem bírnám kivárni hogy elérjek a végére ezért csalok picit és elolvasom az utolsó részt....:)

Gratulálok!
Remélem olvashatom majd a kimaradt részeket is...:)
Szeretettel: Alice
Eliza Beth
#5. 2011. augusztus 25. 14:22
Bár nem vagyok vámpírügyben jártas, azért tetszett.

Ha elfogadsz némi "bírálatot":
Az elsőkre nem emlékszem pontosan, de a 4. részben van némi szóismétlés, amit megszüntetve jobbá tehetnéd.
Amit nem értek:
„Mert én tudtam, milyen valakit szeretni, és érte feláldozni magamat. Mindent érted tettem, Ronan...

Behunytam a szemem, Ronanre gondoltam, az irántam érzett szerelmére, és ez erőt adott nekem, hogy tovább folytassam.

Ahogy most a szeretőd tudok lenni, úgy a gyilkosoddá is válhatok. Vigyázz, mit beszélsz, mert nem csak a saját életeddel játszol!

Gordian tisztán és világosan a tudtomra adta, hogy a tűzzel játszom, és a lángjai nem csak engem égethetnek meg, hanem Ronant is. ”

Ezeket én úgy vettem, hogy Ronan még él, max fogságban.Vagy én értelmeztem rosszul? Direkt visszakerestem azokat a sorokat, amelyek engem ebbe a hitbe ringattak...
Ha annyira szerette, hogy feláldozta magát érte, hogyan felejtheti el ily könnyedén? Annak is nagyon-nagyon mély szerelemnek kellett lennie, ha vállalta jelenlegi sorsát miatta....

Ami még zavarja az én logikus agyamat, az a hullahegy az „ebédlőjükben”… Ha vér nincs is bennük, maguk a szövetek is romlásnak indulnak egy idő után... mi lehet ott???
agnes-senga
#4. 2011. augusztus 25. 12:45
Tényleg nem erre számítottam. Ha legalább élhettek volna száz évet,... De egy izgalmas, mozgalmas, érdekfeszítő írás. Szenzációsak a leírásaid, láttató, érzékletes,...mit mondjak még. Nagyon nagyon jó! szeretettel agnes
janos
#3. 2011. augusztus 25. 11:51
Szerintem sikerben gazdag írás.A mit szerettél volna, elérni hatásként olvasóiddal azt nálam meg valósítottad. Tetszik is, féltem is és izgultam is ,tudva azt, hogy na most fog történni valami rossz.
Szeretettel gratulálok!
János
Balage
#2. 2011. augusztus 25. 09:03
Igazad van, nagyon megleptél a végével. Ezzel együtt is tetszett. Így... öhöm... "életszagú"? Furcsálltam volna azt is, ha minden simán ment volna :D
Ettől függetlenül is úgy érzem, még olvasnék pár előzmény/utórészt :D

Grat az egész novellasorozatért!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek