Salvation part 2

Mila, a vámpírnő, száz éve már, hogy a város vámpír urának az ágyasa. Egyik éjjel azonban egy vámpír az életére tört, a férfit elfogták, ő mégis közel akart kerülni hozzá. Bárcsak ne tette volna...


Két napig feküdtem a kőpadlón, ahol alig érzékeltem az idő múlását; amíg csukva tartottam a szememet, napok teltek el. Ennyit jelentett nekem negyvennyolc óra: két szemhunyást, és megszámlálhatatlan, fáradt sóhajokat. Ebből az állapotomból Lena halk és határozott kopogása ébresztett fel. Összeszedtem magam, furcsa volt immár innen föntről szemlélni a világot, majd ezt válaszoltam:

 

- Igen, szabad. - Az ajtó kitárult, és egy gesztenyebarna hajzuhatag tűnt fel előttem.

 

- Szia, Mila! Gordian kért meg, hogy szóljak, ideje étkezned.

 

- Én nem így érzem - ráztam a fejem, de ő csak mindentudóan elmosolyodva felém libbent, majd belém karolt.

 

- Hidd el, ezzel csak magadnak ártasz, és a makacsságoddal nem érsz el semmit. Gyere! - Ismét elmosolyodott, a kezét nyújtotta, és én vonakodva bár, de elfogadtam. Igaza volt, ezzel csak magamat büntetem és nem Gordiant. Én is éreztem az éhség kínját, és ez az a fajta természetes ösztön volt, aminek nem állhattam ellent.

 

Így történt, hogy Lena és én elindultunk. Hogy lehet egy vár ilyen gyönyörű, amikor a falai közt ezer szörnyeteg lakik? Újra csak ezt ismételgettem magamban, miközben a vörös márványoszlopok, díszes aranyfüggönyök és antik festmények mellett haladtunk el. A folyosó mindkét oldalán hatalmas, tömör tölgyfaajtók rejtették el gazdáik titkait.

 

- Sajnálattal hallom, hogy megtámadtak. Mi történt? - Égszínkék szemei fürkészően pásztáztak engem, akár egy röntgensugár.

 

- Magam sem tudom, az egyik pillanatban még az erkélyen álltam, a másikban meg két hatalmas tenyér fonódott a torkomra - vontam vállat, de ez a beszélgetés mindent eszembe juttatott.

 

- Ne aggódj, akárki is volt, már jócskán vezekel a bűnéért - kuncogott Lena, és mielőtt rákérdezhettem volna, honnan is tudja, megérkeztünk a kastély alagsorába.

 

A pultnál helyet foglaló Gia illedelmesen köszönt, bár sejtem, hogy e mögött az idilli és nemtörődöm arc mögött éhség bujkált. Vámpír érzékeim sem voltak szükségesek ahhoz, hogy megállapíthassam, a terem falai közt beindult, sőt, talán már be is fejeződött az étkezés. Friss, élettel teli vér csapta meg az orromat, amikor az ajtó elé értünk. Már nyitottunk volna be, de valaki megelőzött.

 

- Mila - biccentett a kifelé igyekvő Lazarus és Alastair, Gordian fivérei. Ennyire méltattak, egy semmitmondó köszönésre.

 

Lassan minden vámpír kezdett kiözönleni, így az út tisztává vált előttünk. Utolsó csepp vérükig kiszívott emberi hullahegyek domborultak a terem minden pontjában. Nem számított, hogy öreg vagy fiatal, férfi vagy nő, nem, ide mindenki egyenlőként lépett be, akárcsak a Paradicsomba, s mint ott is, innen sem volt visszaút. Minden egyes lélegzetvétellel a vér eszenciája járta át a testem, arra ösztökélve, hogy támadjak.

 

- Jó étvágyat, Mila, a többiek már befejezték - biztatott Lena, és kicsit oldalba bökött. Felé fordultam, láttam, miként sötétült el a tekintete, majd nyalta meg az ajkait. De ő már evett!

 

Tudtam, éreztem, hogy számomra is maradt élelem. Behunytam a szemem, azt az alig dobbanó szívet keresve, a pulzáló életet, ami belőlem hiányzott. Lassan lépkedtem a hullák között, nem törődtem a rémülettől tágra nyílt tekintetükkel, ahogy vérben fagyva feküdtek. Egyre közelebb értem ahhoz a sarokhoz, amelynél az áldozatomra leltem, majd lehajoltam hozzá. Alig múlhatott tizenkét éves, a fiúcska arca még rózsás volt a gyermeki boldogságtól, de ereiben a vér már alig lüktetett. Nem csodáltam, hiszen annyi mindenen kellett keresztül mennie! Ilyenkor arra gondoltam, hogy egy szörnyeteg vagyok, egy hóhér, de egy gyilkosnak is ennie kellett! Ernyedt kis testét az ölembe vontam, megsimogattam szőke haját, ujjaim végigszántottak a nyakán, majd fejemet hátravetve fogaimat a húsába mélyesztettem. Elégedett mormolás, ennyi visszhangzott csak a falakról, én pedig egyre erősebb lettem egy gyenge fiúcska halála által.

 

Miután végeztem, nem bírtam tovább itt maradni. Kiviharzottam az ajtón, majd elindultam a folyosón. Minden annyira pulzáló, vibráló volt, de ezt az érzést csak a vérnek köszönhettem. Minden hiába, bűnösnek éreztem magam, amiért megfosztottam őt az életétől, hogy tisztességes férfi, családapa válhassék belőle. Aztán eszembe jutott, hogy talán így volt jobb neki, az eltelt évszázadok során ugyanis a város három vezetője, a vámpír testvértrió, Gordian, Alastair és Lazarus, könyörületesebb módját választotta a táplálkozásnak, mellyel a hírnevüket is megőrizhették. Jó ideje már, hogy Lena, a kerítő csak beteg embereket csábított fel a kastélyba, akik amúgy is meghaltak volna, hiszen betegség emésztette őket belülről, így némiképp vigaszt nyújtott a tény, hogy szinte megóvtam a fiúcska testét egy fájdalmas haláltusától.

 

- Hallottad, a vámpírt, aki megtámadta Gordian ágyasát, Amara már kezelésbe vette. Hány napot adsz neki? Én maximum hármat - nevetett egy őr, de azonnal arcára fagyott a mosoly, amikor megpillantott engem a lépcsőfordulóból. Tisztában voltunk vele mindketten, hogy hallottam a beszélgetésüket. Ő és a barátja is mélyen meghajoltak előttem, gondosan kerülve a pillantásomat.

 

Nem az zavart, hogy ágyasként emlegettek, annak ellenére, hogy a felesége vagyok, sokkal inkább az, hogy fogadást kötöttek a támadóm életére. Vagy csak meg kellett volna lepődnöm, hogy még mindig él?

 

Minden idegszálam azt suttogta, hogy messziről kerüljem el a kriptát, engem mégis vonzott az ismeretlen. Vontatott léptekkel bár, de elindultam a folyosón, egyik lépcsőről a másikra lépkedtem, míg végül megérkeztem az alagsor előtti hatalmas fekete ajtó elé, mely mögött válogatottnál válogatottabb borzalmakkal kellett szembenéznie minden vámpírnak. Egyszer jártam csak idelent, de valósággal felmenekültem, nem bírtam tovább maradni. Egy sóhaj kíséretében azonban mégis beléptem, és a hideg, nyirkos lépcsőfokokat egymás után szedve a macskaköves padlón találtam magam. Ennyi a kripta, egy hosszú folyosó és két oldalán rácsos, zárt ajtós börtönök, persze azoknak a vámpíroknak, akik ide kerültek, nem csak a rácsokkal kellett szembenézniük. Sokkal félelmetesebb várta itt őket, egy koporsó, ami persze korán sem a kényelmüket volt hivatott kielégíteni, hanem a legtitkosabb félelmeiket valóra váltani. Isten szent keresztjei kések módjára meredeztek a koporsók deszkáiból, és noha nem értek a bőrükhöz, mégis úgy érezhették, hogy apró kis cafatokra szeletelik őket. Hallottam az utolsó sóhajokat, éreztem a mocsok bűzét. Egyre közelebb jutottam hozzá, nem érdekeltek a nyöszörgések, én csak őt akartam.

 

- Mila, minek köszönhetjük ezt a kellemes meglepetést? - fordul felém Markov, most is, mint mindig, szadista énjét fekete öltönybe bújtatva.

 

- Nem tartozom neked magyarázattal - válaszoltam kimérten.

 

- Nekem nem is, de Gordiannek mit mondjak, ha a felesége hollétéről kérdez, és én azt válaszolom majd: lent találod a kriptában. Tudni akarja majd a látogatásod miértjét.

 

- A férjem maradjon az én hatásköröm, te törődj a saját dolgoddal. Csakis azért jöttem, hogy a támadóm szemébe nézhessek, mielőtt megölitek.

 

- Oh, én nem fogalmaznék ilyen csúnyán, Mila. Egyszerű vezeklésnek hívnám, amiért meggondolatlanul cselekedett - kuncogott Markov.

 

- Ha rajtatok múlna, mindenkit elpusztítanátok. Tűnj az utamból! - mordultam fel indulatosan.

 

- Ahogy gondolja, kisasszony. - Huncut mosollyal az arcán meghajolt előttem, pillantása végigsiklott a testemen. A kezemért nyúlt, lágy csókkal illette azt, de én figyelemre sem méltattam.

 

Majd' szétfeszített belülről a kíváncsiság, tudni akartam, hogy ki van odabent, de amikor lábujjhegyre álltam, hogy körbekémlelhessem a zárkát azon a kis résen keresztül, nem láttam mást, csak egy földön heverő testet. Be kellett mennem, bár nem szabadott volna. A falról leemeltem a kulcsot, kattant a zár, az ajtó pedig nyikorgás közepette kinyílt.

 

Az ő saját koporsója körül szalma hevert, ablak nem volt, csak sötétség és a sarokban ő. Közelebb merészkedhetek? - ez járt a fejemben, de a lábaim már vittek is maguk után. Megmagyarázhatatlan félelem és izgalom kerített hatalmába, amikor lehajoltam, hogy közelebbről megnézhessem az arcát. Szemei csukva voltak, természetellenes pózba görnyedve feküdt, lassú lélegzetvételeit alig hallottam. Azon csodálkoztam, milyen békés az arcán tükröződő fájdalom ellenére.

 

 

Ekkor hirtelen felpattant a szeme, a mellkasa felemelkedett, s mire kifújta a lélegzetét, addigra a falhoz nyomott engem, keze a nyakam köré fonódott, miközben vészjóslóan vicsorgott. Én nem moccantam, csak a gondolataim, amelyek sebesen cikáztak: Megöl? Életben hagy? Melyiket is akarom igazából?

 

- Előbb vagy utóbb úgyis meghalsz - suttogta a dühtől elvakultan, a torkomat szorítva.

 

- Inkább előbb, és ezzel te is elégtételt vehetsz - feleltem megadóan. A teste megdermedt, a tekintete megingott. - De ha én meghaltam, te leszel a következő - figyelmeztettem.

 

- Azt hiszed, érdekel? - rázta a fejét. - Amúgy is végeztem volna magammal, nincs sok értelme itt maradnom. De te - undorodva rám pillantott - miért nem küzdesz az életedért, ő is küzdött, csak neki esélye sem volt. Talán nem akarsz visszamenni annak a gyilkosnak a karjai közé? - emelte fel a hangját, és a szorítása egyre erősebb lett.

 

- Nem! - A hangom keményen csattant, és ő újfent csak pislogott. Elengedte a torkomat, még rám pillantott, aztán lekuporodott a földre, arcát két tenyere közé fogta, és zokogott, bár könnyek nélkül.

 

- Neki nem volt lehetősége a menekülésre, neki nem kegyelmeztek meg - hajtogatta egyfolytában. Menjek oda, és vigasztaljam meg? A társa gyilkosának a felesége vigasztalja meg? Szürreális mondhatom, mégis szánalmat éreztem.

 

- Sajnálom, ami vele történt, de ezen már nem változtathatsz. - Óvatosan megérintettem meztelen vállát, mire rám emelte a tekintetét.

 

- Fogalmad sincs, miket beszélsz.

 

- És ha igen? Nem te vagy az egyedüli, aki elveszítette a kedvesét - próbáltam rá hatni, de ezzel csak azt értem el, hogy saját magamat bosszantottam fel, mert felhánytorgattam az oly gondosan takargatott múltat.

 

- Mire célzol ezzel? - nézett a szemembe kíváncsian.

 

- Arra, hogy csak azért, mert ő már nincs neked, még ne add fel a reményt, még ha azt is érzed, hogy hasztalan a nélküle való élet - magyaráztam keserűen, majd ködös tekintettel leültem mellé. Vállam az ő vállához ért, magunkra néztem, és nem láttam mást, csak két lelki-nyomorék vámpírt.

 

- Hányszor gyakoroltad ezt magadban, amíg elhitted? - nevetett keserűen.

 

- Túl sokáig, volt rá elég időm - feleltem.

 

Újabb látomás kerített hatalmába. Még mielőtt behunytam volna a szemem, a karjához kaptam, és ő nem húzódott el, hanem segített a jelenbe kapaszkodnom.

 

Egy kéz, ami ökölbe szorult, és az ehhez tartozó lábak gyors iramban vágtatnak a cél felé, ami nem más, mint az a kripta.

 

- Sajnálom, mennem kell! - hebegtem, de észrevettem, hogy még mindig fogja a kezemet, nem enged, erősen tart. Elfordítottam a fejem szégyenemben, és már nem is éreztem a hűvös ujjakat. Felpattantam, majd bezártam az ajtót.

 

- Valami baj történt? - kérdezte a rácsba kapaszkodva.

 

- Most nem magyarázhatom el, de holnap...

 

- Igen?

 

- Újra eljövök hozzád.

 

Amint ezt a három szót elsuttogtam, futásnak eredtem, mert akiről a látomásom szólt, már itt volt a közelben.

 

- Mi dolgod volt erre? - nézett rám gúnyos tekintettel Amara. Éppen csak sikerült kijutnom a kriptából, amikor belé botlottam. Vajon honnan tudta meg, hogy itt vagyok?

 

- Semmi - hazudtam rezzenéstelen arccal.

 

- Markov nem ezt mondta.

 

- Markov gyakran beszél ostobaságokat, és amúgy sincsen hozzá közöd.

 

- Valóban? - kapott utánam villódzó tekintettel.

 

- Ne merészelj hozzám érni! - sziszegtem. - Gordian nem örülne, ha látná, mit csinálsz.

 

- Csak azért, mert az ágyasa vagy, még nem jogosít fel téged, hogy egyedül mászkálj olyan helyekre, ahol könnyen bajod eshet. - Mutatóujjával fenyegetően végigsimított az arcomon, és megragadta az államat.

 

- Féltékeny vagy, mert esténként az én ágyamban keres vigaszt? Neki egy igazi nő kell, nem egy kislány - nevettem gúnyosan.

 

- Sokkal többet tudnék neki nyújtani, mint te azt gondolod. És te mit tudsz neki felajánlani, a testedet? Lehet, de az igazi támasza én voltam, és vagyok. - Kicsit erősebben megszorította az állkapcsomat.

 

- Ugyan már, Gordian is férfi, és mind ugyanazt akarják. Egyébként hogy lehetnél valakinek a lelki társa, ha neked nincs olyan, és nem is volt? - húzódott elégedett mosolyra a szám.

 

- Takarodj, te kitartott szajha!

 

- Te is az lennél, ha módodban állna, de mint tudjuk, ez lehetetlen. Nem önszántamból választottam ezt, ezzel te is tisztában vagy. - Hetykén rándítottam egyet a vállamon, majd ott hagytam őt.

 

Mindig az igazság fáj a legjobban! Ezt a helyzetet kár volt szépíteni, valóban egy szajha vagyok. De nem érdekelt, mert tudom, hogy legalább Ronan biztonságban van. Bele sem mertem gondolni, mit szólna, ha rájönne, hogy feleségül mentem a leghatalmasabb vámpírcsalád vezetőjéhez, hiszen ő úgy tudta, hogy rég meghaltam.

 

A szobámba visszatérve különös látvány fogadott. Vörös rózsák hevertek mindenütt, az ágyon, a szófán, a polcokon. Miközben rajtuk lépkedtem, úgy éreztem, mintha egy vérmezőn kelnék át. A párnámon egy fehér kártya díszelgett. 

 

Sajnálom, ami a múltkor történt, hiányzol nekem. Ma este meglátogatlak téged. Az ajándékod a paplanon hever. Gordian!

 

Mérgemben összegyűrtem a cetlit, és a sarokba hajítottam. Annyira nyomorultnak éreztem magam ebben a percben, de csak sóhajtottam egyet, és felnyitottam a kékszalagos doboz tetejét. Egy ízléses fehérnemű lapult benne, fekete alapon piros csipkével. Ezzel a ruhával egyszerre öltött testet a képzelete és az én rémálmom.

 

Milyen jó lenne, ha lenne választásom, ha nemet mondhatnék. Ostobaság! Behunytam a szemem, Ronanre gondoltam, az irántam érzett szerelmére, és ez erőt adott nekem, hogy tovább folytassam.

 

A fürdőszobába vonultam, és úgy készülődtem, mint aki a saját temetésére indul. Bárcsak úgy lenne! A selyemruhát felhúztam a testemen, a hozzá illő fekete köntöst szorosan magamra kötöttem. Készen álltam, ám a tükörbe pillantva egy megkeseredett nőt láttam, aki már rég feladott mindent.

 

Csendesen ültem, és vártam, hogy belépjen az ajtón. Amikor ez megtörtént, akaratlanul is enyhén megremegett a szám.

 

- Köszönöm a rózsákat, bár feleslegesek - szólítottam meg.

 

- Érted semmi sem az - rázta meg a fejét, és közelebb jött hozzám, annyira, hogy már csak centik választottak el tőle. - Gyönyörű vagy, mint mindig - simított végig az arcomon, de én nem foglalkoztam vele.

 

Lassan a hátam mögé sétált, közben a tekintete végigsiklott a testemen. Kezével félrehúzta a köntöst a vállamról, és a nyakamba mormolt.

 

- Sosem bírom magam fegyelmezni a közeledben. Az illatod őrületbe kerget. - Hallottam az ajka és a bőröm közötti súrlódást, amint a fülem mögül haladva végigcsókolta a karom.

 

A következő percben a karjaiba kapott, és az ágyamba fektetett. A köntöst lefejtette rólam, a ruha pántja pedig már rég lecsúszott. Tenyerét a mellem közé helyezte, másik kezével felhúzta a combomnál a fehérneműt. Láttam a szemeiben a tüzet, a vágyat, hogy magáévá tegyen. Egy rózsával megérintette a számat, de én undorodva elfordítottam a tekintetemet. Ekkor felmordult, torkon ragadott, és belém hatolt. Behunytam a szememet, visszatartottam a lélegzetem, és nem gondoltam arra, hogy színtiszta dühből csapódik az ágyéka a combomnak, hogy undorral tölt el, ahogy a férfiasságával egyre mélyebbre hatol bennem. Megbántottam az érzéseit, ellenszegültem neki, és most megbüntetett. Ronan volt az én mentsváram, az emlék, ahová bújhattam, ha Gordian rajtam élte ki a vágyait.

 

Gordian fél óra múltával egy szeretlek-et elsuttogva távozott, hisz megkapta, amire vágyott. Megsemmisülten hevertem az ágyban a párnák között. A ruhám cafatjai szanaszét hevertek, a nyelőcsövem még mindig fájt, valósággal összepréselte, amint vágyai a tetőfokára hágtak. Először arra gondoltam, hogy itt maradok, számolom a másodperceket, aztán bevillant az idegen képe. A kriptában teljesen máshogy viselkedett, miután rájött, én sem az vagyok, akinek gondol, és a sorsunk nagyon is egy. Talán újra meglátogathatnám, olyan elveszettnek tűnt akkor... Igen, így cselekszem! Nem telt bele pár percbe és felöltöztem, viszont egy sálat muszáj volt a nyakamra kötnöm, nem akartam, hogy lássa Gordian durva érintéseinek a nyomát. Gyerekjáték volt átjutnom az őrökön, egyikük sem merte megkérdezni tőlem, hogy mi dolgom van lent. Bekopogtam a zárkája ajtaján, vártam a válaszát, de nem hallottam mást, csak halk motoszkálást, így benyitottam.

 

Hátrahőköltem, amint megpillantottam őt a sarokban állva egy zacskó vérrel a kezében. A tekintete ködös volt, teljesen elvakította az éhsége, mohón kortyolt, a szája maszatossá vált a rászáradt vértől. Észrevéve engem a zacskó kiesett a kezéből.

 

- Ne, ne nézz rám! - kérlelt félre billentett fejjel.

 

- Vámpír vagyok, nem fog csorba esni a nem létező lelki világomon - feleltem neki, és közelíteni kezdtem feléje. Meglepett, hogy szégyelli előttem az evést, ami számunkra létszükséglet. Lecövekeltem előtte, de ő a világért sem vette le rólam a tekintetét. Csöppnyi öniróniától vezérelve lekaptam a sálat, az arcához közelítettem volna, hogy megtöröljem, de ő megragadta a csuklómat. Némán meredtünk egymásra, szavak nélkül kommunikáltunk, aztán pillantása a nyakamra tévedt.

 

- Mit jelentsen ez? - simított végig a nyakamon, ahol Gordian ujjai hagytak lenyomatot.

 

- Ne foglalkozz vele, egyszerű baleset - hazudtam, miközben elfordítottam a fejemet.

 

- Ugyanolyan szerető, mint amilyen gyilkos: kegyetlen és hidegvérű - felelte undorba torzult hanggal.

 

- Tudom, de volt időm megszokni.

 

- Őt kellett volna megölnöm és nem téged - szólalt meg végül halkan. - Sajnálom! - Ezt az egyetlen szót a lélegzetnél is halkabban suttogta, én mégis meghallottam.

 

- Már nem számít, az érzéseid vezéreltek és nem a józan eszed - próbáltam elterelni a figyelmét arról, hogy saját magát hibáztassa.

 

- Én csak egyszerűen... - Arcát a két keze közé temette. - Azt akartam, hogy neki is úgy fájjon, mint ahogyan nekem, hogy azt veszítse el, akit a legjobban szeret - mormolta a tenyerébe. Szerettem volna megvigasztalni őt, biztosítani a megértésemről, vagy csak átkarolni a vállát. A kezem el is indult, de inkább visszahúztam.

 

- Engem nem szeret, hidd el, és senkit sem ezen a világon. Csak a testemet birtokolja, de a szerelmemet sosem kapja meg. - A késztetés akarata felülkerekedett rajtam, és mégis átkaroltam meztelen vállát.

 

- Tudom, hogy mire gondolsz - tekintett fel rám hirtelen. - Azt hiszed, hogy egy vadállat vagyok, és a bosszú kiölt belőlem minden emberséget.

 

- Sajnálom, de nem hinném, hogy képes vagy olvasni a gondolataimban. És ha mégis, akkor sem azt látnád, amire gondolsz - cáfoltam meg őt, mire halványan elmosolyodott. - Mi az? - néztem rá érdeklődve.

 

- Csak hogy kétségbeesetten próbálsz kiemelni az önsajnálatomból. De felesleges!

 

- Egy próbát azért megért - mosolyogtam szelíden. - Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek - indultam volna, de egy kéz, ami az enyémet tartotta, nem engedett, és maga felé fordított.

 

- Ebbe az egész nyomorúságos néhány napba egyedül a te látogatásaid csempésztek némi értelmet. Ha most elmész, újra visszaesem abba a képzelt világba, ahonnan sikerült kimásznom. Maradj, és nem bánod meg - kérlelt, és láttam, hogy komolyan is gondolja. Én, mint megmentő? Létezik ez, hogy minden porcikám azt suttogja, hogy maradjak itt vele, mert nem csak neki van szüksége valakire, hanem nekem is?

 

- Még a nevedet sem tudom - válaszoltam sután.

 

- Én sem a tiédet - mosolyodott el újra. Hozzá tudnék szokni ehhez az apró kis görbülethez, mert ilyenkor bennem is megmozdul valami. - Ezen könnyen segíthetünk, viszont akkor maradnod kell! - húzott vissza. - A nevem Awan - mutatkozott be, aztán meghajolva előttem kezet csókolt.

 

- Örülök a találkozásnak Awan, bár az apropóját inkább nem firtatnám. Az én nevem Mila.

 

- Kedves és gyöngéd - kotyogta közbe.

 

- Nem értelek.

 

- Nem is kell, egyszerűen ezt jelenti a neved: kedves és gyöngéd. Azt hiszem, ezzel alig pár órás ismertség alapján egyet kell értenem.

 

- Nem kötelező, csak ha valóban úgy érzed - sütöttem le félénken a szemeimet. Szégyenlős lennék előtte? Éreztem, hogy el kell fordulnom, nem bírtam tovább a tekintetét magamon.

 

- Bár én még egy valamivel megtoldanám. Mondjuk, félénk? - Sunyin rám sandított, várta a reakciómat, én pedig tűrtem vizslató tekintetét. Felnőtt nő vagyok, nem egy kislány, engem ne nevezzen senki félénknek!

 

- Ugyan nekem fogalmam sincs, hogy a te neved mit takar, de ezen ismeretek hiányában is bizton állíthatom, hogy a túlzott magabiztosság és egoizmus veled született erény, vagy inkább hátrány. - Kihúzott háttal és felemelt állal mondtam mindezeket, és ügyeltem rá, nehogy a hangom megremegjen.

 

- Szép kis vélemény, ami egyáltalán nem illik egy nőhöz, akinek kedvesnek kellene lennie. Az előítélet puszta tudatlanság és nem vélemény. - Láthatóan jól szórakozott rajtam, ahogy minden egyes mondatomra megpróbált rácáfolni.

 

- Napestig vitázhatnánk, érvelhetnénk a magunk igaza mellett, vámpír mivoltunktól fogva erre előttünk állna az örökkévalóság, de nem szeretném hátralévő perceimet vitatkozással tölteni.

 

Ha eddig nevetett, mert igenis ezt tette, ami rám is rám ragadt, most mégis elkomorodott. Csak meredtünk egymásra, az előbb kiejtett szó mázsás súllyal nehezedett a vállunkra. Mi van, ha nem éri meg a holnapot?

Folyt köv...

 

 

Első rész

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Nikki887
#13. 2011. augusztus 4. 15:48
Kedves Alice! Nagyon örülök, hogy ez a rész is elnyerte a tetszésedet. :)
előzmény: alice25 hozzászólása, 2011. augusztus 3. 19:52
alice25
#12. 2011. augusztus 3. 19:52
Gratulálok!Ez a rész is megfogott:) várom a folytatást!:)
Nikki887
#11. 2011. augusztus 3. 13:29
Akkor örülök neki, hogy egyikünk sem az. Megnyugtató, hogy vannak még kedves emberek, akik utálják az erőszakot. ;) :D Az Isteni sakkjátszmát pedig még ma elolvasom, hogy megbizonyosodhassak az erőszakmentes gondolkodásodról. :D
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2011. augusztus 2. 20:05
Nikki887
#10. 2011. augusztus 3. 13:22
Kedves Ili! Köszönöm szépen a dicséretet, és nagyon örülök, hogy tetszik neked a művem. A folytatás hamarosan érkezik az utolsó 2 fejezet személyében. :)
előzmény: dezsoili hozzászólása, 2011. augusztus 2. 22:25
dezsoili
#9. 2011. augusztus 2. 22:25
Kedves Niki! Engem személy szerint lenyűgöztél. Gratulálok írásodhoz, már alig várom a folytatást. Ili.
Eliza Beth
#8. 2011. augusztus 2. 20:05
Én sem! :-))))))))))))))))))))))))
Olvass bele az Isteni sakkjátszma azon részletébe, amit feltettem anno.... a többi a könyvben van. De én sem, én sem!
:-))))))))))))
előzmény: Nikki887 hozzászólása, 2011. augusztus 2. 20:04
Nikki887
#7. 2011. augusztus 2. 20:04
Ugyan nem vagyok vámpír és nem kenyerem az erőszak, de én inkább elhúznám előtte a mézesmadzagot, hogy talán megkönyörülök rajta, és csak ezután tipornám a földbe. Nem vagyok kegyetlen, csöppet sem! :D :$
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2011. augusztus 2. 15:41
Nikki887
#6. 2011. augusztus 2. 20:00
Önsanyargató! :D
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. augusztus 2. 15:18
Eliza Beth
#5. 2011. augusztus 2. 15:41
Vámpíréknál konzervvért adnak enni a foglyoknak? Jobb helyeken inkább éheztetik őket....
Balage
#4. 2011. augusztus 2. 15:18
Már várom azt a későbbet ;o)
előzmény: Nikki887 hozzászólása, 2011. augusztus 2. 13:59
Nikki887
#3. 2011. augusztus 2. 13:59
Szia Balage! Huh, kicsit úgy érzem, hogy a hideg futkosott a hátadon, miközben olvastál, ami nem feltétlenül baj, hiszen ez lett volna a célom, na de azért mégis elnézést kérek beteges fantáziám miatt. :D :$ Az, hogy hova akarok kilyukadni, majd később kiderül. ;)
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. augusztus 2. 13:11
Balage
#2. 2011. augusztus 2. 13:11
Brrr... Furcsa ez a vámpírvilág.
Vérszomj és szerelem...
Tetszik. Kíváncsi vagyok, hová akarsz kilyukadni.... ;o)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

A portás a kapu hőse