RD- Az élet tanítása

Az egészségügy belülről...


Várható volt, és mégis felkészületlenül ért. Nem akartam elhinni, hogy ennyire kegyetlen a valóság. Hiábavaló törekvéseim ellenére mégis elment, és nem hagytam beszélni arról, amit ő előbb tudott. Megemészthetetlenül kínoz a lelkiismeretem emiatt, sosem bocsájtom meg, hogy nem hagytam elköszönni Károly bácsit. A bácsit, akit szociális gondozó révén nekem kellett volna gondoznom. Az én felelősségem volt, az én feladatom. Rám bíztak egy életet, hogy segítsem, ahogy csak tudom, minden kívánságát parancsként kezelve tegyem boldoggá élete utolsó napjait. Nem az első eset volt, és tudtam, nem is az utolsó, de a feladat soha sem egyszerű, és mindig más. Igaz, két eset közt egyetlen különbséget vélek csak felfedezni, ami nem más, mint az Akarat. Nem csak a kliens akarata változó, hanem az ápolója figyelme, és törődése is. Sok minden formálhatja ezt, csak úgy mint az életben, "odakint az utcán", ismeretlenként. A szimpátia nem lényeges kérdés a kórház falai közt, amelyik ápoló ezt másként érzi, annak nincs semmi keresni valója a szakmában. Nem véletlen, hogy a "kliens" olyan hideg megnevezés, de megvan rá az oka minden egészségügyi dolgozónak, hogy használja is a kifejezést. (Itt követtem el a hibát.) Éppen ez a célja, hogy távolságtartásra ösztönözzön belül, mert munkánkból kifolyólag olyan törekvéseket teszünk, és olyan beállítottsággal rendelkezünk (többnyire), ahol sokszor nehéz elvonatkoztatni a ténytől, hogy nem szeretteinket, vagy közeli hozzátartozónkat ápoljuk, ami egyébként szintén etikai vétség. Viszont hozzáállásban semmi féle különbséget nem szabad tenni, így gyakran keverednek az érzelmek a kötelességgel és bizony kialakul a kötődés. Kell is egy bizonyos mértékig, és kell, hogy érezzük az empátia csodájával megáldott lelkünkben, hogy min mehet keresztül a kliensünk. Csakhogy a zöldfülű gyakornoknak ezek a szavak még semmit sem jelentenek. Ez az a szakma, ahol valóban az évek teszik az embert igazán jó szakemberré, aki képes elfogadni a halált közelről. Nem a kézügyesség, vagy a gyors munka, nem a kollegák közti kellemes légkör az, amit tanulni kell. Ezek magától értetődő alaptulajdonságok, amik vagy vannak, vagy nincsenek, de igazából semmit sem jelent. Minden ember ösztönből cselekedve feltalálja magát bizonyos helyzetekben és ez itt bőven elég. De, amit a lélek produkálhat az első hetekben, hónapokban, években, az leírhatatlan. Olyan kiképzés ez, olyan nyomás, amit csakis kizárólag tapasztalattal lehet leírni.

Károly bácsi volt az első kliensem és barátom is. Naponta többször ránéztem, megetettem, itattam, nagyokat beszélgettünk és láttam, hogy boldog. Folyamatosan beavatott a gondolatvilágába, nem hagyott ki semmi féle részletet, iszonyatosan jó megfigyelő képességével, szinte percek alatt megmondta, mire gondolok. Halála előtt 1 órával mondani akart valamit. Éreztem, - mi az, ami foglalkoztatja. Azt hittem, egyszerűen saját magát rémisztgeti, hiszen nem volt hajlandó beszélni erről azelőtt. Láttam a szemében, hogy fontosnak érzi, el kell mondania, amit szeretne, és mégsem akartam meghallgatni. Belső gát, belső védelem volt ez részemről azt hiszem. Megijedtem, nem akartam elfogadni, hogy komolyan mennie kell. El akart köszönni, igaz ennek valódiságát, már nem fogjuk megtudni, hiszen miután kétségbeesésemben "Boldog délutánt és Jövőt!" kívántam Neki, - mintha a nagyapám lett volna, ő becsukta a szemét és többé nem nyitotta ki. Sosem felejtem el, amikor a kijáratnál álltam, kilincset markolva hangos szívdobogásommal a torkomban és hallottam, ahogy kiabálnak a folyosón: - Valaki hozza ide az "exites"-t. A füzetet hívták így, ahova minden bejegyzés bekerül, a halál körülményiről, és az itt hagyott értékekről, ami a beteg után marad. Károly bácsi szobája hirtelen üressé vált, nem kellett látnom, hogy tudjam: ismét egyedül vagyok. Soha sem leszek többé ugyan olyan ember, mint azelőtt. Tanúja voltam, hogy mennyit jelent az ember, a másik ember szemében, hogy éjt-nappallá téve dolgozunk egy ügyön, egy közös ügyön, hogy mindketten boldogan ébredhessünk és az a ridegség és elfogadott nyugodtság mégis a tapasztaltabb kollegák szemében... Csak egy Exites, ami megőrizte Károly bácsit, csak egy füzetlap, egy bejegyzéssel. Nem tudom megmondani, miért nem voltam képes elengedni a kilincset még hosszú percekig, csak álltam fagyott tekintetemmel az ajtóban. Olyan mihaszna voltam, tehetetlen és csak egy gondolatom volt: Senkinek nem jelentett semmit, hogy kiszakadt belőlem egy darab, és senkinek nem jelentett semmit, hogy Károly bácsi nem vesz többé levegőt. A kórházban tanultam meg, a néhány éves gyakorlat alatt, hogy az ember, önző. Az ember önvédelemből önző és még csak nem is tehet róla, és ha akkor én is az lettem volna, most nem lennék más az átlagosnál. Károly bácsi megmutatta a valóságot, jobb emberré tett.

Ha mondhatnék Neki valamit még utoljára, az nem lenne több egy köszönömnél, de nem lenne kevesebb, mint az egész életem. Isten nyugasztalja!

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mysty Kata
#4. 2012. december 2. 18:00
Köszönöm az írást! Erőt , egészséget és Tollat Barátom! kata
Borsóóó
#3. 2011. március 16. 22:23
:) én köszönöm!
Eliza Beth
#2. 2011. március 11. 10:48
Ezt én eddig miért nem olvastam? Valahol elsikkadt előlem :-(
Gratulálok az íráshoz, a sorsalakító élmény megosztását pedig köszönöm neked!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek